Schiffer, a Syriza és Macron megy a sivatagban

2018. május 16. - A kiló nem százat jelent.

Két évvel ezelőtt úgy léptem vissza a hivatásos politizálástól, hogy addigra az LMP különböző testületei a párt stratégiájának legfontosabb cövekeit már leverték. Akkor azt gondoltam, talán mintát tudok adni arra, hogy a hivatásos politizálás és az állampolgári politizálás közötti határvonalak igenis átjárhatók, hiszen éppen arra lenne a legnagyobb szüksége az országnak, hogy a „hivatásosokon” kívül minél többen foglalkozzanak a köz ügyeivel: nem pénzért, egzisztenciáért, befutó helyekért, hanem a hazájukért, közösségeikért, elveikért. (...) tartózkodtam mindenféle nyilvános pártpolitikai megnyilatkozástól is. Az utolsó csepp a pohárban: Szabó Szabolcs, a neoliberális Együtt képviselőjének csatlakozása az egykoron általam vezetett parlamenti frakcióhoz. A szabadkereskedelem előrenyomulásának megállítása, a szabad tőkeáramlás elé emelt szociális és ökológiai korlátok védelme: ma egyszerre globális és nemzeti sorskérdés. (...) A mai napon megszüntettem tagsági jogviszonyomat az LMP-ben.Schiffer András kilép az általa alapított és visszavonulása óta is mindmáig fémjelzett LMP-ből.

tv2schiffi.jpeg

Szokatlan lehetett a magyar politikát kicsit is követők számára Schiffer András két évvel ezelőtti visszavonulása, a most bejelentett kilépése csak a pontot tette ki a folyamat végére. Schiffer intellektusa kivívta a széles közvélemény és ellenfelei tiszteletetét is. Bár egy kispárt alapítója volt, nagyformátumú politikusként gondolkodott. Ez az írás tisztelgés azelőtt a baloldali útkeresés előtt, ami elválaszthatatlanul kötődik Schiffer András nevéhez idehaza — míg világszerte olyan nevekkel kapcsolható össze, mint az amerikai demokratikus szocialista, Bernie Sanders, a megújult brit Labour vezére, Jeremy Corbyn, a közepesen sikeres spanyol Podemos vagy a görög válságban a korrupt régi baloldalt felváltó és kormányra kerülő Syriza.

Miért került válságba a baloldaliság? A világháború után a kapitalista nyugaton minden korábbinál szabadabb és magasabb életszínvonal, szélesebb körű jóléti intézmények bontakoztak ki. Az amúgy is periferikus Kelet pedig egy lemaradó államszocialista falanszterré merevedett, amely bezárta és elnyomta polgárait. A gazdasági verseny a szocializmus Sztálingrádjának bizonyult. Kelet-Európa népe ugyan inkább nyugati jólétre vágyott, de ehelyett szabadságot kapott — pl. az elvándorlásra. Az osztályharc tüze pedig kihúnyt a jómódú nyugati középosztály hatalmasra duzzadt olvasztótégelyében.

A hatvanas-hetvenes évekre már tehetősnek mondható nyugati polgárok is inkább jövedelmük és vagyonuk megvédését várták el, de már nem a tőkésekkel, hanem az állammal vagy a munkaerőpiacon konkurenciát jelentő bevándorlókkal vagy a jóléti rendszerek potyautasaival szemben — a '90-es évekre szükségszerűen egyre inkább megkülönböztethetetlen jobbközép és balközép alternatíváktól — alacsonyabb adókat, a túl bőkezűnek vélt jóléti kiadások lefaragását vagy a bevándorlás korlátozását követelve. Az alacsonyabb adókat a jobbközéptől, a bevándorlás korlátozását a szélsőjobbtól várva a baloldal képviselendő elnyomottakat a bevándorlókban, a nőkben, a szexuális kisebbségekben és legjobb esetben ökológiai problémákban talált — minthogy a globális kapitalizmus valódi új proletariátusa távoli országokban él és robotol, de ami rendkívül fontos épp ezért nem szavaz a választásokon.

