"A Klub első szabálya: senkinek egy szót se a klubról." — Tyler Durden, Harcosok klubja.
Sosem volt még ilyen öldöklő a kampány — az ellenzék pártjai között. Magyarország döntött — s lázadt fel fotelében annak majdnem-jóléti társadalma, és szavazott bizalmat annak jóléttől talán távolabbi része.
Hisztérikus együgyű sorosozás/migránsozás és még hisztérikusabb meddő orbánozás/összefogásozás közé szorulva a józanabb polgárok tehetetlennek és skizofrénnek érezhetik magukat, pedig most mindenki más bolondult meg pártállástól függetlenül — vagy kerítette hatalmába valami posztapokaliptikus életérzés: a kinek jutalmul, kinek büntetésül jutó harmadik orbáni kétharmaddal szembesülve — de azért még kikérve egy kapuccsínót a sztárbákszban a Kossuth térre menet.
Rossz hír az önjelölt mártíroknak: most is pont annyiszor fogunk belehalni a NER-be, mint az elmúlt nyolc évben. S a támogatottságát vesztett ellenzék is pont annyit ér el a választási szabályok vagy szabálytalanságok árnyékboxolásával, mint ha saját maguk alól rúgnák ki a (parlamenti) széket. (Nota bene: amit ki kell vizsgáltatni, azt jelenteni kell...)
Persze, nincs olyan, hogy "az" ellenzék. Különböző pártok és politikusok vannak. Mégis közös bennük, hogy az ellenzék minden vezetője magasabbra tette magának a lécet, mint amit akár együtt meg tudtak volna ugorni. Ahogy korábban megírtuk, ha mégis valami jót akarunk látni a Fidesz újabb győzelmében (aminek csak a mértéke volt kérdéses), akkor az az, hogy a sikertelen ellenzéki vezetőknek (Vonától Gyurcsányig) mind le kell mondaniuk és újak (talán alkalmasabbak, hitelesebbek) vehetik át a helyüket – akár a személyeknek, akár a pártoknak. A Jobbik vagy a DK még arra sem jók, hogy versenyre inspirálják Orbán Viktort, aki elkényelmesedve konstatálhatta: itt ellenzékváltó hangulat van. A választók keresték és keresik az alternatívát, minden korábbinál hajlamosabbak elhagyni eddigi meggyőződésüket és valami újra leszavazni. Ez jelenthette egy kiábrándult jobboldali vagy mszp-szavazó számára most a Jobbikot vagy akár az LMP-t is vagy a Momentumot is, de a legválogatósabbak is megtalálhatták a maguk házi kedvencét immitáló viccpártját.
"A Klub kettes számú szabálya: senkinek egy kurva szót se erről a klubról."
A balliberálisok és a szélsőjobb egymilliós tömbjei mellett robbanászerűen jelent meg egy új ellenzék, kb. hétszázezer szavazót, köztük majd félmillió új szavazót maga mögé állítva, akik tehát többen voltak, mint a balliberálisoktól elpártoló háromszázezer, de kevesebben mint a Fideszt választó új szavazók. Az MSZP, bár csak 1.92%-kal, de megúszta a technikai KO-t.
A 2018-as választás átrendezte az ellenzéki erőviszonyokat és megerősítette az Orbán-kormányt.
"A Klub harmadik szabálya: ha az egyik fél feladja, vagy harcképtelenné válik, a bunyónak vége."
Amíg az ellenzék megigazítja a toalettjét, addig élvezhetjük / végig statisztálhatjuk az űrt egy ideje betöltő gulyásmártonok és márkizaypéterek kiskorú kiadásainak tömegrendezvényeit. Mielőtt valaki azzal jönne, hogy ők legalább tesznek valamit (*RISZPEKT*), leszögezném, hogy a választást másfél hete tartották... Közvetlenül egy olyan választás után, ahol az érintettek szülei és/vagy kedvenc pártjai 11.9% és 5.3%-ot értek el nem csak nem túl elegáns azt skandáltatni szegény jobbsorsra érdemes tüntetőkkel, hogy "Mi vagyunk a többség", nemcsak még inkább közröhej tárgyává teszik tkp. az egész masszává változtatott ellenzéket, de erősíti azt a nem alaptalan benyomást, hogy a Budapestre koncentrálódó balliberális ellenzék nem lát túl a körúton, és nem csak fogalma nincs az országról, de egyszerűen emberszámba se veszi a másként gondolkodókat — se a kormánypártiakat, se az LMP vagy a többi párt szavazóit, akiknek segítségéért eközben kuncsorogtak — s akiket most is valami összefogás tébolyba hívnak.
Meg kellene érteni, hogy van egy valódi többség, ami ebből az egész cirkuszból nagyon nem kért és nem kér. Nem ellenük, hanem a megnyerésükre kéne politizálni — új többséget építve szavazócsoportról szavazócsoportra, faluról falura. Lassan és kitartóan.
