A múlt hosszúra nyúlt
 De szerencsére vége
 Eredő ember felmegy az égbe
 Vetkőző számokban lép fel, de gyóntat is
 Nem hiheti senki, hogy hamis
 Csak a smártechnikát
 Ne a nyelvtankönyvből lesd el
 De mi mást is tehetsz még
 Ezzel az elesett testtel?

 Emlékszel? Karl Marx Stadtban ért minket a meteorológiai nyár. Fiatal agrárhallgató voltál, amikor  összefutottunk, összefutott szánkban a nyál.
 Miért kell bántani a másikat? Nem lehet mindenki jós. Amit kértél, az lett, és ízlett, ha hozzám szólsz.
 Bevallani nem is merem, oly jól ismerem. A nyomorékok évében ismertelek meg.
 A szeretet három fő fajtájával közeledtem feléd.
 Még jó, hogy megijedtél, de most már hagyd azt a hülye szabadságot, az úgysem elég.
 És inkább viselkedj rendesen, hiszen a lét sem a mienké.
 Begyulladt szerelmesek kínozzák így egymást. A hús üldözi a lelket és a lélek a húsba ás.

— Neurotic: A múlt hosszúra nyúlt (Budapesti látnok, 1987)

Magyarország lehet sok tekintetben szegény ország, de szakértelemből történetesen mindig is teli volt a padlás: legyen szó akár a fociról, akár a politikáról — akár az oktatásügyről. Valahogy itt mindig mindenki tudta, mit kéne tenni — kivéve, ha éppen döntéshozó pozícióban volt. Akik pedig sosem voltak döntéshozó pozícióban, azok jellemzően a legjobban tudták általában — akár egy falusi kocsma homályos szegletében, vagy akár egy tetszőleges 7. D. osztály kiskorúi előtt egy átlagos földrajztanár mindentudást sugárzó fehér köpenyébe bújva. Márcsak ezért, a túltengő szakértelemmel párosuló, kiskapukra és passzív ellenállásra való ösztönös érzékünk miatt sem érthető, ugyan mi baj lehetne ebben az országban a tudományos szocializmus — illetve most épp — a tudás alapú társadalom építésével; hiszen szemmel láthatóan a magyar ember már az anyatejjel magába szívja nem csak a kritikus gondolkodás kompetenciáját — hanem úgyszólván mindenhez "is" ért. 

Időnként mégis kisebb gikszerek csúsznak be. Van, aki szerint elszúrtuk a rendszerváltást; van, aki szerint nem is volt rendszerváltás, de azért biztos elszúrtuk — és ezen végtelen vitákat folytatunk. Legalább a nyolcvanas évek óta tartós válságtudat és hozzá szorosan kapcsolódó reformlázban égünk — vagyis égnek aktuális vezetőink. És ezekből a rendszerváltás óta számos garnitúrát kipróbáltunk és elfogyasztottunk. Politikusok jönnek-mennek, az elszúrások viszont állandóak. Nem volt ez másként az oktatáspolitikában sem.

Minden XXI. századi társadalom kulcsfontosságúnak tartja az oktatást. Az iskola intézménye a világon mindenütt alapvető szakmai válságban van. Minden ország keresi a módját, miként tegye korszerűvé oktatási rendszerét. Több-kevesebb sikerrel. A magyar oktatásügy is loholna a divathullámok nyomában, hol sodródik, hol pedig zátonyra fut. Eközben pedig gyakran képtelen megoldani a legelemibb technikai feladatokat is: hol filléres tételeket jelentő kréta vagy nyomtatópapír nincs, de arra is volt példa, hogy újra kellett iratni egy matekérettségit — a magát legprogresszívebbnek és legszakértőbbnak beállító liberális kormányzat idején. Vegyük észre ezek a legtöbbet pellengérre állított ügyek egyáltalán nem szakmai vitákra tartozó koncepcionális kérdések. Mintha a tudástársadalmak a legszofisztikáltabb elméletek megoldása közben elfelejtenék akár a szemetet is kivinni tudni. Nem csoda, ha a szakma, mint valami megmaradt pártállami zárvány, eleve ellenállt minden újításnak, de akár visszarendeződésnek, és sokszor privilégiumainak csorbításaként élte meg azokat. Míg lassú kivéreztetését egyébként fásultan szemléli állását féltve.

Az SZDSZ azonosította magát az értelmiséggel. 

