Az Y-generáció szocializmusa ugyanis  — Jordan Peterson és társai neosztálinista „kulturális marxizmusról” szóló ijesztgetéseivel szemben — teljesen más és új ideológiai alapokra épül.

Ennek a vakmerő, fiatal baloldalnak új osztálytudata, forradalmisága és demokratizmusa van.

#1: Osztály

Ennek a generációnak az elsődleges küzdelme nem a szülőktől örökölt osztályharc. A korábbi generációk számára a szocializmus elemi része volt, hogy azt egy hegeli szellemben idealizált munkásosztály valósítja meg. Az ellenség a középosztály és a polgárság volt, a maga hatalmasságával és gőgjével — pontosan tükrözve Marx 19. századi leírásait az osztályhatalomról. Ez ma már nincs.

Az ezredforduló generációjának szocializmusát a „mi vagyunk a 99%” szlogen határozza meg.

„Egy dologban biztos vagyok”, mondja David Graeber, a Bullshitmunka c. könyv szerzője: „amikor azt javasoltam, hogy nevezzük magunkat ’a 99 százaléknak’, pontosan tudtam mire gondolok.” A Zuccotti Park-béli tüntetések [azaz az Occupy Wall Street — a szerk.] nyomán híressé vált szlogen új értelmet adott az osztályhatalomnak.

„A ’mi vagyunk a 99%’ egy kompakt, önmagát magyarázó osztályelmélet az elpénzügyiesedett politika világára. Egy új módja annak, hogy osztályhatalomról beszéljünk a pénzügyi kapitalizmus kontextusában. A lényeg: a legfelső 1%-on kívül mindenki rosszul jár — ez teszi lehetővé, hogy túllépjünk a hagyományos baloldali politizálás begyepesedett határvonalain és egy új egységet kínálhassunk mindenkinek.” Az 1%-ot nevezték meg ellenségként, és ezzel tágra nyitották a baloldal kapuit. Bárki lehetett szocialista — kivéve Sheldon Adelson-t [aki egy milliárdos amerikai republikánus donor].

„Már egy ideje szó volt az 1% gondolatáról,” mondja Graeber. „Az Occupy idején az fogott meg minket igazán, hogy az az 1%, amely a gazdasági növekedés minden gyümölcsét élvezte ugyanaz az 1% volt, amely szinte az összes politikai kampányt finanszírozta. Az lett a meghatározásunk, hogy ’ők’ azok, akik a hatalmukat vagyonra fordítják, és a vagyonukat hatalomra.”

Ez az újfent népszerű szlogen több évtizednyi szocialista gondolatot tört meg. A lemorzsolódó középosztály többé nem a gazdagok természetes szövetségese volt; nem élvezte a felső tízezer védelmét. A legfelső 1% áldozatai között voltak azok az emberek is, akik középosztálybelinek néztek ki, középosztálybeliként gondoltak magukra, és középosztálybeli munkával keresték a kenyerüket — és akiket újabban fojtogatott a lakáshitelük és a gyerekeik bizonytalan jövőjének finanszírozása.

„Szerintem nincs ezen elég nagy hangsúly: az Occupy hatalmas változást hozott a köztudat osztály- és kapitalizmusképében” — mondja Graeber.

A Zucotti Park-béli tüntetések egy hosszú, lassan érő változást indítottak el a baloldalon. A személyes élményekből és a közös fellépés lendületéből kiindulva az Occupy tartós társadalmi erővé vált és számos weboldalt, magazint, aktivistát, twitter-közösséget, és értelmiségit hagyott maga után — egy mozgalmat, amely sikeresen át tudta írni a popkultúrát. És ez fontos változás: 2016-ban a harminc alatti amerikaiak pozitívabban ítélték meg a szocializmust, mint a kapitalizmust — 42–32 százalék a meccs eredménye.

„Honnan veszik?” — kérdezi Graeber. „Az amerikai tévében nem láthattak soha sehol semmit, ami bármi pozitív üzenetet hordozott volna a szocializmusról — szóval ennek mindenképpen társadalmi mozgalmakból kellett jönnie. És ez az Occupy hagyatéka.” A szlogen mögött rejtőző gondolat a szupergazdagok elleni szövetséget veti fel. Nincs többé munkásosztály kontra burzsoázia. A kertvárosi devizahiteles nem ellenség. A befektetési alapkezelők viszont azok.

