Uh, hát ezt jól benézte mindenki. A Political Capital hívja fel rá a figyelmet, hogy a kormányoldal alkotmányozó többsége korántsem fogyott el még. Már ennek a matematikai ténynek a fel nem ismerése is újabb példája a magyar politika alacsony IQ-jának, de ha hozzávesszük a másik még ennél is elfeledettebb tényt, hogy a kétharmad megtartása nem szükséges feltétele a stabil kormányzásnak, elvesztése pedig nem örömünnepre okot adó ellenzéki győzelem, akkor még inkább beláthatjuk, hogy nemcsak sekély e kéj, de korai is az öröm. A 2010 óta mesevilágban élő ellenzéki politika újabb komikus epizódja: 

Political Capital: Szinte a teljes magyar nyilvánosságon kritikátlanul keresztülment, hogy Koncz Ferenc [fideszes egyéni kéviselő] halálával a Fidesz elveszítette kétharmados többségét.

A kormánypárt(ok)nak jelen pillanatban valóban csak 132 képviselőjük ül az Országgyűlésben, de a parlament összlétszáma is átmenetileg lecsökkent, 198-ra. Márpedig a 132 a 198-nak pontosan a kétharmada. A jogszabályok nem igazítanak el egyértelműen abban, hogy a 198-hoz vagy a 199-hez kell-e ilyen helyzetben viszonyítanunk, de 30 év töretlen gyakorlata alapján azt kell alapul vennünk, hogy a 198-hoz.

Orbán Viktor tehát csak abban az esetben veszítené el alkotmányozó többségét, ha a majdani időközi választáson ellenzéki győzelem születne, akkor is csak papíron. Nem érdemes ugyanis elfeledkezni a német nemzetiségi képviselőről, Ritter Imréről sem, akiről okkal feltételezhető, hogy kisegítené a kormánypárti frakciókat, ha szükség volna rá. Sőt, a Mi Hazánk négy parlamenti képviselőjére is minden bizonnyal számíthatna a kormány.

Az sem pontos értelmezése egyébként a 2018-as eredménynek, hogy Koncz Ferenc kisebbségből nyert volna mandátumot. Valóban 49,3 százalékot szerzett, de a komolyan vehető három ellenzéki (egy jobbikos, egy MSZP-párbeszédes, egy LMP-s) jelölt együttvéve is csak 48,8%-ot.

A maradék közel két százalékpontnyi szavazat nem kevesebb, mint 15 miniformáció jelöltjei között szóródott szét, márpedig azt lehetetlen megfejteni, hogyan szavaztak volna a döntő többségében nevesincs pártok jelöltjeire voksolók, ha csak a négy komoly jelölt szerepelt volna a szavazólapon. A különbség mindenesetre minimális volt a kormány- és az ellenzéki oldal között, az időközi választás tehát mindenképp izgalmasnak ígérkezik (már ha a járvány nem tesz neki keresztbe). 

Mihez kell Orbánnak kétharmad, ami nincs meg még neki?

Túl van ez lihegve. Már egyszer Veszprémben ki lett húzva a mágikus kétharmad méregfoga. És mi lett belőle? 

Már senki sem emlékszik rá, de a "csoda" egyszer már megtörtént. A 2014-18 ciklus legelején a Fidesz már egyszer elvesztette az alkotmányozó többségét:

"A 2015-ös veszprémi időközi országgyűlési képviselő-választást  Veszprém megye 1. számú országgyűlési egyéni választókerületében 2015. február 22-én tartották, miután a 2014-es választáson mandátumot szerzett Navracsics Tibor EU-biztosi kinevezése miatt 2014. október 30-i hatállyal lemondott képviselőségéről.

A választásnak a helyi jelentőségén túlmutató tétje volt, hogy a parlamenti kormánytöbbségnek a 2014-es választáson megszerzett 2/3-os aránya megmarad-e. Végül a több ellenzéki párt által támogatott Kész Zoltán független jelölt győzött, így a Fidesz elveszítette kétharmados többségét a törvényhozásban."

Na és? Emlékszik rá valaki mi történt a kétharmad elvesztése után?

A kormány akkori viszonylagos népszerűtlenségét az ellenzék képtelen volt meglovagolni. Veszprém után Tapolcán a Jobbik megismételte a bravúrt és megszerezte akkor első egyéni győzelmét, ami a néppártosodás/váltópárttá válás ígéretével kecsegtetett az azóta 6%-osra zuhant, akkor még inkább szélsőjobboldaliként elkönyvelt párt számára. A 2018-as általános választásokon sem Kész Zoltán (független), sem Rig Lajos (Jobbik) nem tudta megőrizni a mandátumát. A két választás között zajlott le a migránsválság, ami adott esetben akár a szélsőjobboldal erősödését kellett volna hozza papírforma szerint. Az akkor a koronavírushoz hasonlóan mindent felülíró ügyben Orbán sokkal ügyesebben lavírozott, nemcsak a szelet tudta kifogni a Jobbik vitorlájából, de jelentős előnyre is szert tett és 2018-ban revansot vett túl korán örülő ellenfelein.

