A kiló nem százat jelent.

Karanténország Stockholm-szindrómája: a normális életbe visszatérni, nem kell félnetek jó lesz!

2020. május 14.

Figyelem! Felkavaró, a nyugalom megzavarására alkalmas kép következik, az áprilisi jó időt gondtalanul élvező svédekről:

stockholm-szindroma.jpg

"Áprilisban készült nyitóképünkön az látható, amint békésen, szájmaszk nélkül üldögélnek az emberek egy stockholmi parkban." Írja szörnyülködve az egyik jobboldali hírportál. "Cserébe" a baloldali média is elmeszelni igyekszik a karanténmentes Svédországot.

Pedig minden magyar kormányt igazoló és/vagy kattintásokért küzdő, svédeket kényszeresen elítélő szalagcím, ferdítés és álhír ellenére (Vadhajtások, Mandiner, 444, Qubit, 24.hu: egykutya) a svéd járványügyi stratégia, a normális életvitel fenntartása helyesnek bizonyult. Belgiumban kétszer annyi áldozata volt a járványnak, mint az igen enyhe korlátozásokat bevezető Svédországban, és még négy másik lezárást választó országban volt jóval súlyosabb a járvány a kontinensen. Bár még a svédek is célul tűzték ki az idős betegek megóvását, de ez nem sikerült sem nekik, sem más országnak, ahol az egész társadalmat helyezték karantén alá. Nálunk is a lezártnak tekinthető országon belüli lezárt idős otthonokban és kórházakban jelennek meg kizárólag betegek egy ideje.

Egyébként fun fact: Svédországban fele annyi intenzív ágy sem jut egy főre, mint nálunk. A kórházak mégsem voltak túlterheltek a járvány alatt.

A koronavírus veszélyessége számos felmérés szerint (az amúgy súlyos) influenzáéval azonos, azonos intézkedéseket kellett volna alkalmazni is ellene logikusan, de a világ jelentős részén a (megbízhatatlan Kínából importált) pánikból és/vagy elővigyázatosságból drákói kényszerintézkedéseket vezettek mégis be. Amik egyszerre voltak tébolyítóan hatástalanok és húsbavágóan feleslegesek. A sokszor buta packázásokhoz vezető diktatórikus intézkedéseket ráadásul lényegében a rettegő médiafogyasztó polgárok követelték ki vagy legitimálták mesterségesen felturbózott félelmükkel. 

"A Stockholm-szindróma egy stockholmi túszdrámáról kapta a nevét. Lényege, hogy a túszok – és a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek általában – szeretetet kezdenek érezni kínzóik, rabtartóik iránt. Ez furcsa, józan ésszel azt hihetnénk, hogy gyűlölniük kellene őket. Általában ez így is van; olykor azonban nem ez történik. A Stockholm-szindróma olyankor léphet fel, amikor a sok bántalmazás mellett a rab figyelmet, néha előforduló felületes kedvességet tapasztal a rabtartója részéről, ugyanakkor teljesen ki van szolgáltatva neki, az élet-halál ura felette."

Nálunk senkinek sem ártó, kritikus hangnemben posztoló idős facebookozókat zaklatott a rendőrség, Németországban is kis kirándulásra autózó fiatal párokat bírságoltak meg lakhelyelhagyási tilalom miatt, miközben senkivel sem találkoztak. Angliában pedig a saját kertjükben játszó gyerekekre hívták ki a rendőröket, mert kimertek menni a szabadba a lakásukból. A téboly és a túlkapások sorozata egy hiszterizált társadalmat mutat, amelyik képtelen higgadtan megbirkózni a nyers valóság kihívásaival, és nem képes elfogadni a puszta tényt: az ember halandó, és ez ellen nem tudunk semmit sem tenni.