„Amikor arról beszélnek nekem emberek, hogy az Occupy elbukott, mert nem szervezte meg magát ugyanúgy, mint a Tea Party [egy 2007–2009 körül felemelkedő, alulról szerveződő, majd a mainstream jobboldal által pár év alatt bedarált libertariánus-konzervatív mozgalom] és nem próbált meg törvényeket hozni, mindig az a válaszom, hogy mi nem is ezt próbáltuk elérni. Mert hát persze, hogy hosszú távú változást akartunk elérni. És úgy tűnik, hogy ez viszont bejött.”

Ez tette lehetővé a fiatalok szocializmusának, hogy középosztálybeli mozgalommá váljon. Ez az osztályharc Elon Musk és társai ellen szól, nem a rozsdásodó kertváros ellen. Viszont a jobboldal közben teljesen más műsort néz, és miközben jobboldali médiumok sora azzal akarja „leleplezni” az Amerikai Demokratikus Szocialisták tagjait, hogy középosztálybeliek, ez a mozgalom követőit egyáltalán nem zavarja. Netán arról akarnának beszélni, hogy Alexandria Ocasio-Cortez egy kertvárosi házban nőtt fel? Akik szerint ez ellenérv, azok pont a lényeg 99%-át nem értik.

#2: Forradalom

A „forradalom” gondolata az egykori szocialisták számára a végletekig meghatározó volt. Vártak a forradalomra, számítottak a forradalomra, tervezgették a forradalmat — és ettől földbe gyökerezett a lába egy teljes brit és amerikai szocialista generációnak.

„Nem várhatunk a csodára; az esélyünk éppen most érik be.” — így szólt egy barátom, James Schneider, amikor társaival megalapították a Momentumot [ez a Momentum nem az a Momentum, hanem a brit Munkáspárt nemhivatalos balszárnyának külső kampányszervezete] Jeremy Corbyn támogatására. Sokat számít ez a hozzáállás — és hogy mennyire széles körben vallott.

Míg a forradalom gondolata korábban egy generációnyi szocialista aktivistát és értelmiségit béklyózott meg, ez mára a múlté. Nagy-Britannia fiatal szocialistái szerint a Munkáspárt hatékony eszköze lehet a felső 1% pénzügyi kapitalizmusának megtörését célzó forradalmuknak, és sikerre tudják ezt vinni a szavazófülkében.

Ez a forradalom gyökeresen különbözik az idősebb generációk forradalmától. A régi brit baloldal egyik végletből a másikba zuhant: kezdetben Harold Wilsonra [a Munkáspárt mérsékelten sikeres 60-as évekbeli „puha balos” miniszterelnökére] vártak, hogy megnyissa a szocializmushoz vezető utat a szavazóurnán keresztül; később epekedve készültek egy 1968 májusához hasonló pillanat megjelenésére; és végül az egészet leírták történelmi lehetetlenként a 90-es években.

A forradalom régi eszményképe — a hatalmas tömegek, egy keménymagos élcsapat, a Kalasnyikov-divat — annyira távol áll az ezredfordulósok szocializmusától, hogy nehéz is leírni, mennyire fontos volt a régi baloldalnak. A mára tömegáruvá vált ironikus szovjet giccs a New Left Review [a magazin, ahol ez a cikk eredetileg megjelent] alapítóinak halálosan komoly kérdés volt. Nekik 1917 októbere elválaszthatatlan volt a szocializmusról való elmélkedéstől. Éjszakába nyúló viták a művésznegyedi kocsmákban a Parlament elfoglalásának pontos pillanatáról Karl Liebknecht helyzetértékelési hibáinak elemzése alapján — ez a régi, múltszázadi baloldal rezortja. Ha ma kocsmázni mész fiatal szocialistákkal, másról sem hallasz, csak pártpolitikáról.

