Szeretné minden / Nő itt hogy innen / Hatalmas erő / Ragadja ki. Ő  / Vergődne persze / Hogy kérem tegyen le / Vár engem otthon / A családom, hát hagyjon  /  De a bikini-felsőt már lazán dobja hátra / A vitorláson amin elmegy  / Afrikába / Szeretné minden / Férfi, hogy innen  / Ne vigyék a nőket / Vagy hozzák vissza őket  / Vagy utánuk mennek / Vitorlást vesznek / Nőkre találnak / És fröccsöznek amíg horgásznak / És a bikini-felsőket dobálják halomba / Annyi nőjük lesz mint / erdőben a gomba / Még a bikini-alsót is lazán dobja hátra / Az a nő a hajón ha csak a kanja látja / Szeretné minden / Magyar ha Isten / Van akkor higgyen / Magában jobban kicsit / Menjen vitorlázni / Magyarokkal bármi / Történhet ebben / A messzi idegenben / Hogy a bikini-felsőket...

Kispál és a Borz: A magyarság tengerérzése

Közepesen rossz versek idézgetése és konteókba hajló amatőr oknyomozás mellett is, száz év múltán vonakodva elfogadjuk: a történelmi pókerasztalnál ülve a magyar dzsentri elkártyázta országa kétharmadát.

Úgyhogy se havasok, se tengerünk — s ez kitörölhetetlenül ott kísért minden magyar képzeletében gyerekkorától fogva. 

Már ha "miénk volt" és nem az előbb emlegetett igen rossz lapjárásban durchmarschot játszani méltóztató arisztokrata elité, amiből egyébként egy volt a sokat kárhoztatott Károlyi Mihály is. Ha pedig lélekben a miénk volt, akkor jobb ha leszögezzük, mindazoké is, akik még itt éltek: az oláhé, a rácé, a tóté, a cigányé, a zsidóé, a svábé vagy a sokácé, és még ki tudja hány népé, akiket már nem tart számon az emlékezet sem. 

De tudjuk, hogy az a régi térképeken sóvárgott horvát tengerpart speciel sosem volt a miénk. Pont, hogy csak az 1990-es évektől kezdődően vettük birtokunkba: mint turisták. (Horvátország úgy volt Magyarország része, ahogy Magyarország Ausztriáé. Tudom, nekünk szabad, de  akkor bele se merek gondolni, mit vesztett el Bécs 1918-ban, egyébként önként.) A történelmi Magyarországról alkotott képünk tehát legalább ezzel már önmagában sántít. Nincs tehát igazán jó képi szimbóluma sem a magyarság kárpát-medencei összetartozásának. Mégis a "Nagy-Magyarország" embléma mosolyog ránk autóink hátulján az Adria felé tartva. Szimbólumaink ezért hibás iránytűként funkcionálnak a nemzeti kollektív tudattalanban.

Néha fordítva ülünk a lovon, de úgyse tudunk már hátrafelé nyilazni.

Ha a kortárs politikai osztály komolyan fel akar nőni ezeréves történelmünkhöz, akkor nem csomagolhatja be azt nemzeti giccsbe. Nincs nép és nincs család, akiknek sorsát ne szabta volna át tragikusan a történelem: egyedi és húsvér sorsokat. Mai "megélésük" azonban az idő távola miatt csupán szerepdal lehet. 

Tudjuk, ha valaki olyan patetikusan kezdi a mondandóját, hogy "nem kell beszélni róla sohasem", akkor hosszú és körkörös monologizálásra készülhetünk fel a témában. Ahogy bár a pubertáskori szerelmi csalódást is idő feldolgozni, s a legtöbben nem lesznek öngyilkosok, úgy a történelmi traumák feldolgozása sem könnyebb a nemzeteknek — de azért a rezsimek nem emiatt szoktak összeomlani. (Ha a szegény költő, Juhász Gyula kivétel is az elsőre, nekünk magyaroknak nem kell ellenpéldává válnunk az utóbbira.)