Sem Európában, sem Amerikában összességében nem robbant a halálozások száma. Idehaza éppenséggel (statisztikailag) többletben vagyunk, a szokásos téli halálozási hullám enyhébb volt, mint bármikor. Köszönhetően az enyhe télnek. Az Egyesült Államokban összességében idén 99%-on (2020. május) áll a "várt" halálozások száma. Már ha a halált várni szokás egyáltalán. A demográfusok így mondják tárgyilagos hangsúllyal. Az idős otthonok lakói közül még többen mondják más tónussal, de ez egy másik történet. :( Az övék még egy mienktől különböző generáció, valódi megpróbáltatásokon mentek keresztül nem kellett maguknak álproblémákat találjanak, mint mi, tudják értékelni az életet. Nem azzal vágtak fel az "interneten", hogy "képesek otthon maradni" és bemesélni maguknak, hogy félelmeik bátorságként való újracsomagolásával mentik meg a világot, mint elkényelmesedett, infantilizált utódaik.

Eközben még az olyan autoriter hajlamát egyébként nem szégyellő kormányok is nehezen ocsúdtak fel az ölükbe hulló teljhatalomtól, mint az azt tíz éve gyakorló Orbán-rezsim. A minden kormány körül ott lebzselő oligarchák azonban meglátták a lehetőséget és ráraboltak a most már szükségtelennek tűnő intézkedések miatt térdre kényszerülő vendéglátóiparra, turizmusra. Ez az igazi járulékos vesztesége a járványnak, amelyről már hivatalosan is tudjuk, hogy ki sem tört. "Tankönyvi értelemben", ahogy a Semmelweis rektora nyilatkozta közvetlenül a "tetőzés" után, és azután, hogy nyolcezernél is több tesztből alig két fertőzöttet sikerült találni, ami lényegében lenullázta a korábban szintén a pánikjukban tömeges tesztelést követelő főként ellenzéki hangok hitelességét. A becslések szerint akár 90 ezernél is többen estek át mit sem sejtve a sajtóban még most is rendkívül veszélyesnek kikiáltott betegségen, ami a hazai halálozási rátát is ezredszázalékos szintre döngöli vissza a valóságba a megszaladt fantáziájú média horrorfilmet sejtető közlései után.

A számoknak, a szakértőknek és persze a tankönyveknek mégsem hisz idehaza mindenki, pedig előre megmondták, hogy nem sok haszna volna sokkal több tesztnek vagy az iskolabezárásoknak, ami egy félévet vágott tönkre és szülők ezreit őrjítette meg átgondolatlanságával, hátrányos helyzetű diákok tízezreit tett még hátrányosabb helyzetűvé. Azért végeztünk kevés tesztet, mert nem volt többnek értelme. A tesztek elsöprő többsége negatív volt mindig is. Az is igaz: a tesztek nem gyógyítanak. Segíthetnének kiszűrni a fertőzötteket viszont, de valahogy nem alakultak ki gócpontok az országban. Erre nincs jobb magyarázat. Budapest sem gócpont, és sosem volt az. Tűt kerestünk a szénakazalban.

Bár a kormány az országban már jórészt feloldotta a korlátozások jó részét, Budapestet még mindig "szobafogságban" kívánja tartani. Az ügyeskezű mémkészítő kisiparos által a képre retusált budapesti főpolgármester viszont már óvatosan a nyitás lehetőségét keresi, aminek halogatására ma már egyáltalán nincs szakmai ok. A járvány által nálunk sokkal inkább sújtott országok már szinte mind a szigorítások enyhítésének útjára léptek, kinyitottak az iskolák, éttermek. Már akkor, amikor a magyarok még azon őrlődtek, hogy meg szabad-e tartani az érettségit, miközben ugyanazok a fiatalok már hetek óta a parkokban élvezik egymás társaságát, hiszen miért ne tennék? Pontosan úgy indokolt viselkednünk, ahogy bármikor máskor. Ugyanis máskor is terjednek köztünk vírusok, baktériumok. Ebben nincs semmi új. Vigyázzunk egymásra, de nem kell félnünk egymástól, főleg nem szabad megfélemlítenünk másokat.