Nem lenne igazságtartalom nélküli állítás, hogy a progresszió nyugaton betöltötte történelmi küldetését, integrálta a munkásosztályt a polgárságba, amely a társadalom marxi értelmezési keretei helyett életrehívta a giddens-it. Az ódonan és naívan csengő osztályharc azonban tehát nem tűnt el, hanem csak "megszüntetve megőrződött": már nem csak a gallér színe különbözteti meg az elnyomott osztályt kizsákmányolóitól, hanem gyakran a bőrük színe és a kontinense is.

A gazdasági kérdések háttérbeszorulása teret adott a kultúrmarxista bölcsészek térnyeréséhez, akik bár megtöltötték az egyetemi buborékokat — belterjes vitáikat a társadalom teljes közönye övezte, ahol akár az angol vécé használatának megtanítása is durva rasszizmus a harmadik világból érkezőkkel szemben, a transzneműek számára kijelölt nyilvános illemhelyek kérdése pedig fontosabb, mint a minimálbér elértéktelenedése, mert alacsony státuszúakkal a felsőközéposztálybeli nyugati értelmiségiek úgysem érintkeznek túl sűrűn campusaikon. 

Ebben a Alice-i csodaországban az átlagemberek bajaival is foglalkozók már szintén "transzbaloldalinak" érezhetik magukat, akik maguk sem tudják, hogy a "fasizmus" vagy az "elmebaj" feliratú ajtón lépjenek-e inkább be. Ebből a világból jórészt száműzték az elemi matematikai logikát s a közgazdaságtan tudományát is. Ami így lényegében baloldali narratíva nélkül szabad prédájává válhatott a vállalati lobbistáknak és az IMF tőlük megkülönböztethetetlen szakértőinek — a bankárokból lett pénzügyminisztereknek. Faék egyszerűségű piacpárti utópiát javasoltak: döntsenek a vállalatok és a tőketulajdonosok lehetőleg mindenről, ami pénz és gazdaság — azzal mindenki jobban jár majd. (De az is lehet, hogy főleg a részvényesek...)

Nos döntöttek: egy immár bangladesi bérrabszolgák által varrt mondjuk 4 euro 99 centes pólón a divatmárkák sokszorosát keresik meg a munkás napi néhány dolláros bérének. Persze náluk jóval többet keres a szállítmányozás és a csomagolóipar is — az utóbbiak "termékei" pedig lassan eldugítják azt az óceánt, amiből amúgy is éveken belül lehalásszuk az utolsó (mérgező) halat is. Mivel azzal még senki sem nyert választást, hogy éljünk kicsit kisebb lábon, legyenek drágábbak a ruházati termékek — és az is csak az éhes bangladesiek szájából venné el a falatot, ha nem vennénk meg azt a pólót, az ördögi kört azzal igyekszik megtörni a lelkiismeretével küzdő haladószellemű nyugati polgár, hogy magára húz egy ugyanilyen módon gyártott Che Guevara-pólót — vagy magába tölt egy Che Latte-t, mint Ska Keller az európai zöldek (EGP) egyik vezetője.

Tényleg ez minden, amit tehetnénk? :( 

screen_shot_2018-05-13_at_18_42_36.png

Nem tudom, mi a cikibb: popikonná kommercializálódni a fogyasztói társadalomban vagy tömeggyilkosos kávéscsészéből szürcsölni a talán fair-trade lötyikét. Vigyázat: a sok jólét meghatározza a tudatot!

Némi pontatlansággal a neoliberálisok azok, akik minderről nem is szemlesütve, de szakmai büszkeséggel a piacra hivatkozva nem vesznek tudomást, s megoldásképp még több versenyt javasolnak, ami szükségszerűen az erősebb, a versenyképesebb félnek kedvez, és vagy konzerválja vagy erősíti az (esély-) egyenlőtlenségeket. Ez határozta meg a domináns nyugati államok, az IMF, a Világbank politikáján keresztül a világ és Pistike sorsát is. Gyógyszerként írták fel magát a betegséget az egész fejlődő világnak. És Kelet-Európának.

