Két éve került a kezembe a kiadó és a szerzők jóvoltából Gyulai György és Demkó Attila NAPRÓL NAPRA TRIANON 1918-1924 című kötete. Megérte belelapozni újra.
Akkor éppencsak átfutva, az volt a hamis előfeltevésem, hogy nem tudok mit hozzátenni, Trianon lényegében már lejárt lemez, nem lehet róla több bőrt lehúzni egy blogon, egyébként is a mesterséges pandémia disztópikus jelene felülírni látszott a történelem azt megelőző logikáját, a lezárások, egy szokatlanul brutális nemzetközi médiagőzhenger, "szerkezetéig visszabontott" közélet, atavisztikus reakciókig lecsupaszított generációs élmény miatt, úgy éreztem a COVID-jelenség legyalulja a dolgok helyi értékén kezelésével és az árnyalt gondolkodással együtt az eddig tartó hosszú XX. századi történelmet meghatározó megszokott alapkonfliktusainkat a társadalom és az elitek, kelet és nyugat vagy éppen a mély nyomot hagyó lockdownhoz, az indokolatlan "járványvédelmi" szigorításokhoz hasonlóan a magyar életteret brutálisan felszabdaló trianoni határok a magyarok génjeiig hatoló emlékezetét is a maga szürreális valóságával együtt. Hiszen mindez a fejünkben létezik valójában. Ott dől el, ahogy mondani szokás.
És most cezúra.
Tévedtem. Pont fordítva történt.
Inkább csak most vált újra nyilvánvalóvá mindaz, amit eddig elfedett oly sok minden, a legújabb mobiltelefon piacra dobásától a piszlicsáré politikai és/vagy bulvárhírekig, amik békeidőben lekötik rendszerint a figyelmünket. Nem célom erőltetett párhuzamokat keresni. A történelem a maga "tévés sorozatírói" kreativitásával, de mégis ismétli önmagát. Egyre inkább lehet olyan érzése annak, aki figyel, hogy mintha ez már megtörtént volna. Kisebb-nagyobb csavarokkal. Rendszeresen visszatér életünkbe a lehetetlen.
Mindannyiunknak beégő, korszakos események: özönvizek, járványok, háborúk és békék. Trianon. Újra és újra. Vagy még mindig velünk élve, ahogy a kötet is bizonyítja. Velünk élve és kvázi mégis ismeretlenül, felismerhetetlenül és elfeledve mélyből folyómederként, jéghegyként meghatározva sorsunkat.
Trianon épp azért volt sokkoló a korszak (az akkori és a mai kor) emberének, mert az elgondolhatatlant valósította meg, pontosan úgy ahogy nyugati emberek milliói számára volt elgondolhatatlan, egy különösen történelmi léptékkel (lásd nagyságrendekkel komolyabb spanyolnátha-pandémia) mérve inkább szokványosnak tekinthető, bár eredetében és hatásvadász médiareprezentációjában kétségkívül furcsa és gyanús koronavírus-járványra adott állami és társadalmi pánikreakciók is érthetetlen, groteszk, szürreális módon szabták újra életünk folyását. Mint utólag kiderült lényegében szinte minden intézkedésében és szigorában hatástalanul egyébként: az orvosi ellátás(!), az iskolák vagy a munkahelyek bezárása, megszűnése, akár a hiánycikkből divattá tett legjobb szájmaszkok erőltetése mind-mind olyan látszatintézkedésnek bizonyultak világszerte, ami a nyugati képzett, ám felszínesen gondolkodó középrétegek számára valamiért mégis egyfajta hamis pillanatnyi megnyugvást jelentett, a vírust azonban igazából hidegen hagyta. Nem volt kimutatható pozitív hatásuk sajnos. Negatív annál több.