Megszakítjuk adásunkat: Sas kabaré — zenés közéleti kabaré / Tüntetés a Kossuth téren.
"Negyedik szabály: a küzdelem kétszemélyes."
Túl sok dolga nem is volt a választás megnyerésével a kormányoldalnak: meg kellett várnia, amíg az ellenzék pártjai legyőzik egymást. S itt mindenkinek van egy pici igazsága: keserűen kimondhatjuk, ha olyan ellenzékünk volna, amelyik alkalmas az összefogásra, akkor bizony az én írásom is rövidebb volna, meg a fideszes képviselők névsora is. De napnál világosabb, hogy sem a pártok, sem a pártokra vagy a pártállamból örökölt megmondóemberekre hallgató ellenzéki szavazók nem voltak teljesen csereszabatosak — és erről nem tehet senki: ahogy a lottószámokról sem. Bármely párt győzelme nem valaki más vétke, hanem a választók döntése — ezt kéne ismételgetnie magában minden kétkedőnek.
"Ötödik szabály: egyszerre egy bunyó zajlik."
Lehet, hogy mindannyian egyszerre Soros-ügynökök és Orbán-bérencek vagyunk? Hasznára válna az országnak, ha egymás démonizálása helyett az orvoshiánnyal vagy a gyermekéhezéssel foglalkoznánk. Hasznára vált volna a bármilyen együttműködésnek, ha kevesebbszer hangzik el, melyik rivális párt (lesz/volt) felelős a mítikussá növesztett "kétharmadért" (ami nélkül Orbán ragyogóan el lett volna amúgy).
És lassan mondom, hogy küzdelemben szellemileg és létszámban is egyre gyengülő balliberálisok is megértsék: a választók döntöttek így, ami döntés szent és sérthetetlen. Kétbalkezes mekmesterek helyett inkább a keresztapát választják, akihez fordulhatnak ügyes-bajos dolgaikkal. És sem az utcán, sem fogyatkozó híveiknek szánt erőltetett palamenti szónoklataikban nem szabad ezt kétségbevonni — már ha lesz egyáltalán kép a bőrükön, hogy besétáljanak Magyarország legszebb épületébe májusban.
"Hatodik szabály: ing és cipő nélkül küzdünk."
Egy választáson a polgároknak joguk van bárki másra is szavazni, mint Gyurcsány vagy Karácsony — 83% szavazott az MSZP-DK ellen: balliberális szófordulattal élve. S ezt eleve elvitatni nem demokratához méltó. Tüntetni ettől még bármikor lehet. Ahogy hülyének lenni is szuverén joga mindenkinek. Lehet-e célunk, hogy óvodások közt egy európait játszunk? Lehet petíciózni, ha értelmes ötletünk van. De Európa valójában nem egy óvoda, ahol Angela Merkel az óvónéni. Vesztettünk — "nem kicsit, nagyon".
A demonstrációknak — ha nem fárasztjuk ki a polgárokat időnap előtt hülyeségekkel — nagyon is fontos szerepe van egy demokráciában: és van értelmük és hasznuk. Orbán Viktor elődeivel ellentétben több esetben meghátrált, amikor valamilyen állampolgári aktivizmust érzékelt: a netadó, a vasárnapi boltzár, a budapesti olimpia és a közoktatás túlzott centralizációjával kapcsolatban mérlegelt és módosított politikáján — vegyük észre a sikereket és becsüljük meg, eddig nem tettük. A politika nem tisztségek megkaparintásáról szól kizárólagosan. Orbán számára fontos döntései társadalmi támogatottsága; kormányzása, ha nem is minden esetben, de követi a többségi akaratot — ezért és a mostmár évek óta jelentősen emelkedő bérek miatt kapott sorra nyolc választáson és két népszavazásokon is többséget. (Aki nem hiszi, számoljon utána.)
"Azokat az embereket üldözöd, akik kiszolgálnak? Mi főzzük a kajádat, mi visszük el a szemetedet. Mi szereljük a telefont, mi viszünk kórházba. És éjjel mi őrizzük az álmodat. Ne húzd ki nálunk a gyufát!"
Gyurcsány Ferenc viszont ezzel szemben, miután bevallotta, hogy a polgárok átverésével nyerte meg a választást és a beismerés mellett megszorításokra és adóemelésekre is kényszerült a mostaninál sokkal elkeseredettebb tüntetéssorozatok után sem volt hajlandó meghátrálni, csak amikor már késő volt. Akinek kilőtték a szemét vagy megverték Gyurcsány rendőrei, joggal érezheti úgy ma is, hogy a legrosszabb Orbán-rezsim is jobb, mint bármelyik olyan, amiben Gyurcsány Ferenc tényező. Gyurcsány ma 5%-on áll (még), Orbán 50% felett valójában: népszerűbb, mint a saját pártja. Nagyon úgy tűnik, hogy 2006-ban éltünk inkább diktatúrában. (Aki már nem emlékszik, az olvasson utána.)