Míg mára az egykori komoly rendszerváltó pártból előbb a baloldali kormányok hátán felmászó törpepárttá majd magyar gárdistás plakátjaival búcsúzó párttörténeti karikatúrává vált SZDSZ is megszűnt. A minden áron privatizációban egyszerre remek megélhetést és mindenható ideológiát találó MSZP-SZDSZ sziámi ikerpár holdudvara egy rendszerváltás után bezárt vidéki gyár elhagyatott csarnokára emlékeztet ma már, ahol a törött üvegen csak a szél fúj be már, és a romok közt csak néhány szellemi homeless keresgél enerváltan. Utódszervezeteik egymással marakodnak a Szent Grálként keresett Összefogás mikéntjén, "a DK ma is azt hirdeti Gyurcsánnyal, az Együtt meg azt hirdeti Gyurcsány nélkül", a MoMa pedig Bokrossal tesz tanúbizonyságot az önreflexió tökéletes és teljes hiányáról is. A múlt kísérteteinek halálos ölelése elől pedig egyelőre az újbaloldali kritikusaik sem találják a menekvést: a választói memória ugyan nem túl erős, de amit fejébe vesz, abból hosszú ideig nem enged. Így hatalmuk és közéleti befolyásuk megcsappanása ellenére szellemiségük továbbél a magyar közéletben. Tulajdonképpen nagyjából abban a formájában, ahogy a nyolcvanas évek végén a technokrata "mindentudásból" táplálkozó "önjelölt szürkeállományosok" megteremtették azt. Az egykor az Antall-kormányt lényegében megpuccsoló és a jobboldalt évtizedes bénultságra kényszerítő Demokratikus Chartát feltámasztani vágyó próbálkozások időnként valóban megalapozott és komoly tömegtüntetésekké válnak akár az oktatási ellenreformok, akár az egészségügy, akár olyan bagatellek ellen is, mint az internetadó. Ezek sok hasznosat "adtak" nekünk azért — többek közt a magyar demokrácia életjeleit is, ami talán az egyik legfontosabb egy kormányképes ellenzék nélküli közéletben. 

Netadó elleni tüntetés. Munkát, kenyeret? Okostelefont! (Blikk.hu)

A technokrata kifejezés éppúgy ezen időszak alatt vált pejoratívvá, mint a liberális. Bár a technokraták befolyása nem feltétlenül toxikus, de egy rendszerváltó, értékrendjét levedlett és értékválságba süllyedt társadalom számára a dolgok veszélyes leegyszerűsítését képviselik. Morális, érték- vagy akár érdekelvű döntések helyett partikuláris, szakbarbár kényszermegoldásokhoz vezetnek, amelyek újabb és újabb kiigazításokba kell torkolljanak, mert a kiváltó okokkal nem foglakoznak, s csupán az eszközben látják a célt valós társadalmi igények kielégítése helyett. Így vált önértékké a sosem megteremtett államháztartási egyensúly vagy a privatizáció és a privatizáció álcája alatt végzett nemzetgazdaság-méretű lopássorozat. Éppúgy, ahogy a korrupciót meglepő őszintességgel a Fidesz legfőbb politikájaként bemutató Lánczi András. Külső szemlélőként ezért nem értjük ezeket a folyamatokat. Ezek nem rendszerhibák, hanem a rendszerváltás utáni rendszer(ek) lényege. Ráadásul Lánczi önleleplező mondatai egyszerre szerecsenmosdatják a Fideszt és a jobboldali mitológiában a Fidesz antitéziseként szerepeltetett MSZP-SZDSZ-érát. A korruptság eme kontinuitása visszaköszön számunkra már a rendszerváltás minden téren kontinuitásra törekvő kivitelezésével — az ezredforduló magyar történelme így lényegében valójában minden hektikussága ellenére cezúráktól mentesnek látszódik és egy egybefüggő esménysort tár elénk eltérő háttérben nagyon hasonló hatalomtechnikai mutatványokat felvonultatva. Ha a világháború utáni idők jelszavává a "kis ország, egy csőcseléke van" vicc mondata válhatott, a rendszerváltás után kiderült, hogy kis országnak egy elitje is lehet csak, az pedig leválthatatlan beidegződéseivel együtt. Nincs szükség összeesküvéselméleteknél leragadnunk, a folyamat lényegét az SZDSZ egyszemélyes ellenpólusa, Csurka István úgy ragadta meg a paletta széle felé tántorogva, hogy a "szakértelem bolsevista trükk" — sokszor valóban csak hivatkozási alap arra, hogy aki pozícióban van pozícióban maradhasson: szükség van rá, mert nagy valószínűséggel nincs más a feladatra. 