A kritikus gondolkodású kevesek számára mindez azóta is feldolgozhatatlan botrány és gigantikus átverés. Ahogy Trianont is hol óvatosabban, hol szintén akut és kínos zsigeri leegyszerűsítéssel "mélyelemezzük", újra és újra sebekeet tépve, sosem gyógyítva, citálva tényeket vagy mítoszokat és nemzeti álmokat, amiből nem csak magyar verzió van persze. Máskor egy nemzeti érzésében leszedált társadalom kötelezővé tett érzéketlenségével vagy a győztesek nagy része is "az újkori nemzeti mítoszoktól megrészegedve nehezen fogadná el azokat a tényeket, amit pont ez a könyv is szemléletesen, az igazságra törekedve ad közre" Ahogy Falath Zsuzsanna pozsonyi muzeológus írja a hiánypótló kötet ajánlójában. A hiánypótló itt most nem elcsépelt reklámszlogen. Most tudatosodott bennem, mennyire felszínes és mozaikszerű az elképzelésem az ország, a Monarchia, a környező fiatal államok közelmúltjáról, ami épp ezért buta zéróösszegű játszámává silányította a keleteurópai nemzetstratégiákat majd arra ítélte e nemzeteket, hogy a mindig borzalmas modernitás legszörnyűbb nagyhatalmainak játékszereivé silányuljanak egytől egyig. Valójában továbbrontva mindegyikük helyzetén.
A Trianon kötet mozaikdarabkáit egymás mellé helyezve látjuk a döntési helyzeteket, látjuk a román előretörést Budapestig sőtTokajban, hogyan hozzák létre a magyar csapatok a szlovák tanácsköztársaságot Eperjesen, mit kerestek a "csehszlovákok" Szibériában, hogy még furcsábbat mondjak és miért nem segít Lenin a magyar kommunistákon. Napról napra. Lehetne mindez regény is. Elég szövevényes. És a szerzők egyike Demkó Attila ezzel a műfajjal is nagyot alkotott már korábban. Lényegében megsejtve azokat a mozgatórugókat a putyini államgépezetben, amik az ukrán eseményekhez vezettek. Egész pontosan a Máglyatűz (amiről akkor külön írtam) folytatását azért is kellett újraírnia, mert az élet utolérte a fikciót. Az erdélyi román-magyar konfliktust geopolitikai játszmáira használó modern orosz cár ugyanis már nemcsak a regényben támadja meg Ukrajnát, így azonban a regény már utólag korántsem annyira "csupán szórakoztatóan izgalmas" vagy elgondolkodtató... Utólag előrejelezni viszont nincs értelme.
Demkó Attila egyébként pár nappal korábban már jelezte, hogy sor kerülhet az orosz támadásra. Többek között ezért is érdemes rá figyelni. Nem sok ilyen biztonságpolitikai szakértő volt akkor ugyanis.
És ki ne felejtsük, ahogy egy-egy ilyen nagy történelmi esemény, így COVID is pont az elitek diskurzusában olyan sokszor patetikusan hivatkozott, valójában képmutató és paternalista módon (le)kezelt "nép" (alias a tényleges nemzet), kevésbé képzett, alacsonyabb státusú alkalmazotti rétegek életét pszichopata könyörtelenséggel törte ketté, alázta meg, szolgáltatta ki őket.
Hogy jön ez ide? És hogyan kapcsolódik össze két teljesen máslényegűnek tűnő esemény száz év távolából? Nem azon a módon, ahogy a monomámok kapcsolnak össze kérdéseket mindig ugyanazokkal a válaszokkal. Még csak nem is abból a helyes felismerésből fakad a kapcsolat, hogy 3-4 nemzedék elteltével a traumák gyógyításában a túlélés érdekében jótékonynak érzett feledés ciklikusan tér vissza és teszi valósággá a korábban elgondolhatatlant, hozza vissza azt, amit korábban magunk mögött hagyni hittünk, a modern ember, a kényelemhez szokott nemzedékek önhittségével és ez a legfontosabb: tudatlanságával.
A nagy történelmi traumák sajátossága a feldolgozatlanság és kibeszéletlenség, amik idővel egyre sűrűsödő nemtudásba csomósodnak. Mindaz ami a kortársak számára bár az orruk előtt zajlott a többség számára szemfényvesztő gyorsasággal és olyan halálos húsbavágó nyíltsággal, amit az elpuhult tudat épp ezért hitetlenséggel, tagadással fogad: ami nem történhet meg, akkor sem hisszük el, amikor megtörténik velünk. Pánik, pszichózis a válaszunk, irracionális reakciók, váratlan, akár önsorsrontó olykor végzetes lépésekre bátorodunk fel, rendszerint ott okozva újabb bajt, ahol előtte szintén nem hittük volna, hogy megtörténhet. Lásd a súlyos érdeksérelmeket okozó békék nyomában minden logikus összefüggést nélkülözve kipattanó tömeggyilkos antiszemita hullámokat. Ami pl. olyan nemzeti öngyilkosságokhoz, önfelszámoláshoz vezettek, mint az erdélyi magyar zsidóság megsemmisítése a magyar hatóságok által.
