A közélet elviselhetetlen könnyűsége

2018. július 26.
A szavak helyes használata (Kung Fu-ce — Hamvas Béla: Anthologia Humana)
Ce Lu szólt:
— Vej herceg várja a Mestert, hogy a kormányzást átvegye. Mi legyen az első teendője?
A Mester így szólt:
— A szavak helyes használatának helyreállítása.
Ce Lu szólt:
— Ez az egész? Most az egyszer a Mester hibázni fog. Miért kell a szavakat helyesen használni?
— Milyen együgyű vagy te, Jü! A bölcs mellőzi azt, amit nem ért. Ha a szavak használata nem helyes, a fogalmak értelme zavaros; ha a fogalmak értelme zavaros, nem lehet szabatosan cselekedni; ha nem lehet szabatosan cselekedni, az erkölcs és a művészet nem virágzik; ha az erkölcs és a művészet nem virágzik, a büntetés értelmetlen; ha a büntetésnek nincs értelme, a nép nem tudja, hová lépjen és mit tegyen. A bölcs első dolga, hogy a fogalmait szavakká, a szavait tettekké tegye. Nem tűri, hogy szavaiban rendetlenség legyen. Mert minden ezen múlik.

magyarnyelvhungarikum.png

A szavak önálló kis életet élnek bennünk, sőt játszani is kijárnak. A magyar nyelv hungarikum — olvashatjük az I. kerület amúgy fideszes vezetését ünneplő híradásban. Aaaz. Sőt licitáljunk: a magyar közélet is egy hungarikum. Benne minden egyes kis okostojással a legutolsó bloggerig bezárólag. Nem csoda, hogy a közbeszédet olykor állati vicces komoly- és viccpártok, sőt igazi állatok tematizálják. A (majdnem) jóléti demokráciákban a valódi sorskérdések is elvesztik korábbi súlyukat — a humortalanná váló elnyomó rezsimekben pedig szükségszerűen vicc szóba hozni bármi fontosat. Magyarország harminc-negyven éve valahogy a kettő között dülöngél, mint egy idült alkoholista. 

A kiló nem százat jelent.

Vannak celebek, akiket nem szeretek ismerni. Vannak viccek, amiket nem szeretek érteni. Vannak szlengkifejezések, amik meg egy kissé idegesítenek. Az első ilyen volt a király mint melléknév, ami valaminek a magas színvonalú mivoltát volt hivatott jelezni az igényes beszélő szándéka szerint. Szörnyűség. Addig nekem legfeljebb István volt a király. Ahol a király az illető foglalkozása volt és nem a jelzője. (Vö.: Jézus Krisztus viszont szupersztár.) E bunkóságig plebejus köztársasági korban is változatlan a rajongásunk mindenféle királyság és szent korona iránt a Burger Kingtől a Sajtos McRoyal-ig terjedő széles skálán.

S még egy csipetnyi (aritmetikai) elitizmus: Mindig meglepődöm, hogy az emberek mennyire nem értik a "nagyszámok" mögött rejlő nagyságrendeket: általában mindegy, hogy millióról, milliárdról, ezermilliárdról van szó, azt egyformán "nagyon sokként" fordítják le maguknak. Az átlagemberek nem nagyon látnak néhányezer forintnál többet egyben ebben az országban. Nem is csoda, hogy valamikor a kilencvenes években divatba jött a kiló használata százas értelemben. Reálügylet a javából: Állítólag mert száz forint volt egy kilogram kenyér. Furcsa, hogy pont ez az ökonómiai összefüggés ragadta meg a becsületes kétkezi nyelvújítók fantáziáját. 

Az inferior javak, mint a kilós kenyér igazi óbalos szimbólumok. A kiló talán a Kádár-nosztalgia 3,60-as kenyerének rendszerváltáskori tudatalatti reinkarnációja. Alulnézetből egy hibrid az államszocializmus bumfordisága és a még Kádár-szürke panelek tövében dekkoló wannabe Rejtő-hősök már rablókapitalista alvilága között. A szleng képes bármilyen szócskához bármilyen jelentést hozzápasszintani. A divat pedig felkapja a legbugyutábbakat is. Pontosabban, pont a legbugyutábbak ragadnak meg a fejünkben, mint a legócskább egynyári slágerek — és nyernek polgárjogot.