Téves azonban az a közkeletű, ellenben semmire sem jó narratíva, hogy Magyarországon "nem volt rendszerváltás", tovább fokozva: "csak" "gengszterváltás" ahogy a kocsmaszintű interpretáció sommásan megállapítja. Rendszerváltás attól még nyilván volt, hogy széles rétegek számára nem hogy problémáik megoldását nem eredményezte, de elmélyítette a korábban is meglévő társadalmi szakadékot szegény és gazdag, képzett és képzetlen rétegek között. Magyarországnak nem rendszerproblémája volt és van, hanem elitproblémája, ami túlmutat a mindenkori politikai eliten, amely valójában könnyedén lecserélhető, és működő demokráciához méltó módon nem csak sikeresen, de békésen és zökkenőmentesen cseréltük is többször. A rendszerváltás induló garnitúrájából lényegében egyetlen szereplő áll már csak talpon: Orbán Viktor. Mind a reformkommunisták, mind a szűkkörben hatást kifejtő egykori szamizdatértelmiség, mind legfőbb ellenlábasa a "népi-urbánus vita" népi oldala, a "nemzeti" értelmiség kiszorult lényegében. Míg a jelenlegi kormányfő mind tőlük, mind a kádári elittől eltanult mindent, amit lehetett és hatékonyan alkalmazta egy identitás- és értékvesztett, szétesett, (Tölgyessy szerint) vesztes társadalom egybentartására, s nem utolsó sorban hatalma megtartására. Identitásban hasonulva erőforrásként és pufferként használja az elégedetlenség legerősebb egyben maradt tömbjét, ami a szélsőjobboldal szavazataiban ölt testet jelenleg a baloldal helyett. Ez a tömeg értékeiben szembenáll a liberális narratívákkal, és gyanúsan tekint a csak egy leckével előttük járó liberáis értelmiségi elit által orra alá dörgölt társadalomtudományosan megalapozott progresszióra. 

A szcéna egykori kedvence, Orbán nem véletlenül fordult szembe szellemi bölcsőjével, elsősorban azért mert politikus, másodsorban azért, mert ez az értelmiség szembekerült a társadalommal, ami kitermelte magából — a kettő pedig összefügg.

Ha nem is fáklyás menet, de nagyon úgy tűnik, van egy sajátos magyar modell... S e hatékony jobboldali kormánypárti gépezettel szemben mivé változott az egykori egyeduralkodó balliberális elit? 

Nem is olyan régen a baloldali bohózat legfőbb megjelenítője a miniszterelnöki casting volt. Amikor irodákban, telefonon megvitatták egymás közt, ki vezesse bukott társuk helyett az országot. Ma már Szigetvári Viktor szíves közlése nyomán tudjuk, ez másként fest. Ma a blogokban való lejáratás elkerülése a legfőbb ajánlat: Gyurcsány pártelnök elismerte, hogy a párt kommunikációs teamje irányítja a Nyugati Fényt és az Európa Kávézót is. Még találkozót is szervezett nekem Mandula Viktorral, aki Vágó István és Gréczy Zsolt mellett írja ezen blogokat. Mandula Viktor azt ajánlotta a megbeszélésen, hogy ha az Együtt nem kritizálja Gyurcsányt, akkor a blogok is felhagynak a névtelen gyalázkodással”. — Nemlét elviselhetetlen nehézsége, MNO, 2016.11.23