Röviden és tömören: ez volna az oka annak, hogy hiába vártunk a teljes kelet-európai régió felzárkózására az elmúlt harminc évben. Ennyi kellett ugyanis a világháborús romokon a francia és a német gazdasági csoda valóra váltására. Ismét csak, nincs kivétel: hol Magyarország, hol Szlovákia tűnik "éltanulónak", de a stréberek sikere sosem garantált hosszútávon, eredményeik ideiglenesek, és a kontrolling osztályokon kívül leginkább nyugati bankok mérlegfőösszegeiben illetve leginkább offshore számláin mutathatók csak ki.

eu_atlag_ber.jpeg

Átlagkeresetek Európában, 2017.

Hiába nőttek azonban az egekig a vállalati profitok, az ezredfordulóig még a nyugati jóléti társadalmak is megsínylették az ipari termelés kiszervezését: a nyugati jólét egyre inkább csak hitelből finanszírozható, s az új nemzedékek kilátásai is romlottak akár a tengerentúlon, akár Európában. Az immár eladósodott nyugati középosztály voksaival, méregdrága öltönyökbe bújtatott nagyvállalati lobbistákkal, ész és gond nélkül nyomott petrodollárokkal megtámogatott neoliberális konszenzussal szembeni radikális (vagy mérsékelt, csak épp valódi) baloldali gondolatok előretörésére évtizedeket kellett várni. Egész pontosan az előzőekből szükségszerűen következő 2008-as subprime hitelválságig

A válság valójában legsúlyosabban a feltörekvő félperiféria (itt áll Ön) lakosságát érintette. Felborult a korábbi politikai establishment: befejeződik a neoliberalizmusba belegyógyult pártállami maradványok trónfosztása Kelet-Európa szerte. Dél-Európában is búcsút mondunk a korrupt baloldalnak. Görögországban a radikális baloldali, kommunista és zöld pártocskákból összeálló Syriza először kicsit feszengve ül a helyükbe. Majd ugyanolyan kényelmesen helyezkedik el a porszívóügynökből miniszterelnökké avanzsáló Alexis Tsipras bársonyszékében, s hajtja végre ellenkezőjét ígérve ugyanazokat a megszorításokat, mint elődei.

Magyarországon Orbán jó ütemérzékkel megvárja, amíg ugyanazokat a megszorításokat csődgondnok elődje (Bajnai) még jórészt elintézi, így számottevő politikai ellenfél nélkül vághatott neki a majd egy évtizede tartó kormányzásának, amit jó eséllyel még legalább annyi ideig folytathat. Az amúgy szűk magyar középosztálynak egyoldalúan kedvező gazdaságpolitika sikeresebbnek bizonyult, mint az azóta is folyamatos görög kanosszajárás az IMF és az EU színe előtt. És ezt jórészt a pirospöttyös fenekű matolcsyzmusnak köszönhetjük.

Míg Görögország továbbra is 20%-os munkanélküliséggel küzd, addig a banki és telkó különadókkal és a közműcégek profitjának megvágásával operáló rezsicsökkentés helyrebillentette a magyar államháztartást megszorítások nélkül — és népszerűséget hozott a kormánynak. A munkaalapú társadalom működni látszik: az eredetileg illuzórikusnak ható egymillió új munkahely megvalósul tíz év alatt. Sosem látott nullaközeli a magyar kamatszint, az állampapírokat így is viszik, mint a cukrot, sosem látott mértékű az exporttöbbletünk. Az egyébként a régiában mérsékelt elvándorlás pedig a kormány drasztikus minimálbéremelésével együtt sosem látott ütemben hajtják felfelé a béreket.