Ebből tehát az következik, hogy egyáltalán nincs itt se a világ, se a demokrácia vége. A balliberálisok politikai befolyásának van egyre inkább vége, ami nagyon nem ugyanaz. De nem érdemes se folyton farkast kiáltani, se akár a többséggel szembemenve csak a tiltakozás kedvéért folyamatosan lármázni. A demokráciához mindenkire szükség van — nem csak a többségre, de csak beszámítható állapotban. Még akkor is, ha az a demokrácia illiberális, ami idehaza azt jelenti: nem egy belterjes budapesti balliberális értelmiségi csoport kontrollálja.
"Hetedik szabály: minden küzdelem addig tart, ameddig tart."
A demonstrációk, a részvételi demokrácia és az utcai politizálás eszközein túl a poltikában számos más eszköz is van a döntéshozatal befolyásolására. Minden bojkottra szólító őrült ötlettel ellentétben a parlamenti munka igen is fontos és sosem eredménytelen — ha jól végzik. Okos ellenzék ismeri és használja a megfelelő csatornákat — ezekről a választók legtöbbször nem is értesülnek. De többek közt ezért nem érdemes a képviseletünket hordószónokokra bízni, hanem inkább olyanokra, akik egyoldalú igazságok helyett megértést mutatnak mások igazsága iránt is. Egy biztos: kivonulni nem sok értelme van, akkor egyszerűbb, ha az ilyen képviselőket be se küldjük a parlamentbe legközelebb — meggyőződésem, hogy ez fog történni a következő választáson. A gyurcsányi hisztéria nem használ sem az országnak, sem azoknak a céloknak, amikért a DK esetleg őszintén harcol. Az "Orbánnal nincs alku" azt jelenti, hogy az ország többségével nem állsz szóba. A politika érdekek ütköztetéséről és kompromisszumokról szól. Olyan célokat kell kitűzni, amik elérhetők az adott környezetben, amikre a Fidesz nem mondhat nemet, mert szembekerülne a választókkal, saját választóival is.
Egyszerűbb leírni ezt, mint megvalósítani, egy blogger élete mindig könnyebb. Pedig láttunk már olyat, hogy egy nem is parlamentben ülő politikai csoportosulás köztársasági elnököt tudott megválasztatni az országgyűlés szocialista többsége ellenére, az SZDSZ ugyanis nem mondhatott nemet Sólyom Lászlóra, így ekkor a Fidesz támogatásával olyan köztársasági elnöke lett az országnak, akit nem az aktuális kormányfő "nevezett ki". Sólyom László kampányát egy akkor még a politikában ismeretlen jogvédő, Schiffer András vitte sikerre, aki később sokadmagával megalapította az LMP-t. Ugyanez sokaknak kényelmes képviselői székből sem menne. Meg kéne becsüljük az ügyes tárgyalókat.
Nem mindig kínálkozik erre lehetőség, ismerni kell a szereplők megosztottságát, nem ellenük, hanem velük kell gondolkodni. Orbán olyan felhatalmazást és megerősítést kapott most, amire alapozva akár jelentősebb változtatásokat is eszközölhet a közjogi berendezkedésünkben. Meg kell érteni, hogy ez nem azt jelenti, hogy bármit megtehet és nem is tesz. Balliberális hisztéria azt hinni, hogy Orbán máson sem töri a fejét, csak Magyarország tönkretételén. Pusztán azért mert Orbán csinálja, még nem lesz illegitim akár az önkormányzati rendszer reformja (ami egyébként időszerű) akár pl. egy elnöki rendszer bevezetése. Meg kell érteni, hogy a kormánytöbbségnek erre joga van. Viszont ezekben az ügyekben számos fideszes önkormányzati vezető is ellenérdekelt lehet, lesz. Felnőtt magatartás lenne az ellenzék részéről, ha nem az esetleges reformok amúgy hiábavaló elgáncsolása lenne a célja, hanem konstruktív módon viszonyulna a kérdéshez; megértve, hogy saját pillanatnyi érdekein túl is vannak legitim célok.
A tanult tehetetlenség magyar panaszkultúráját kéne felcserélni racionális demokratikus politikai érdekérvényesítésre: egyébként kedvünkre tüntethetünk a valóság ellen ítéletnapig.
És végül a nyolcadik szabály: hogy ha ma este jársz itt először, bunyóznod kell.