De ugyanilyen igényességgel keletkeznek, ugyanezeken a csatornákon keresztül terjednek közéleti képzeteink is: a kisebb bullshitek, mint a "szakértői kormány" vagy a "civil", a "mi vagyunk a többség" és még sok más kínosabbnál kínosabb blődség —  mindegy, hogy a Déva váraként épülő "szocializmust építjük" vagy a ma már übergagyiként hangzó "Európa házat". (Ahogy a 90-es évek szavai cikik lettek, majd megunjuk a maiakat is.)

Aztán arcunkba vágták: "út-elága-zódás-hoz" érkeztünk, nem csak a "jóléti államok kora járt le" (Medgyessy Péter), s (a másik oldalon ugyanazt mondják) "aki szegény annyit is ér", aztán csodálkoznak, hogy a "politika megszűnt értelmiségi műfaj lenni" (Lázár János). Maradt hát szegényeknek posztokat lájkolni és "romkocsmákban merengeni", a többiekkel együtt maradt a (persze, hogy) "erdélyi kürtöskalács" és a "kézműves sör" — a "csengőfrász" helyett a genderképzés. S megannyi digitális "Ugocsa non coronat". (Mint ez a szegény kis blog is.)

Az orromban érzem a liszttel behintett cipók szagát a nyolcvanas évekből — glutén- és szociálisan érzékeny korunkban is. S nyakas elitistaként kötöm az ebet a karóhoz: A kiló nem százat jelent. Pont.

A szavak önálló kis életet élnek bennünk, sőt játszani is kijárnak

Sajnálatos módon úgy szakadt ránk a demokrácia 1990-ben, hogy nem csak a munka, munkás, de a nép szót is kiforgatta s mint elnyűtt munkáskesztyűt dobta az arcunkba az előző rendszer — amely a nép véleményét ugyan nem kérte ki sosem, de népi demokráciaként hivatkozott magára. Annyira se volt tehát népi mint a népi tánc egy csepeli művházban. Nem csoda, hogy elveszett a munka megbecsültsége is, s egyedül az újra bevezetett munkanélküli szóban kapott némi statiszta szerepet — jelezve a csupa félreértésre és téveszmére épülő új korszak nyitányát.

A munkanélküli a nemzeti együtt-nem-működés rendszerében újmagyarul már: álláskereső, mert a társadalmunk újra munkaalapú! — tud valaki jobbat egy tudásnélküli tudástársadalomban? Esetleg legyen újra kmk —  közveszélyes munkakerülés? 

De ezt az egész félreértelmezést már maga a névadószülő, Karl Marx kezdte: ő keresztelte el proletariátusnak a munkásosztályt, ami az ókori Rómában a jobbára nincstelen és dologtalan szabad polgárok gyűjtőneve volt, akik csak utódnemzésükkel (proles) járulnak hozzá Róma dicsőségéhez, leginkább az államtól várták és kapták a kenyeret és a cirkuszt — máskülönben különféle erőszakos tömegtüntetéseken váltak a patríciusok politikai sakkjátszmáinak gyalogjaivá. A munkásosztály azért ennél aktívabb volt eredendően, később "csináltak" csak belőle munkanélküliosztályt. Tévé előtt ülő kanapékrumplikat.

Ez volt egyébként — bocsánat régivágású baloldali barátaim — Marx nagyjából egyetlen vétlen "önbeteljesítő jóslata", ami "bejött", amit persze sosem sejtett maga sem. Érdemes vigyázni a szavakkal tehát.  Általában tévedett és torz diagnózisból indult ki: a "munkással" nem az a legrosszabb, ami történhet, ha kizsákmányolják, az a baj, ha senki sem akarja kizsákmányolni, mert nincs benne mit. Ma az építőiparban egy nehézgépkezelő akár 800 ezer nettót is hazavihet (egy céges autóval), ami igen tisztességes "kizsákmányolás" — vagyis munkabér —, ha azt nézzük, hogy nyolc általánossal jó ha zoknit horgolni tudna a tévé előtt saját humántőkéjéből. 