Corbyn Nagy-Britanniában egy generációt mozdított ki a tétlenségből és hozott be a pártba, és Bernie Sanders ugyanezt tette meg Amerikában. Sanders osztályretorikája és kampányszervezete egy teljes generációt meggyőzött róla, hogy a pártpolitikán keresztül megtörhető a felső tízezer hatalma.

A fiatal szocialisták most — főleg Alexandria Ocasio-Cortez sikere nyomán — meggyőződéssel vallják, hogy az establishment kiüresedett, korábban lenézett pártjai szabadon lenyúlható eszközök. Ez nagy fricska az öreg baloldalnak. Ezek a fiatalok a múltszázadi marxista értelmiségi, Ralph Miliband azon gondolatát akarják meghaladni, mely szerint a Munkáspárt annyira elkötelezett a parlamentarizmus mellett, hogy soha nem válhat valódi szocialista párttá. Miliband fiai, Ed [a Munkáspárt 2015-ös miniszterelnök-jelöltje] és David [Gordon Brown utolsó külügyminisztere] végül centrista munkáspárti politikusként futottak be — gyakorlatilag egyetértve apjuk tézisével és azzal a meggyőződéssel, hogy a forradalom úgysem fog eljönni. Az ezredforduló szocialistái erre a gondolatra akarnak rácáfolni.

Az eredmény: elkezdtek kicsiben gondolkodni és a forradalom gondolatából száműzték az erőszakot.

Bernie Sanders (demokrata elnökjelölt) és Jeremy Corbyn (a brit Munkáspárt vezetője).

#3: Demokrácia

Az ezredforduló generációjának szocializmusa a hidegháborús szocializmushoz képest nem csak az osztály és forradalom szintjén más — a demokráciáról alkotott képében is különbözik. Ez a generáció ugyanis nem marxista-leninista vagy marxista-sztálinista, hanem marxista-anarchista.

A baloldal mindig is kötőjeles jelzők salátája volt: ilyen-szocialista, olyan-szocialista. De ha csak egy generációnyit tekerünk vissza a szalagon, a keménymagos baloldaliaknak valószínűleg kesernyés gondolatai lettek volna a demokráciáról. A régi, múltszázadi baloldal oszlopos tagjai néhány elvetett kivétellel marxista-leninisták, szocialista-trockisták, vagy sztálinisták voltak, és a „demokratikus centralizmusban” hittek. Esetleg lehettek még nyugati maoisták vagy guevaraisták, ezesetben viszont marxizmusuk elválaszthatatlan volt a militarizált, felfegyverzett élcsapat gondolatától. Ez a lemez mára lejárt.

Itt ismét megjelenik az Occupy hagyatéka. „Sokan vannak a DSA [Amerikai Demokratikus Szocialisták] aktív tagságában, akik más körülmények között leninisták vagy sztálinisták lettek volna,” mondja David Graeber, aki önmagát anarchistaként határozza meg, „de a szél általában nem erre fúj. Sokkal inkább érdemes úgy beszélni erről a pillanatról, ahogy Immanuel Wallerstein beszélt 1789-ről, 1848-ról, vagy 1917-ről, azaz mint világforradalmakról, amelyek egy bizonyos szinten egyszerre történtek szerte a világon. Ezek a forradalmak megváltoztatták a koruk alapértelmezett politikai racionalitását. Ez történt 2011-ben az Occupy alatt: a politikai önszerveződés jelentése megváltozott.”

A liberálisoknak általában ezt a legnehezebb megértenie: az ezredforduló fiatal szocialistái szerint nem kell egy szupererős, központilag mindent meghatározó Állami Tervbizottság. Szerintük csak minden szinten a lehető legtöbb demokráciára van szükség.

Dolgozói kontroll, autonomizmus, vállalati demokrácia, helyileg felügyelt államosított iparágak — nem felülről irányított, kádereken keresztül sugalmazott központi tervezés. Az Y-generáció szocializmusa társadalmilag birtokolt Uber-ekről és AirBnB-kről szóló álmokban képeződik le.

