Dr. Molnár Márk Péter: "Gondoltam egy nagyot, és miután így vagy úgy, de évek óta azt számolgatom, hogy mennyi pénzt érdemes elkölteni egy ember megmentésére és mennyit nem, a rendelkezésemre álló információk alapján megpróbáltam megbecsülni, hogy most mennyi pénzbe kerül, amit annak érdekében csinálunk, hogy a „görbe laposítása révén” a COVID-nak kevesebb áldozata legyen.

Zsigerből azt mondtam, hogy totális baromság, amit csinálunk, de még akkor is meg akartam nézni a számokat, ha szinte minden paraméter napról napra mozog és teljesen bizonytalan, hogy legalább nagyságrendben hol lehetünk.

Szóval egy nagyon primitív modellszámítás alapján az jött ki, hogy egy minőségi életévet minimum 65 millió forintért mentünk meg, amikor leállítjuk a gazdaságot és az életünket. Ez még úgy is igaz, hogy becsülni sem tudom ennek az őrületnek a másodlagos egészségkárosodásban megmutatkozó hatásait, így ezek a modellben sem szerepelnek. Akik azt mondják, hogy nem lehet pénzzel mérni az életet, azokat arról kell tájékoztatnom, hogy a döntéshozók napi gyakorlata alapján a hazai egészségügyben ősidők óta nem költünk olyasmire, ami 12-15 millió forintnál többet kér egy minőségi életév megmentéséért.

Nem azt mondom, hogy a COVID nem létezik, ahogy azt sem, hogy ne mossatok kezet, vagy ne hordjatok maszkot, ahogy azt sem, hogy tízezrek halála a vírus miatt nem tragikus esemény, csak azt mondom, hogy amibe ez kerül a társadalomnak, annak eddig a töredékét sem voltak hajlandók a döntéshozók emberek megmentésére költeni. Most megteszik, mert ha nem teszik meg, az a politikai bukásukat hozná magával, ha megteszik, akkor meg úgy néz ki, mintha rátermett vezetőként megvédenének minket valamitől, ami ellen amúgy számos okból szinte egyáltalán nem lehet védekezni."

Ha kicsit belegondolunk, ez jószerivel magától értetődő mindenki számára anélkül a tudományos apparátus nélkül is, amivel a kutató rendelkezik. Eddigi szakmai múltja viszont hitelt ad a szavainak, hogy komolyan vegyük. Nem ő az egyetlen, aki így gondolja. Legalább annyira furdalja az oldalamat a kiváncsiság, hogy vajon az enyhébb intézkedéseket bevezető országok, mint Svédország járnak-e el helyesen vagy az olyanok, mint Olaszország vagy Spanyolország, amelyek a legdrasztikusabb korlátozásokat léptették életbe és ami felé mi is tartunk. Egyelőre a drasztikus szigorítások a görbe ellaposítására inkább hiábavalónak tűnnek, míg a járvány nem terjed nagyobb sebességgel, ahol szinte nem tesznek semmit, csak önfegyelemre és elővigyázatosságra kérik a lakosságot. Megéri-e a gazdaság tökéletes tönkretétele, hogy esetleg néhány ezer ember életét megóvjuk. S megóvjuk-e valójában? Vagy miért nem óvjuk meg más, célzott eszközökkel a veszélyeztett csoportokat?

Ez utóbbira ugyanis semmi garancia: idehaza már több vidéki idősek otthonában jelent meg a járvány, miközen az ápolókat is negatívra tesztelték a koronavírussal kapcsolatban. Pedig az országban alig jelent meg még a betegség. Jószerivel túlzás még az a kijelentés is, hogy az a mindössze tizenöt haláleset konkrétan a vírus számlájára írható, ugyanis meghalni nemcsak a fertőzés miatt lehet, hanem a fertőzéssel együtt is: rákban, szívproblémák miatt és más súlyos betegségek miatt, ami valójában nem azt jelenti, hogy ezek a betegek mind a koronavírus áldozatai lennének. Eltúlozzuk a veszélyt és ennek nagyon súlyos ára lesz. Illetve már van. Átgondolta ezt valaki? Egyelőre a kormány szigorításai töretlenül népszerűek. Sőt.

Diplomatikusan annyit mondott a szakértő: a döntéseket ma már mindenütt a politika hozza. Szakértők helyett. Valójában egyszerű, laikus és félelemtől rettegő választók döntenek komplex szakmai és mélyreható gazdasági és társadalmi kérdésekről. Mintha egy atombombát adtunk volna a gyerek kezébe.

Ugyanerről számolt be a dán egészségügyi hatóság vezetője is: szintén szigorú korlátozásokat rendeltek el az országban. A határzárral kapcsolatban őszintén nyilatkozta, hogy nem szólnak mellette szakmai érvek, tisztán politikai döntés volt.