Emlékeztetőül a neoliberális alternatíva ezzel szemben: az IMF-tanárbácsi számára is túl stréber Bokros nem csak rossz gyógyszert írt fel, de minden áron a lábát igyekezett levágni a betegnek, noha az gyomorpanaszokkal (éhes) fordult orvoshoz. Nyilvánvaló, hogy minden szakmai kritérium szerint a legzseniálisabb amputációt tudta volna végrehajtani. Ha pusztán ezt nézzük, és eltekintünk a szintén rég nem látott mértékű korrupciótól a választás nem babra ment, és a magyar nép bölcsen döntött. A lábunk megmaradt. (Azon áll Tiborczné Orbán Ráchel.)

A réges rég tankönyvszerinti balliberálisoktól induló Orbán azonban nem a baloldaliságot újította meg, ahogy azt éles szemű kritikusai észrevehették, deklarált célja egy nemzeti burzsoázia kistafírungolása — állami és uniós pénzekből, és egy ezt támogató hosszútávon stabil kormányzás (tehát saját hatalmának bebetonozása:  elkerülendő a neoliberális restaurációt vagy valami annál is veszélyesebb újnyilas kalandot). Mindez az ország gazdasági szerkezetén viszont alig hagyott nyomot: ami működőképesnek tekinthető ebben az országban az zömében a multikhoz köthető. Orbán hatalmát ma sokkal inkább korlátozza a német ipari lobbi, mint az átlagembert amúgy hidegenhagyó jogi szőrszálhasogatással kekeckedő alkotmánybíróság. (De nem ezért nem fogják a határon az országtáblát Mészáros és Mészárosra cserélni a közeljövőben.)

A gazdaság a lényeg: Orbán olyan új kompromisszumot tudott kötni a nyugati tőkével és a magyar társadalommal, ami jelenleg emelkedő béreket biztosít a magyar középosztály zömének. Ez olyan fegyvertény, amit a romkocsmákban merengő újbalos bölcsészeknek idő lesz még észrevenni. Megérteni pedig egy örökkévalóság lenne blogunk szakértői szerint. Noha semmire sem volna égetőbben szükség, mint egy realitásokból kiinduló baloldali kormányzásra, amely az ország leszakadó harmada számára is biztosítaná a felemelkedés útját.

Orbánéhoz hasonló huszáros rohammal vette be faltól falig a politikai centrumot a francia Macron. Kihasználva a jobbközép és a balközép gyengélkedését a balról érkező volt gazdasági miniszter Orbánéhoz hasonló többséget szervezett magának a társadalomban és a poltikai elitben. Macron azt a programot hajtja végre, amit ígért, s ezzel nem lopja be magát az újbaloldaliak szívébe. Annak ellenére, hogy az egykori bankár, Macron már pénzügyminiszterként is a görög adósságok elengedését tartotta szükségesnek, szembemenve nem csak a hitelező európai nagybankok érdekeivel, de Angela Merkellel is. Érthető, hogy a Syriza újbaloldali rocksztár pénzügyminisztere, Yanis Varoufakis is kiállt Macron mellett, de nem asszisztált már Tsipras-ék pálfordulásához, hanem lemondott. 

pogi_book.jpg

Fokozza a zavart a tisztánlátásban (pontosabban skatulyázásban), hogy a baloldali kritikusaiként neoliberálisnak bélyegzett Macron deklarált víziója egyébként ugyanaz a skandináv társadalommodell, amit a mérsékelt kritikusai által szélsőbaloldalinak bélyegzett Syriza is hirdetett. A kapitalizmus keretein belül a széles társadalom számára élhetőnek és még gazdaságilag versenyképesnek tekinthető északi modell hazai bevezethetőségéről Pogátsa Zoltán írt fontos monográfiát. Pogátsa és Varufakis után könnyen értékelhetjük a Syriza-t mindannyian politikai értelemben csalódásnak — vagy rövidebben csalónak. Varufakis-hoz hasonlóan viszont legalább annyi bizalmat kell nekünk megszavaznunk Macronnak céljai becsületességét illetően, mint a francia társadalomnak. Ennyit ér a politikában a címkézés.