Aki érti az országot és a folyamatokat az képes az ország érdekében jó kompromisszumokat kötni. A kompromisszumok szükségesek és helyesen megválasztva a célokat előre viszik a folyamatokat — igen Orbánnal is van alku, s ha kell igen az MSZP-vel is. Hiszen e kettő is köt most is alkukat, csak ezek nem feltétlenül mindannyiunk érdekében köttetnek. A csakazértis ellenkezés tehetetlenségre kárhoztat, és tovább rombolja alulról a felülről is támadott parlamentarizmust. Tyúk/tojás vita, hogy a démonizálásig fajuló, színleg kérlelhetetlen szembenállást a választók maguk várják el, és ezt tükrözik vissza a pártok és a média, vagy a média és a politikusok folyamatos hisztériakeltése okozza a választók szélsőségességét. Időszerű volna új korszakot kezdeni, olyan szereplőkkel, akik legalább fontos kérdésekben kompromisszumkészek, mint a német jobbközép és balközép nagypártok.
A legutóbbi alkotmánybíró választáson szintén az LMP kötött megállapodást az éppen kétharmaddal nem bíró kormányoldallal. Az új alkotmánybírák azóta bizonyították, hogy Schiffer alkalmas, a Fidesznek és a jogállamiságnak is megfelelő jelölteket választott. Ha meg kellett volna várni egészen 2018-at, és betöltetlenül hagyjuk a helyeket, meghagyjuk ezzel a testület korábbi Orbán által kijelölt többségét, akkor most a harmadik orbáni kétharmad mindenki más szempontjait figyelmen kívül hagyva nevezhetné ki a hozzá leglojálisabb testületi tagokat. Ami biztosan nem lett volna a romló jogállamiság hasznára. (Nem csupán a képviselői fizetések amúgy olykor indokolt emelése miatt kell megállapodni a mindenkori kormánnyal...)
A jövőben sikeres politikát a kétharmad mögött álló többségi választói akarattal szemben nem lehet majd folytatni.
"Pisztolycsővel a szájában az ember magánhangzókban beszél."
Vagy meg kell tanulnia az ellenzéknek azt a nyelvet, amit Magyarország beszél, vagy olyan ellenzékre van szükségünk, amelyik már eleve ért a magyar emberek nyelvén. A magyarok politikafelfogása talán kevésbé fogékony a plurálisabb gondolkodásra. Nagyon sokan gondolkodnak még mindig a '90-es évek bal-jobb megosztottságában, noha a hamis és káros dichotómiát éppen maga a jobboldali mezőt végül elfoglaló Fidesz haladta meg először. Érdekes kísérlet volt a hatalom által megkísértett Jobbik átbukfencezése a balliberálisokhoz, amit olyan antifa ikonok szorgalmaztak, mint Heller Ágnes. Párt még nem élte fel ilyen maradéktalanul indulótőkéjét, mint az egy éppen csődbe menő Simicska vállalkozássá avanzsáló, mindenből a legrosszabbat elegyítő, azért még szélsőjobboldali, de már el-mszp-ésedett Jobbik.
"Szokás mondani, hogy azt bántod, akit szeretsz. Ez fordítva is igaz.”
Ez a külső szemlélő számára is horrorisztikus fordulat köszönhető volt annak, hogy valójában a szélsőjobboldal nem volt képes kamaszkori kötődési zavarából kinőni és nagykorúvá válni, nem tudja magáról valójában kicsoda. Új nevelőszülei gyámkodása nem is jószándékú: "erősen az az érzésem, hogy Gyurcsány és bandája (a mai MSZP és DK) a Jobbik hátán akar visszakerülni a hatalomba" — ahogy renegát EP-képviselőjük, Morvai Krisztina fogalmazott. Ilyenformán a folyamatos Fidesz-bérencezéssel az LMP valójában kifejezetten jól járt. Nem érdemes a csónakját senkinek sem egy süllyedő hajóhoz láncolnia. S nem is hiteles ez olyanoktól, akiknek médiáját a kormány hirdetései tartották infúzión. Ahogy Simicska a Jobbikból, úgy Orbán is valószínű kivonja pénzét a Puch-médiából.
A nemtelen támadások általában a hiteltelen támadót magát sebzik meg, s minél halálosabbnak szántak egy ütést, annál valószínűbb, hogy a támadó elveszíti egyensúlyát. Ha valami ez kijózaníthatta az LMP-s tábort, semmi jóra nem számíthatnak a balliberálisoktól, s ez ellehetetlenít a kiszoruló balliberálisokkal minden jövőbeni összeborulást. Az LMP és Magyarország immunrendszere működésbe lépett.
"Azt kértem, üss meg olyan erősen, ahogyan csak tudsz." — Tyler Durden (Harcosok klubja)
A 2018-as választást értékelő cikksorozat korábbi két írása:
Amit tudnod kell az LMP-ről, de még a Pesti Bulvár sem merte megírni
Új Ellenzék: akik egyszerre fogják elzavarni Gyurcsányt és Orbánt