A kiszolgáltatottságnak számos formája van a történelem során. Ennek legvégletesebb formáját élték meg Európa XX. században elhucolt zsidói majd kisebbségben élő németjei, a magyar királyság területén létrejövő fiatal államok által kisemmizett magyarjai. A sor szomorú módon hosszú. És nincsenek egyedi és mindenki másét felülíró veszteségek. Pont ez jelentené az empátia hiányát. Ugyanazt a történelmi a lehetetlent éli meg az ukrán család is, akinek otthona járulékos veszteségként semmisül meg vagy kerül veszélybe vagy szembesül a történelem szelének rideg lehelletétől és menekül előle ösztönösen. Ezekben a történetekben az emberek, akár a kívülálló szemlélők, akár az akaretlanul a filmszerű események szereplőiévé vagy statisztáivá kényszerítettek sem mindig mutatják legjobb arcukat, olykor túlzásokba ragadtatják magukat, az átélt pszichózis hatás alatt önkéntelen bábként, zsigeri parancsoknak engedelmeskedve reagálnak. És a társadalmak menetrendszerűen kerülnek ilyen állapotba újra és újra, amikor testetlen félelmei szinte sóvárognak arra, hogy testet öltve beigazolódjanak: a legrosszabb, az elgondolhatatlan ott les ránk a sarkon túl. Valójában mindig. Nem mindig azt látjuk, ami a valóság. Sőt.
De éppúgy kínálkozó lehetőséget adnak az ilyen idők emberségünk és józanságunk igazi erőpróbájára. Ha nem is gyakran, de ha méltatlanul elfeledve is, de emberfeletti módon felülkerekedhet bennünk az, ami az emberben igazán nagyszerű és ami egyedüli reményt adhat a történelem rendszeresen visszatérő zordabb évszakaiban. Új mítoszokat gyártva rögzülnek végül, rendszerint elferdítve az eredeti eseménysorokat. Új sorvezetőként az utókornak. Hogy hasznosak-e ezek avagy a tényfeltáró, részletesebb munkák csak a múltban ragadást, a múltban élést segítik valójában mindegy, mert így is úgy is ki-ki temperamentuma és képességei szerint fogadja be és értelmezi akár a jelent, akár a múltat és formálja a jövőt. Amit kívánni tudok most az igényesebb közönségnek: fordítson időt a múlt pontosabb megismerésére. Kincsenek lehet találni. És meggyőződésem, hogy megfelelő kezekben ez a tudás hasznosul és javunkra válik, ha közkinccsé nem is tehető minden, mert éppúgy lehetetlen.
Ha kevesen is értik meg talán a jelen talán legváratlanabb történelmi eseménysorozata és az árnyékában fogant most borúsnak látszó jövő arra késztet, hogy beszéljek erről most és az egyik szerzőt, Demkó Attilát idézzem, aki az ukrajnai háborúval kapcsolatban fogalmazott meg mindenki számára intelmeket. A "történelem" véresen komoly játék, nem regény és nem is múlt csupán, bármelyőnkkel bármikor megtörténik.
"Bármit mond ma egy magyar Ukrajnáról, legyen politikus vagy újságíró, nem árt ha tudja, akár egy ártatlannak gondolt félmondatból vagy egy kis publicisztikából is lehet olyan vihar odaát, ami még nehezebbé teszi kárpátaljai testvéreink helyzetét. Figyelnek minden szót.