Úgy tűnik, hogy ha ketten csinálják ugyanazt az nem ugyanaz. A posztideologikus sivatagban a baloldaliság egy képzeletbeli törzs kulturális identitásává misztifikálódott, mintha az csak valami underground zenei stílus lenne, aminek mélyebb tartalmi jelentéstartalmát nem is keresi szintén senki — a zenében is rég elmúltak a hatvanas évek. A bizalomvesztés szinte keleteurópai szintűvé vált az elitekkel szemben. Macron pedig az elitből való. (Pusztán azért, mert képességei oda emelték fel.) A mindenki mással szemben előjogait féltő, korengedményes nyugdíjára készülő vasúti munkás érthetően berzenkedik Macron munkajogi reformjaitól, de a képzett fiatal franciák olyan ígéretes változást látnak benne, amit balközép és jobbközép elődeinek nem hittek el.

Ők a bőrükön tapasztalták ugyanis meg a munkavállalókat bebetonozva védeni akaró agyonszabályozott munkaerőpiac hátrányait, ami így nem csak a kirúgásukat, de épp ezért az alkalmazásuk rugalmasságát is lehetetlenné teszi. Szinte az államszocializmus gazdasági pangását idézve fel bennünk. Hogy ezt neoliberálisnak könyveli el az egyszeri újbaloldali bölcsész vagy felismeri a skandináv flexicurity-t, az elsősorban az illető olvasottságán múlik. Olyan ideológiai iránytűt (amitől magára valamit adó ember azért berzenkedik) majd a most zavarosnak tűnő korszakot utólag feldolgozó politikatörténeti monográfiák fognak csak adni. (Egészen addig mindenki kövesse A kiló nem százat jelent blogot.) :)

Ha hosszú távban gondolkodom, fontos, hogy a globalizációkritikus ökopolitikai gondolatnak meglegyenek a szellemi cövekei, ezt a munkát magamon kell kezdeni. Igyekszem összegezni, amit tizenöt évvel ezelőtt, sok esetben esetlenül, elkezdtem írásokban, cikkekben felmutatni. — Interjú Schiffer Andrással, Magyar Demokrata, 2018. május 13.

A progresszív gondolkodás sajátja, hogy a jelenben sosem tudni, hogy merre van az előre, a pontokat csak utólag tudjuk majd összekötni. Annyit azért érzünk, hogy pl. a neoliberalizmussal kötött kényszerházasság nem volt szerencsés. A kultúrmarxizmus és a politikai korrektség túlzásba vitele pedig eltávolított a józan gondolkodástól és az átlagemberek tömegétől is.

A politika elméleti oldala főleg víziókról szól. A papír mindent elbír, különösen a sokszor csak társadalomkritikaként értelmezhető újbaloldal munkáiban. A politika gyakorlati oldala, a jó kormányzás, sokkal nehezebb mesterség. És ritkán vezet egyenes út a célokhoz. Le kell szállni a valójában romkocsmák bárszékeit jelentő akadémiai magas lóról. S az utópikus álmodozás mellett legalább meg kell kísérelni megérteni és kicsit megbecsülni a lehetséges művészetét jelentő reálpolitikát. Amellett, hogy néha kifejezetten jót teszünk embertársainkkal, ha megkíméljük őket népboldogító utópiáink megvalósításától. Százmillió bizony nem dalolva ment meghalni az államszocialista kísérletért. Egyáltalán: meg kell látni, mik azok a tömegek életében valóban javulást jelentő megoldások, amik valóban megvalósíthatóak és fenntathatóak.

great-times-in-soviet-russia_o_3565167.jpg

Ez lesz az utolsó vacsoránk — az élelmiszerhiány miatt.

