Nemzetbiztonsági ügyekhez annyit konyítok, amennyi rálátásom van rájuk: semennyi. És igyekszem ennek megfelelően nem írni ilyesmikről. A politikai bulvár viszont eleve nem érdekel. De vannak szüleim és vannak gyerekeim, és én se örülnék, ha egy nap címlapra tennék s olyanba kevernék bele őket, amihez nincs közük, amiről nem tehetnek. Ha másban nem is, ebben biztos, hogy egyformák vagyunk Demeter Mártával és Orbán Viktorral — talán mindannyian.
Ugyanabban a székben ülve ugyanazt élnénk át mindannyian?
Lehet nem szeretni Demeter Mártát, lehet nem szeretni mert LMP-s, lehet nem szeretni mert két éve még MSZP-s volt. Sokféle politikai okot lehet találni, hogy valakit ne szeressünk vagy szeressünk. De azt gondolná az ember, hogy egy kegyeletsértő támadást senki sem kockáztat meg, mert az csakis visszafelé sülhet el.
Az LMP kormánypárti támadások célkeresztjébe került társelnöke és országgyűlési képviselője kényszerűségből nyilvánossá tette Facebook-oldalán a Honvédkórháznak küldött kérvényét: szeretett volna haldokló édesanyja mellett virrasztani. Engedélyezték is számára, bár végül nem vették igénybe a kórház szolgáltatásait. Nem igényelt volna ez semmiképpen se figyelmet, nem kellett volna róla írjanak az újságok. Olyan magánügyről van szó, ami ellenfelek közt is csupán együttérzésre és részvétnyilvánításra adhatott volna okot.
A Honvédelmi Minisztérium azonban valamiért úgy érezte, hogy a lényegében bármely beteg és hozzátartozója számára engedélyezhető kérelmet úgy kell beállítsa, mintha a képviselőnő vissza kívánt volna élni befolyásával. Pontosan tudták, hogy ez nem igaz. A politikai cél érthető, a módszer azonban teljesen érthetetlen, nem egy magabiztos, ciklusok óta toronymagas támogatottságú polgári kormányra emlékeztet. Eddig soha senkivel szemben nem alkalmaztak ilyen módszereket. Pedig kormány és ellenzéke — meg az ellenzék egyes politikusai — között igen csak elmérgesedett a viszony. Miért lett Demeter Márta az elsőszámú közellenség a Fidesz számára?
Különösen érthetetlen, mert kicsinyes bosszúnak tűnik az egész kórházügy. Demeter Márta valószínű nagyot hibázott, amikor nyilvánosság előtt, parlamenti interpellációban firtatta, hogy Orbán Viktor miniszterelnök lányát szállította-e az a bizonyos katonai gép Ciprusról...
Nem feltétlenül azért volt ez hiba, mert jogosultság ide vagy oda, a kislány nem közszereplő, nem politikus — nem keverjük bele politikai adok-kapokba. Hiszen valószínűleg meg tudták volna indokolni miért kapott engedélyt az utazásra, s aligha tekinthető súlyos visszaélésnek a miniszterelnök lányát, mint védett személyt, különleges bánásmódban részesíteni. Ha nem is lett volna minden szabályos.
Nemcsak azért volt hiba, mert a nyilvánosságra hozott adatok szerint egy másik Orbán Flóra ült a gépen és nem a miniszterelnök lánya — bármennyire is kínos egy ilyen tévedés. Úgyszintén: nem jelent valós nemzetbiztonsági kockázatot a katonai gép utaslistáját az interpelláció által utólag és részben nyilvánossá tenni ezen apropó kapcsán. Bár nagyon valószínű, hogy szintén nem teljesen szabályos. Még ha jogosan indokoltnak is érezzük a kormányt számonkérni hogyan és mire használja az állami erőforrásokat, különösen a katonai szállítóeszközöket mostanában.
Azért volt súlyos politikai hiba, mert bármilyen információforrásból is dolgozott a képviselőnő az ügy kapcsán óvatosabbnak kellett volna lennie, nem lett volna szabad ilyen könnyen lépremennie. Nem ezt a meggondolatlanságot várja el tőle a közvélemény, nem ezt követeli meg az az intézményrendszer, aminek alkotórésze. Úgymint az ország törvényhozása. Még általánosabban: a magyar államiság. Ez nem a showbiznisz. Közös ügyeinket bízzuk ugyanis képviselőinkre. Nem valami könnyed revü előadását.
Kormány és ellenzéke között sokkal kisebb a különbség, mint gondolnánk vagy, mint a pártok támogatottságából vagy aktuális pozícióikból sejtenénk. A kormányra kerülés esélye szinte bármely párt számára adott: valójában saját kompetenciájukon és teljesítményükön múlik elsősorban — a polgárok viszont egyik karikába tudják csak behúzni az ixet. Ha mégoly kicsi is a különbség, az dönti el ki kap felhatalmazást. Ahogy ez a két ügy is bizonyítja: Demeter Márta vagy Benkő Tibor politikai ítélőképessége egyformán megcsúszott a lejtőn, vétettek az iratlan szabályok ellen — a jóérzés ellen véleményem szerint a honvédelmi miniszter vétett durvábban.
A felkészültség, tapasztalat persze most a kilencedik éve kormányzók oldalán áll, de az ellenzéki politikusok bármikor bizonyíthatnák rátermettségüket, hogy érdemesek a köz bizalmára, hogy komoly kérdésekben képesek felelősen viselkedni és dönteni: hogy rájuk lehet bízni a kormányzás felelősségét. Az a helyzet viszont, hogy ez a megfelelési kényszer egyáltalán nem vagy egyre kevésbé látszik az ellenzék hangadóin. Ezzel magyaráznám elsősorban politikai sikertelenségüket.
A minisztérium valóban átlépett egy határt, ami a képviselőnő számára inkább politikai mentőövet jelent most a slamasztika közepette. Amúgy is: a kormány támadásai valószínű inkább csak népszerűbbé teszik, mint az ellenzék mártírját, ami aligha okos a kormánypárt részéről. Ahogy valójában nekünk sincs más lehetőségünk, mint kiállni Demeter Márta mellett, bármekkora hibát követett is el — ha igaz bármi az egészből.
A minisztérium ugyanis még nagyobbat hibázott.
Mindannyiunknak vannak szerettei, akiket féltünk és akiket szeretnénk megóvni. A politikusoknak is. Időszerű lenne ezt tiszteletben tartani és közös értékké tenni — pártállástól függetlenül. Nagyon bízom benne, hogy a magyar közvélemény eszerint és elfogultatlanul fog ítéletet alkotni mindkét esetben. A politika pedig a jövőben kerülni fogja a hasonló közéletromboló adok-kapokokat. Legalább.