Egy történelmi kudarcai folytán illiberálissá vált társadalomban, ahol a valamennyi kevés társadalomtudományos gondolkodás már implikálja a liberális hozzáállást (s ebben a sorsban e sorok írója is kénytelen osztozni), nem az autoriternek látszó rezsim a társadalom átalakításának fő akadálya. Az egykori kritikai értelmiségi lét az 1980-as években éppoly tehetetlennek és mindentudónak érezte magát, mint manapság utódai. De ahogy a színi kritikus színpadra lépése is kockázatos vállalkozás, hamar kiderül róla, hogy se játszani, se rendezni nem tud, úgy szerepelt le a most már jobbról és balról is kritizált liberális és főleg neoliberális technokrata elit, mint "szellemi betanított munkás" ahogy Puzsér Róbert mondta róluk talán némi igazsággal és legalább annyi komplexussal. Mert mégis csak jó lenne egy olyan értelmiségi elit, amelyik tudása a társadalom javára szolgál és, amelynek befolyása az intézményeken és a civil szervezeteken keresztül jelentős a hatalomra és a társadalomra. S ennek valószínű sokan szívesen lennének aktív tagjai. S ahogy a '80-as években, úgy ma is: egyértelmű politikai képviselet és leadership nélkül tengődik. S a korábbi vezetőszerep is valójában botladozás volt a kiúttalanságban, amit az erőltetett, importált reformok és ellenreformok rendszerint csak elfedtek és elfednek ma is. E réteg legerősebb része a '80-as és '90-es évek egykori, szinte mindenható médiaelitje mára éppúgy bedarálódott és függetlenségét elvesztett médiaipari közmunkásként éli meg mindannapjait, köszönhetően a politikai-gazdasági erőviszonyoknak. Utolsó mentsvárként a civilként aposztrofált mozgalmak és csoportocskák körül van még jelentősebb mozgolódás és a szokásos indokolatlan csodavárás, ami mindig kiábrándulásba torkollik. Ez a civil csodavárás vagy "civilre festés" Majtényi semmiből jött és semmibe el is tűnt államfőjelölésében csúcsosodott ki. Lásd még, milyen "jó", hogy van ennek az országnak egy Gyurcsánya: 

Gyurcsány Ferenc február 6-án egy rádióinterjúban elárulta, hogy a civilek jelölése csak taktika volt, az ellenzéki pártok már hónapok óta egyeztettek Majtényivel...

Amit nem éget porig a túlmozgásos megmaradt balliberális politikai elit, azt kevésbé nyilvánvaló módon, de a tömegek lelkesedésének kíséretében járatják le maguk a mozgalmárok, szamarakkal és átgondolatlan manifesztókkal. Egykor a sajtó kedvencei voltak, de ma már az ATV riportere is azt kérdezi a miniszter lemondását követelő, önmagába belefáradt értelmiségtől: a joggal lecserélni követelt, majd lecserélt oktatási államtitkár után nem a leghatékonyabb az őt leváltó miniszternek nekimenni, mert az alkalmasint a csakazértis ellenállás torgyáni magasságaiba emeli a magát amúgy rendkívül sokra tartó "civileket". Miközben teendő volna bőven, oktalanul támadnak sokszor széleskörben támogatott és alapvetően pozitív intézkedéseket, mint a többször pellengérre állított mindennapos testnevelés, ami legalább egy kis lépés egy egészségesebb ifjúság felé.  

A tanköteles korhatár leszállítása, a heti öt kötelező tesióra, az iskolák államosítása és központosítása, a kötelező, új, állami tankönyvek bevezetése, a gimnáziumok helyett a szakiskolák támogatása, az igazgatók, majd a tanárok autonómiájának felszámolása

 A Tanítanék mozgalom önmaga paródiájává vált. Rendkívül fajsúlyos ügyekkel tüntették ki magukat. Kivívták, hogy használhassuk a régi történelmi atlaszt. Máskor hibás szembeállításokkal teszik magukat nevetségessé. Miért a testneveléstől függne például az informatika oktatás, ami attól függetlenül jelen van a magyar közoktatásban természetesen, hogy súlyát ki mennyire tartja megfelelőnek... (Az infokommunikációs szektorban az ország egyébként lényegében évtizedek óta jól áll, ami talán köszönhető az oktatásnak is.)

Legtöbb követelésük pedig túl nagy falat egy olyan mozgalom számára, amely egy szamárral a színpadon igyekszik magát tulajdonképpen azonosítani, emblematikus képviselői inkább távoznak soraiból. Pukli Istvánról például még meglepetéssel olvashatták követői is, hogy inkább konzervatív módon gondolkodik politikai kérdésekben, nem hogy nem kíván mentsvára lenni az SZDSZ-árváknak, de meglehetős lesajnálással beszél a szerinte balliberális pártként a rendszerbe tagozódó fiatal Momentum Mozgalomról is. Az ügy eközben másodlagossá vált ezekben a jólindult és hasznos civil mozgalmakban. Az újdonsült pártocskák szintén igyekeznek eltávolítani magukat a lejáratódott MSZP-SZDSZ örökségtől, nem csak Pukli, de az apák-fiúk viszonylatban unokának számító Momentum is.