Még azt is mondhatnánk, hogy ez a generáció magába szívta az állam neoliberális kritikáját — mely szerint az állam nem a felszabadulás színtere — és megtartott valamennyit a „think global, act local” mantrából, amelybe a 90-es évek baloldala menekült. Ők társadalmi vállalkozások, kollektívák, faluvállalkozások, és szakszervezet-irányította gyárak mozaikját akarják létrehozni — éppen azért, mert elutasítják a szovjet-stílusú központosítást.

„Ezeken az embereken az látszik, hogy megváltozott a demokrácia-gondolatuk” — mondja Graeber. „Már nem csak az államról szól.” Ez is az Occupy hagyatéka — és annak az eredménye, hogy láttuk milyen pályákat futottak be különböző társadalmi mozgalmak szerte a világon. Megszületett az a gondolat, hogy a demokrácia fenntartásához szükség van a politikai struktúrákon kívüli intézményekre, amelyeket adott esetben ötvözni lehet a politikai rendszeren belül működő intézményekkel.”

Mindez abból származik, hogy az ezredforduló szocialistái az elnyomások mátrixában gondolkodnak.

Az interszekcionalitás megnyerte magának ezt a generációt: a feminizmus is szocializmus, az antirasszizmus is szocializmus, az LMBTQI is szocializmus. Az interszekcionalitást demokratikus folyamatként értelmezik, amely elsődlegesen a felszólalás, a hang erejével fordítja vissza a kirekesztést, a társadalmi kivetettséget. „Ami az Occupy óta történt,” mondja Graeber, „azt leginkább a feminizmushoz és az abolicionizmushoz tudom hasonlítani: az emberek alapvető morális felfogása változott meg.”

Akik Jordan Peterson-t hallgatják és hozzá hasonlóan a vörös hadsereg kis szovjet katonáit látják Corbyn és a Jacobin magazin nevében masírozni, azok nem értik a lényeget. Hagyjuk is, küzdjön csak meg a pszichológus az elképzelt baloldalával.

Az ezredfordulós szocialista agendáról alkotott legpontosabb képet a Munkáspárt egyik 2017-es jelentéséből kaphatjuk, melynek címe „A tulajdonlás alternatív módjai”. A párt által felkért szakértői csapat könyörtelenül lecsap a minisztériumi központi tervezésre, magára a régi szocializmus esszenciájára, és arról morfondírozik, hogy a 20. században „a nemzetállami tulajdon hagyományosan vállalati és magánelitek kezében volt” és hogy „ezek az iparágak erősen korlátozottak voltak a beruházásaik finanszírozásához szükséges hitelfelvételi képességeikben” a nyílt piacon.

Néhány felvetett alternatíva: országos profitmegosztó-modellek, közösségi földgazdaságok, önkormányzati vállalkozások, dolgozói kooperatívák (mint a Legacoop Olaszországban vagy a Mondragon-csoport Spanyolországban), dolgozói részvény-tulajdonosi modellek, vagy egy szuverén tőkealap, amelyben a tőzsdén listázott cégek el kell helyezzék a részvényeik egy szeletét.

Az ezredforduló szocializmusa nem akarja megállítani a piacgazdaságot, de meg akarja változtatni a szereplőit és át akarja írni a szabályait.

„A munkáspártiak most éppen azt próbálják megoldani,” folytatja Graeber, „hogy az alulról irányított demokráciát és a parlamentarizmust hogyan lehet ötvözni. Ez a feladvány. Eddig még senki sem jött rá, hogy ez a két intézménytípus hogyan tud egymás kioltása nélkül együtt létezni.” De ezek a kockafejű tervek ki fogják elégíteni a fiatal szocialisták radikális demokráciaéhségét?

Lehet, hogy nem. Olyan ötlet még nem volt, amely a való világgal való találkozását makulátlan épségben túlélte volna. De ennek a generációnak van pár jelentős ütőkártyája: a választási részvételt feltornázó, alulról jövő lelkesedés, és egy mindent vírusként terjesztő internetes kultúra.

És ha azt gondolod, hogy ezeknek a fiatal szocialistáknak nem lesz hatása a való világ politikájára, akkor valószínűleg egy másik rakás merev és megkövesedett meggyőződés ejtett foglyul.