A demokrácia nem a kánaán szinonímája. S nem is azt jelenti a demokrácia, hogy mindig "mi" kell megnyerjük a választásokat: akkor is demokrácia van bizony, ha más nyer, akkor is, ha mindig más... Még 2018-ban is mindig újszerű a gondolat, hogy a politikában az a bizonyos nép választ, és nem a pártok kis központi bizottságai döntik el a dolgok menetét. S egy ideje maguk bőrén is érezhetik: a szabadság ideájára bizony nem vonatkozik szerzői jog —  liberálisnak lenni ugyanúgy nem születési ártalom, ahogy nem ingujjba készített aduász minden vitában. Leginkább csak egy megengedőbb álláspontot jelent. Hát akkor engedtessék meg pár dolog. De arról se feledkezzünk meg, hogy valahogy polgáribb érzés volt, amíg a múzeum volt nemzeti és nem a dohánybolt. Sikerül kiüresíteni még egy jóravaló jelzőt. És minden spirói értelemben mélymagyar attitűd nélkül is átérezhető ez a virtigli proli igénytelenség. Nem az a magyar, akinek fáj Trianon:

Magyar az, akinek fáj a nemzeti dohánybolt

Ha te magad akarod "összeépíteni a magyar gazdaságot a német iparral" (Orbán), akkor te magad voltál egyszerre a labanc és a kuruc is a "gazdasági szabadságharcban" — ezer szerencse, hogy nem nyerted meg saját magunk ellen. (A kisegér és az elefánt megy a hídon: Hallod, hogy dübörgünk? — mondja a kisegér.A nagy szavak ideje lejárt. Hazaárulás? Diktatúra? Invázió? Magyarellenesség? Armageddon? Sok értelmiségi életében az a legfrusztrálóbb, amikor újra a pulthoz kell menni, mert elfogyott a söre, vagy hogy most messzebb kell menni a betevő cigiért.

Ugyanígy értjük, hogy miért ügyeletes Putyin-bérenc a magyar miniszterelnök — nem kell ezt azok elmagyarázzák, akik legutóbb maguk fotózkodtak oly lelkesen az orosz elnökkel. Ugyanakkor velük szemben  Orbán időnként bebizonyítja, hogy nem hülye: pár hete a NATO-csúcs után Oroszországot "keleti veszélynek" nevezte. A déli veszély persze a terrorizmus. Bárhogy nézzük, mindkettő valós. De vajon szabin volt Gyurcsány Ferenc esze, amikor miniszterelnökként a szaúdi válogatott láttán kezdett el terroristákról beszélni? Van tehát a tévé képernyőjén túl még mindig egy valódi világ, de a szórakoztatóipar részéve vált politika nem arra reflektál feltétlenül, hanem valami elcseszett James Bond-film zenéjére tátog.

A főleg nyugatra jellemző, de szombat esténként már a pesti körúton belül is megélhető viszonylagos jólét elkényelmesíti az embert — és egyre nehezebb a társadalmi igazság bajnokaként fellépni, macerás is és néha már nincs elég olyan igazándiból megváltandó vagy megváltható... Akik mellett menő öltönyben fotózkodni lehet,  vagy akiket az átlagválasztó szívesen látna egy reklámszpotban. Amúgy is már az értékrendi zavart okoz, hogy a globális felmelegedés dacára százak fagynak meg évente.

A politikai GPS már régóta számolja helyettünk az újratervezést: "Trump után forduljon balra", de azt vesszük észre, hogy lementünk a térképről.

Általában a gondolkodás megkerülésének látom a skatulyázást. Soros-ügynök és Fidesz-bérenc egyszerre itt mindenki, csak nem tud róla. Próbálkoztam rekonstruálni miért született A kiló nem százat jelent blog. Ma már egyszerűbb ars poeticát lopni, mint alkotni. Lopni pedig csak a legjobbaktól szabad. Spiró György„Nem vagyok róla meggyőződve, hogy van-e világnézetem.” — Nem az lett a fontos, hogy egy író hogyan ír, hanem hogy mit akart mondani, milyen világnézet van a műve mögött... Külön rossz műfaj a politikusok mondatait félrefordítani, s utána olyasmiket elemezni és kommentelni, amit ők maguk sosem mondtak. Még rosszabb, hogy minden mondatba bele akarod látni, hogy ez most Fidesz vagy neked rendes ember vagy LMP.

„Nem akarom magam kifejezni, mit fejezzek ki magamból?” — Spirónak ötletei vannak, ezekhez keres eszközöket és reméli, minden műve különböző. Sokan szeretnek összefüggéseket keresni a szerzők alkotásaiban, de az nincs mindig, például semmilyen összefüggést nem lát az író Lear király és az Othello között. „Az én fő témám az emberi hülyeség, és ez a közös nyelvem a közönséggel.”— Számból vette ki... Ó, ez kimeríthetetlen téma. Megy, saját kútfőből is... Emlékezetes néha beletrafálni és idézve látni magamat. De érettebb arra számítani, hogy tévedéseim majd "megörökítenek". 

csikisor.jpg

A pocsék sörök őshazája vagyunk. Az államszocializmus sörgyárainak tömegtermékei vetélytárs nélkül élték túl a rendszerváltást — hiába vásárolták fel multicégek. Ugyanúgy, ahogy az MSZMP is belső ellenzékével máig kibogozhatatlan titkosszolgálati kapcsolati hálókon keresztül összenőve, megszüntetve megőrződött az új rendszerben.