Szerencsére mi más világban élünk, mint a 19. század. A legnagyobb probléma ma nem feltétlenül a kizsákmányolás. A valódi társadalmi problémát az jelenti, hogy mit kezdjünk azokkal a tömegekkel, akiket nem akar senki sem kizsákmányolni. Akiknek nincs a piacon értékesíthető tudásuk. Akiknek a munkáját gépek végzik vagy fogják végezni hamarosan. Marx egyébként találóan nevezte el a kapitalizmus elnyomott osztályát az ókori Róma proletariátusa után. Ez volt az a társadalmi réteg, amelyik nincstelen és jórészt dologtalan is volt, de szabad, s lényegében csak népszaporulatával járult hozzá a birodalom működéséhez (ezt jelenti az elnevezésük is) — cserébe ingyen cirkuszra és kenyérre számíthatott. Az ipari munkásság viszont nem ilyen réteg volt. Ma viszont egyre szélesebb társadalmi rétegek egyre inkább emlékeztetnek ókori elődeikre. 

(De a látóhatárunkon túl itt él még a 19. század is velünk, sőt a középkor és a Mad Max filmek világa is.)

Könnyű politikai vicceket gyártani a 21. század poszt-ideologikus sivatagában eltévedt baloldali útkeresésekből. Mert ma már nem egy vasfüggöny árnyékában élünk. S  — legalábbis Európában — nem gyerekeket küldünk le a bányákba tizenkétórázni. Valahogy minden egy kicsit legóból van, minden egy kicsit virtuális, minden egy kicsit csak cicás videó a Facebook-on, de zajlik itt a bolygón sok olyasmi is azért, amit aztán nem posztolsz te se ki az Instagramra. Kellő alázattal és szellemi apparátussal új elméletekké gyúrhatnánk globális problémáinkat — de az új megoldások mellett új nyelvre is szükségünk lesz majd hozzá. Mindenkinek egyformán sikert kívánunk, aki erre a szellemi kalandra vállalkozik!

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kilonem100.blog.hu/api/trackback/id/tr4113896986

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Geo_ 2018.05.17. 18:48:36

"A legnagyobb probléma ma nem feltétlenül a kizsákmányolás. A valódi társadalmi problémát az jelenti, hogy mit kezdjünk azokkal a tömegekkel, akiket nem akar senki sem kizsákmányolni. "

Ismerjük egymást valahonnan? :-)

Elég sok pontban tudnék vitatkozni - pl. ugyan, milyen tiszteletet érdemel a folyamatosan neoliberálisozó és álbaloldalizó politikus, vagy hogy Pogátsa mekkora zavarokat tud okozni az északi modell hibás propagálásával - de a kiemelt mondat miatt ezt nem teszem - legfeljebb később :-)

A kiló nem százat jelent. · kilonem100.blog.hu 2018.05.17. 21:08:08

Ismerjük. (Vagyis én nem tudtam régen sem, hogy kit takar a @Geo_ név.)

A kiló nem százat jelent. · kilonem100.blog.hu 2018.05.17. 21:11:14

Schiffer megítélése nyilván választócsoportról választócsoportra változik. Ennek megfelelően ez a vita tautológia. Azok nyilván nem szerették, akikkel szemben meghatározta magát. Az ilyesmi azért kölcsönös szokott lenni. Az "új ellenzék" hétszázezernyi szavazazója nyilván másként reagált, mint a balliberális pártok keménymagja. Tesztképpen többfelé megosztottam, és láthatóan a fideszes csoportok alapvetően szimpatizáltak vele, a gyurcsánypárt szimpatizánsai egyszerűen utálták.

TSandor Toth 2018.05.19. 20:38:11

Antlfinger Edvárd: Bravó. Ilyen cikkek kellenek(nekem) az Index-en. Logikusan felépített, arányos, nem megy le alpárba, reális. Csak remélni tudom, hogy az önmagukat ellenzékbe juttató pártok prominensei is olvasták. Ettől még nem fogják beismerni a hibáikat , tévedéseiket de talán elgondolkoznak. A legnagyobb csalódásnak az LMP számít. Schiffer out, Werber in? Beállni 8. kutyának ugatni a holdat? Nem ezt ígérték. Schifferrel jobb volt az LMP.
Köszi a cikket.