Az, hogy az illetőnek esetleg igaza van-e vagy sem, egyáltalán nem tényező. Meg kellene már végre tanulni, hogy egy ilyen érzékeny helyzetben a legkisebb dolog is számít, és ebben a háborúban nem oszt nem szoroz a mi igazságunk a világon sehol sem.Most nincs itt az ideje Ukrajna kritizálásának, nem más kedvéért, hanem magunkért. A magyar nemzeti érdek a csend és a visszafogottság minden szinten, aki nem ezt teszi, voltaképpen ellenségeinknek tesz szívességet és nehezíti a kulcsérdekekért, például az energiaellátásunkért folytatott harcot."
Nos igen.
Bár én nem gondolom, hogy magánemberként ne lehetne szabadabban véleményt formálni, akár tévedni is. A diplomácia dolga, felelőssége a diplomácia. De értem a figyelmeztetést. Sőt egyetértek vele. És nemcsak Ukrajna, de Trianon kapcsán a mai napig igaz ez a tétel.
A veszély szerintem túlterjed Kárpátalján. Idehaza is tapintható és nagyon sötét jövőt sejtet, amibe szerintem "úgyis" belerángatnak minket. De nem mindegy hogyan és mennyire. Talán sorsunk nincs teljesen kőbe vésve. Száz éve sem volt minden falué, városé, tudjuk, tudhatjuk, ha akarjuk.
Precíz, alapos, tényszerű képet kell alkossunk magunknak az eseményekből, akár múlt, akár jelen. A napról napra Trianon kötet kapcsán egy régi kedves ismerősöm Borbélt Zsolt Attila erdélyi magyar politikus így fogalmazta meg ezt a feladot ajánlójában:
E kötet életközelbe hozza a száz évvel ezelőtti történéseket, szemünk előtt teljesedik ki a magyar tragédia. Kiemelendő erénye e munkának a tárgyszerűség, hitelesség és alaposság mellett az is, hogy nem riad vissza a „mi lett volna, ha?”-típusú kérdések megválaszolásától, következtetéseit pedig feszes érveléssel és tények sokaságával támasztja alá. Kötelező tananyaggá kellene tenni.
Nem titkolom hát a múlt ismeretében sem, némileg borulátó vagyok.
Rossz vége lehet vagy lesz (ha hihetünk "a történelem ismétli magát" tételben) és néha úgy rémlik, valamiért rajtunk, magyarokon akarnak példát statuálni. Ha úgy tetszik: megint, de nem a szokásos nemzeti önmarcangolás jegyében mondom ezt, mert ettől nem vagyunk különlegesebbek vagy jobbak másoknál, bárkit is vígasztaljon ilyesmi, ez a vesztesek vígasza, én viszont győztes szeretek, szeretnék lenni. Előre szót kell emelni, hiszen indokolatlan Magyarországot támadni Ukrajna kapcsán vagy pusztán a magyar miniszterelnök tényközlése miatt, hogy a magyar állami beruházásból megépült adriai kikötőket tudniillik elvették...
Egy hisztérikus kor hisztérikus reakcióira én nem ismerem az ellenszert megvallom őszintén, tehetetlennek és fásultnak érzem magam az igazságért folytatott küzdelemben, ami talán tényleg nem is mindig a legfontosabb: igazsága ugyanis mindenkinek van: esze és sikeres stratégiája nem mindenkinek. Tehetni tehetünk ellene, sorsunk ellen vagy sorsunkért, tehát. Jogunk és kötelességünk is felszólalni magunk mellett. Hogy rontunk vagy javítunk a helyzeten olyan összpontosítást és körültekintést igényel egy felbomló, őrült világ közepén, ami talán a legnagyobb tisztánlátással és múltismerettel sem megjósolható mindig. Nélküle viszont biztos a bukás.
Ezét érdemes elolvasni ezt a kötetet.
A blog 2015 végén azért indult, hogy az ideológiai szekértáborokon túllépve tiszta vizet öntsön a pohárba.
Olvasottságunk 2020-ban lépte át az egymilliót.
Posztjainkat számos országos és helyi portál megosztotta vagy hivatkozta az Indextől a Mandinerig, a Mércétől a Propellerig, a Hírolvasótól a Kapuig, a Balmixtől a social mediáig...
Köszönöm, ha lájkolod és megosztod írásainkat, kövess minket: facebook.com/kilonem100, ha támogatni szeretnél: patreon.com/kilonem100 — köszönjük!