Érthető tehát, hogy a kétezres évekre már boldog-boldogtalan nekiállt, hogy kisipari módszerekkel kotyvasszon magának valami újat. Szintén történelmi hagyomány: hiába "kicsit savanyú, de a mienk". S a közízlés szerint poshadt ízű "IPA-nkra" a "kézműves sör" címkéjét ragasztva akár még egy kisebb rajongótábort is szerezhetünk a siker illúziójaként. 

Manapság azzal a mutatvánnyal kápráztatja el magát a közvélemény egy szűk, ám hiperaktív része, hogy a kézműves politika újabb és újabb termékeibe szeret bele és ki. Ilyen volt/van/lesz számukra az LMP-től kezdve a megboldogult Együttön, MIÉP-en, Jobbikon és spinoffjaikon át, a Momentumig sok minden. A pasztőrözetlen civil & független brand-ek szavatossága pár nap alatt lejár. Nem jogos a csalódás, bármit is fogyasztunk lerészegedés céljából, a végeredmény mindig ugyanaz a másnapos fejfájás, amíg a mértékletes politikafogyasztás kultúráját meg nem honosítjuk. Fölösleges a pártokat szidnunk, ahogy az átlag magyar alkesz is hiába szidja másnap a haverja tukmált házi pálinkáját.

Ettől függetlenül eközben tömegek szomjúhozhatnak joggal nemcsak a német vagy a cseh, de a szlovák sörök után is...

Bezzegországban bezzeg nem bezzegeznek...

Wittgenstein light: bármilyen tojásfejű filozófálás talán legnagyobb sara, hogy túlnyomórészt amatőr nyelvészkedés. Ezért személy szerint többre tartom a józanparaszti pragmatizmust. Nemzeti szabadságharcos vírusmarketing helyett elég, ha a sör hideg és jó. És politikából is elég lenne nekem a "csak" jó kormányzás — nincs szükségünk világmegváltó virtuskodásra.

Borzalmas lehet manapság politikusnak, főleg ellenzéki politikusnak lenni. Az embert még saját választói is megvetik, és céltáblájává válhatunk a legutolsó bloggernek is pillanatok alatt. A politikával szemben támasztott várakozásaink általában irreálisak. A magyar választó összekeveri a minisztereket és frakcióvezetőket a mesebeli jótündérekkel és dzsinekkel.

Ha kicsit megdörzsöljük a tévét ugyan előjönnek, de nem kívánhatunk tőlük hármat. Amikor a politikusok ezeknek a szeszélyeinket igyekeznek verbálisan kielégíteni, akkor jobb, ha tudatosítjuk, amit gyerekkorunkban mondtak nekünk: amit a tévében látunk, az nem a valóság. Az a sok mesebeli szörny és látványeffektus csak a show része. A tündérmesékről, krimikről, horrorfilmekről ideje lenne váltanunk a régi dokumentumfilmek műfajára.

A "tőlünk nyugatra" mítoszával is ideje lenne leszámolnunk. Bár szimpla hülyeség lenne "bezzeg, tőlünk keletré"-re cserélni. Ahhoz az elvakultsághoz tényleg már kimagasló kreativitás szükséges. (A rubikkocka népe persze kreatív...)

crony_capitalism.png

Lesajnált politikusaink egyébként valójában semmivel sem hülyébbek vagy rosszabbak, mint a világátlag. Olyanok, mint mi magunk. Kicsit összeférhetetlenek, de azért az ismerősök szerint szerethetőek. Valószínű se a demokráciánk, se a korrupciónk világszínvonala nem kérdőjelezhető meg. A kapitalizmus — az aktuális peremfeltételeink mellett — valami »ilyesmi« tud lenni, amilyen ez itt nálunk. Hogy a feltételeken vagy a függőségeken tudunk-e változtatni, az lehet kérdés. Már a választók is arra szavaznak, aki a legkevesebbet ígéri.