"A magyar gazdaság nem lesz képes a globális piacon versenyképes termékeket és szolgáltatásokat nyújtani, ha a diákok informatika helyett hetente öt tornaórával töltik az időt." — Három dolog, amit az oktatási rendszer megmutat Magyarországról, 444, 2016.12.19

 Végül tanulságok nélküli vágyálmokká fakul minden jobbító szándék. A "kockás füzetek" ihlette 444-ben megjelent "szabad vers":

Nem a szülők döntik el, hogy milyen iskolába járjon a gyerek,

nem a tanár dönti el, hogy milyen könyvből tanuljanak a diákok,

nem az igazgató dönti el, hogy ki legyen a tanár,

nem a tantestület és a szülők döntik el, hogy ki legyen az igazgató.

Valóban nem vagy nem teljesen mennek így a dolgok, de a közintézmények és a munkahelyek nem feltétlenül a bennük dolgozók kénye-kedve szerint kell működjenek. Az ingyenes központosított tankönyvellátás sokkal inkább szolgálja a leszakadó és szegény családok érdekeit, mint az, hogy egy általános iskolai tanító egy másik könyvet szimpatikusabbnak tart. Ilyenfajta önállóság általában egy szakmában sincs. A hasonló hangulatú követelések némileg hadilábon állnak a realitásokkal. Visszaköszönhetnek egyes újbalos utópiák is számunkra, amik a maguk rendszerszemlélete nélkül kerülnek átvételre ebben a szcénában — és elutasításra a laikus társadalomban. Egyfajta átgondolatlan, ad-hoc cherry-picking folyik az ellenzéki értelmiség berkeiben, minden ellen harcolnak, ami kicsit is negatívumnak beállítható — függetlenül, hogy egy szükséges és jó végcélt támogatnak vagy akár azzal is szembenállnak —, és minden átgondoltság nélkül szeretnek bele akár össze sem egyeztethető ötletelésekbe érkezzen is bárhonnan, csak a kormányzattól minél messzebbről, s értsék akár meg jól vagy félre azokat az önjelölt, "kizárólagos" szürkeállományosok.

CEU melletti tüntetés: "A tudomány nem liberális összeesküvés". (Maszol.ro.)

Míg az SZDSZ nélkül maradt SZDSZ-árvák civil mozgalmai az ideológiai csatározások utódvédharcait vívják és teszik magukat ártalmatlanná, addig vannak hitelesebb próbálkozások is. A Soros-egyetem melletti demonstrációk egyaránt értékelvűeknek és megfelelő mennyiségű civil kurázsit felmutatónak voltak mondhatók. Megfellebezhetetlenül a CEU megmaradása mellett kell érvelni, de politikai értelemben ez a mozgalom nem valószínű, hogy egy ellenzéki választási győzelem alapjául szolgálhatna, hiszen a társadalom többsége vélhetően nem érzi magáénak egy olyan egyetem létét, ahol nagy valószínűséggel nem tudná megfinanszírozni a képzést saját gyermeke számára. És elégséges az, hogy Soros nevének felemlegetése mobilizálja a kormány mellett mindazon jobboldaliakat, akik számára a magyar milliárdos neve nagyjából az ördögével cseng hasonlóan rosszul. Az üggyel kapcsolatban pedig aligha lehet elkerülni, hogy a politizálás kocsmai szintjén a zsidózásig süllyedjen egy egyébként kiváló egyetem adminisztratív ügye. De azt viszont szélesebb közönség érti, mint a civilek magasabb iskolázottságot (vagy épp csak némi angoltudást: #IStandWithCEU) feltételező transzparenseit, amik a széles magyar választói rétegek számára nem adottak. 

A műveltség így bár nem válik még liberális összeesküvéssé, de hozzáférés hiányában a liberális gondolkodásmód az iskolázottak kiváltságává lesz. Ami a liberálisokat elefántcsonttoronyba zárkózásra vagy épp amúgy is meglévő gőgjük fokozására fogja ösztönözni. Ami egy demokráciában vesztes választásokat és további ideológiai térvesztést von magával. Egyelőre idehaza nincs recept a társadalmi haladás előmozdítására. A társadalom saját tehetetlenségi erejénél fogva sodródik a leginkább Orbán által megértett kényszerpályán nem egy Putyin vagy Erdogan felé, de egy zártabb, magábaforduló, csúfabb magyar jövő irányába.  Mindenki más az út széléről figyeli a folyamatokat.

Magyarország továbbra is különleges hely. A király nélküli királyság országa kitermeli magából a tudás nélküli tudástársadalmat. De ebben a történetben az értelmiség is ludas nem csak az illiberális hatalom.