Június 4., mint a nemzeti összetartozás napja, éppolyan félrevezető, mint a felszabadulás napjaként kanonizált április 4. volt.

A nemzeti összetartozás napjával "Trianon" kényszerű, de hivatalos és többedszer megerősített magyar állam általi elfogadását ünnepeljük meg — bizonyos értelemben ennél még az irredentizmus, az irracionális mindent vissza is "jobb", gerincesebb, magyarabb volt... (És persze tarthatatlan.) Oké: értjük az újracímkézési kísérletet a politika részéről. De a magyar államéletben ez a nap nem lehet más csak gyásznap. Pont. Ha ennek keretében minden évben feltépjük a sebeinket, az nem segít senkin. Nem leszünk vitéz hős férfiak se tőle romantikus, don quijote-i tévképzeteinkben.

A határontúli magyarokon a legkevésbé. De várnak-e ők tőlünk segítséget vagy ez a saját lelki igényünk csupán? S ha mégis várnak, azt kapják-e vagy olcsó belpolitikai kufárkodásaink szenvedő alanyává teszünk egy definíció szerint is nemzeti ügyet?  A szlovákiai magyar átlagbére cirka 50%-kal több, mint a "magyarországi" magyaré.  Székelyföld pedig a "mi" Monarchiánkban is elmaradott régió volt — ma Románián belül az. Távoli fővárosok csak ne üzengessenek le nekünk, egyik se tett sokkal többet értünk — mondhatnák joggal a szatmáriak is a határ mindkét oldalán. Emléknapokkal és emlékezetpolitikával teli a padlás. 

Engem leginkább a jövőnk érdekelne ugyanabban az évezredek óta változatlan Kárpát-medencében, aminek politikai térképét a vakszerencse és a történelem fintora rajzolja időnként újra. A hegyek ugyanott vannak. Semmit se mozdultak. Nem vette el senki a tengerparti napozást, és ezért vissza se adhatja — minden másra ott az Airbnb. Vélt és valós sérelmeink újra- és újrafelmondásán túl nem sok mindenről beszélünk, ami fontosabb lenne, néha talán a felelősségünkről is ejtünk szót, ami már méltóbb egy ezeréves múltjára büszke, felnőtt, érett nemzethez. A történelem versenyében nem osztanak különdíjat mártír kategóriában. 

Amivel ma leginkább adósak vagyunk ennek a jövőnek, az a kárpát-medencei népek együttélésének kérdése. Azt kéne új szimbólikus alapokra helyeznünk. Az ezeréves magyar impérium ökölrázó fölemlegetése nem épp mézesmadzag a románok vagy a szlovákok megnyerésére valamely uniós csúcson. Egy olyan új történetet kéne megfogalmaznunk és elmesélnünk magunknak és azoknak, akikkel együttélünk, ami a közös élettér közös megéléséről szól — a zéróösszegű etnicista kakaskodások helyett. 

És sajnos nem süt pedig süthetne egyformán a Nap mindannyiunkra akár az Adrián.

Vállalom továbbá azt a népszerűtlen, de azért még populista nézetet, hogy a régió népeinek közös ellensége ma és az elmúlt száz évben sem valamely másik nép volt, hanem a régió országait egyformán sújtó szegénység — és most épp mégcsak nem is az etnikai elnyomás. Nem rosszabb a szlováknak Békésben, mint a székelynek a Hargitán — Malina Hedvig ügye persze botrány és nem szabad megtörténjen a 21. században, de nem jellemzi a szlovákiai magyar valóságát, ahogy a cigányellenes sorozatgyilkosságok sem jellemzik szerencsére Magyarországot — de nagyobb baj, hogy ugyanabban a Szlovákiában és ugyanazon a Magyarországon tömegével élnek középkori szinten cigányok, magyarok, szlovákok egyaránt. 

Nem ünnepelni kéne, de felismerni és megélni a közép-európai népek sorsközösségét — június 4-én és az év 365 napján. Ha már összetartozás.