"Magyarország hungarikum" — hát nem? hát de! S a szó hangzása feltűnően rímel az Unikuméra, aminek idehaza politikai áthallása is van. Vajon kollektív tudatalattink nem keveri össze a kettőt? 

Viszont a mostani lapjárás és a félperifériának leosztott lapok nem eredményeznének nagyobb jólétet a nagytöbbség számára, bármelyik házikedvenc, aktuális megváltó is kerülne miniszteri bársonyszékbe. Ami jó ha egy súlycsoport mondjuk a "Meki" magyar frencsájzának vagy egy nagy sörgyár vezérigazgatójának befolyásával. Nem viccelek. Mészáros Lőrinc a magyar gazdaságban csak annyit ér, mint a Felcsút a Bajnokok ligájában. A kapitalizmus mindenhol haveri csak érett korban már lobbitörvények szerint zajlik törvényesen — és általában a haveroknak már eleve van saját tőkéje. (Angolul crony capitalism — de már 1989-ben(!) tudtuk, hogy ez lesz.)

További sovány vígasz: a magyar pártok közti viszony egyáltalán nem rosszabb, mint a magyar átlagemberek közötti. A köztünk lévő különbségek is hasonlóan elenyészőek, főleg értelmetlen, piszlicsáré tyúkperekben csapódnak le — persze nem tagadjuk, hogy a tyúkperekhez pitiáner tyúktolvajok is kellenek. Nem bízunk se másban, de magunkban sem. Szomorú, amikor az örök kezdő ellenzéki politikusok önbizalmuk vékony bicepszével pózolnak a tévében. 

A viharos tinédzserkori rajongás és örihari már nem passzol egy érett huszonnyolcéves demokráciához. Annyit mondták, hogy már állapodjunk meg, vagy örökre vénlányok maradunk, hogy már a nyolcadik éve ugyanazzal a miniszterelnökkel járunk. Érettek vagyunk-e ettől valójában? Érett vagy csak erős a kormánypárti többség — vagy csak erősnek hiszi magát, hogy saját bizonytalanságát leplezze? A családban még nem mindenki tette magáévá az európai polgári Leitkultur-t, s mire odajutnánk, már nyugaton se fog senki se késsel-villával étkezni — és nem mert migránsok lettek.

juncker_farage.jpg

Az európai értékek mai megtestesítői: Jean-Claud Juncker, Martin Schulz és Nigel Farage, a Brexit zseniális "mastermind"-ja.

Még ennél is európaibb értékek Milan Kunderától, A lét elviselhetetlen könnyűségéből:

"A nehézség, a szükségszerűség és az érték - három, tartalmilag összefüggő fogalom: csak az a nehéz, ami szükségszerű, csak az értékes, aminek súlya van."

"Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként. Ami szükségszerűen történik, ami várható, ami naponta ismétlődik, az néma. Csak a véletlen szól hozzánk."

"Amikor gyerekként az Ószövetség Gustav Doré metszeteivel díszített ifjúsági változatát lapozgattam, megpillantottam benne a Jóistent, amint egy felhőn ül. Öreg férfi volt, láttam a szemét, orrát, hosszú szakállát, és arra gondoltam, hogy ha szája van, akkor ennie is kell. És ha eszik, akkor nyilván belei is vannak. E gondolattól azonban nyomban megrémültem, mert — bár családom nem volt vallásos — éreztem, hogy Isten beleiről képzelődni szentségtörés. A legcsekélyebb teológiai felkészültség nélkül tehát már gyerekként ösztönösen éreztem a szar és az Isten összeegyeztethetetlenségét, s innen a kétségem a keresztény antropológia alaptézise iránt, mely szerint Isten saját képére teremtette az embert."

A bejegyzés trackback címe:

https://kilonem100.blog.hu/api/trackback/id/tr7014119991

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Brix 2018.07.26. 17:31:51

Èn nem látok itt èrett , 28 èves demokráciát, csak egy 28 ève betegeskedő " ba...megországot...Látom èn hogy kevès az alternatíva , meg nincsnek új, trendteremtő politikai erők, de hogy egy közèp- európai országban hogy jutottunk el az egy párt (egyed)uralmán alapuló autoriter rendszerhez, az teljessèggel èrthetetlen...

A kiló nem százat jelent. · kilonem100.blog.hu 2018.07.26. 19:14:21

@Brix: én se. De egy huszonnyolc évestől elvárnám, hogy az legyen. :)