Szüksége volt Orbánnak a kétharmados felhatalmazásra ebben az idpszakban? A hatalom által szerezte vissza a népszerűségét? Nem. Az igazság az, hogy politikai képességeire volt szüksége egyedül. Ahogy ugyanerre lett volna szüksége az ellenzéknek is, de az ellenzék inkább egymás leszalámizásával volt elfoglalva. Emlékszünk, hogyan buktatta meg saját pártja Botka Lászlót, hogyan nullázta le politikai tőkéjét az Orbán kegyvesztett oligarchájával, Simicska Lajossal levet összeszűrő Vona Gábor, hogyan bukott ki saját pártjából az LMP miniszterelnökjelöltnője, Szél Bernadett. Minden másra pedig ott volt a Mászterkard: vagyis a kormány kimeríthetetlen propagandabüdzséje. De esküszöm az ellenzék megoldotta volna anélkül is, hogy kisebbségbe szoruljon. 

Az orbáni rendszer még az első kétharmados felhatalmazással kiépült 2010 körül.

Ami az MSZP-SZDSZ világrend összeomlása után hullott az akkor már megfakuló tekintélyű exkormányfő ölébe. Ráadásul zokszó nélkül nézte végig a társadalom a legfontosabb alkotmányos intézmények teljes átalakítását. Talán nem is bánva, hogy az egymásramutogatás, az egymást elgáncsolás, az egyhelybenjárás és a tehetetlenség időszaka után valaki potensnek mutatkozott a kormányrúd környékén. Az ellenzék legnagyobb hiányossága, hogy nem tud felmutatni ilyen tetrekészséget, vezetőit pedig saját maga darálja le még mielőtt azok felocsúdhatnának Csipkerózsika-álmukból. 

Álomvilágban élünk. Nem a hatalom teszi Orbánt Orbánná, nem a kétharmad, nem az, hogy kedvez neki a lapjárás. Rossz lapokkal is ügyesebben tudott játszani, mint ellenfelei. Pont a kétharmad elvesztése volt az, amikor egy a migráció kapcsán meghiúsult alkotmánymódosításnál a nemmel szavazó Jobbikra tudta ráhúzni a vizes lepedőt. A jobboldali szavazók eltávolodása ettől kezdve datálható. A Jobbik nem tudta megtalálni a helyét a neki kedvező politikai klímában sem. Most pedig a hajó el is ment.

A parlamenti kétharmad nem a hétfejű sárkány.

A fejek levágása nem a trónkövetelő királyfi ügyességén múlt eddig. Ha rá kellene várnia a demokrácia királylányának, akkor vénlányként fog meghalni a vártoronyban. Egyetlen sárkányfej levágása nem jelent túl sokat, különösen, ha az a sárkányfej mindig kinő újra. Eddig kinőtt. A sárkány legyőzésére vállalkozó daliáknak talán már a csúnyább királylányok sem szurkolnak. És még az is lehet, hogy némelyik ellenzéki daliához képest még a sárkány is kifejezetten jóképűnek mondható. 

Egy 21. századi mesében ráadásul a királylány maga dönthet, kinek adja a kezét.

Néha úgy tűnik kifejezetten jól megvannak a sárkánnyal, ami megintcsak intő jel, hogy fel kéne ocsúdni az ellenzéki mesevilágból. A kétharmad jó dolog, ha az ember kormányon van, de még így is 133 gáncsnélküli lovag támogatására van szükség, amit egyben tartani: nem apródoknak való kihívás. (Az egybentartás pedig különösen lehetetlen kihívás mostanában az ellenzéki oldalon: soha nem falcolt le még ennyi képviselő a történelemben pártjától ült vagy állt át valahova máshova.)

A hatalom főleg a kétharmados, nem varázspálca, főleg nem akárki kezében, csak azoknak, akik használni tudják. Mostmár a jelentősége egyre kisebb. Mihez kéne még Orbánnak? Megmondom őszintén ezt én is benéztem, illetve nem számoltam utána. Bár Ritter Imre neve kapásból beugrott, hogy nem oda Buda, de pro forma a Fidesz alkotmányozó többsége csak veszélybe került, amit észre kellett volna vennie az elemzőknek. Mégsem ez történt. 

A kétharmad fetisizálása is egy tünet meg az is, hogy már kiszámolni sem tudjuk. Szerintem.