Nincs másik normalitás csak normalitás van.

Ideje visszatérnünk a normális életbe, a munkába, a parkokba, az üzletekbe, az éttermekbe, kiülni egy sörre a hangulatos kerthelyiségekbe, amik ilyenkor már javában nyitva vannak máskor. Ezt teszik a svédek is, ezt tették egész végig. Nem azért tették, mert ők másabbak. Nem szednek több svéd cseppet. Felesleges kifogásokat keresni. Stockholm éppúgy egy nagyváros. Szűk kis sétálóutcái tele vannak kis kiülős helyekkel, az emberek lépten-nyomon kiülnek mindenhova, ha jó az idő, ami északon véleményes. Persze a svédek is olvasnak híreket, vannak, akik idén óvatosabbak voltak, visszaesett a bárok látogatottsága. Semmi sem kötelező és ez így van jól. Aki úgy érzi jól magát, maradhat otthon. De nem kötelező. Aki beteg, annak pedig erősen ajánlott, vagy saját magáért vagy másokért.

A skandinávok nyilván mások, jobban bíznak a kormányaikban és a hatóságaikban, mint más országok polgárai, ez igaz, de járványtanilag ugyanolyanok az ACE2 receptoraik és egymástól fél méterre elsétálva, ücsörögve, egy liftben, egy asztalnál egy stockholmi ugyanúgy kitett bárminek, mint egy békéscsabai vagy budapesti. Nincs különbség. Míg Svédországot átlagosan súlyosan érintette tehát a járvány és így is bíznak a kormányukban, nálunk annak ellenére, hogy elképesztően könnyen megúsztuk sem bízunk cseppet sem és konteókban keresünk negatív vígaszt paranoiánk számára. Ez jelentős különbség, elismerem.

Emellett a svédek nem hurrogták le a szakembereiket, akik kiértékelték a valós veszélyt időben és pontosan azt a véleményt fogalmazták meg, amit világszerte rengeteg másik szakember megfogalmazott: a veszély messze nem olyan jelentős, mint az első hírek sejtették. A svédek nem függesztették a normális életet, nem áldozták fel a gazdaságot vagyis a megélhetésüket, mint számos fejlett ország, nem dobták a kukába a szabadságjogokat, amik egyszer még fontosak lehetnek, ha most a pániktól nem is látjuk hasznukat, nem akasztották szögre a demokráciát, mint valami haszontalan szerszámot, ami útban van, mert ha a tesztelés nem is, de a demokrácia valóban életeket ment meg, lásd még Kína, ahol a hiánya kifejezetten ártalmas az egészségre, ha értik az elvtársak, mire gondolok...

Mi magyarok valahol félúton vagyunk: bár nagyon nem bízunk a kormányban, de rettegünk a gondolattól is, hogy bármi máshogy legyen, mint az előírja nekünk. Mint valami Stockholm-szindrómás túsz, aki saját tévképzeteinek foglya. A magyar ember ennek a politikai elitnek a túsza és olyan lelkes, amikor jó tuszkodásért cserébe valamit kap fentről nagy kegyesen az adóból, amit befizetett.

Az élet vissza fog térni a rendes kerékvágásba.

Akárhogy kapálózunk is félelmünkben vagy tanult tehetetlenségünkben ellene, mert nincs más választásunk. Mint valami rémült kisgyerek, aki szorítja és nem meri kinyitni a szemét, mert rosszat álmodott. Minden más óhaj és sóhaj értelmetlen és abszurd.

Biztos vannak tanulságok, itt-ott-amott. A hatóságok felkészültsége nem tűnt valami fényesnek. Az orvosok megtagadták a gyógyítást, ami példátlan a szakma történetében. Ilyen valóban még egy influenzajárvány idején sem volt, a hippokratészi eskü megszegése volt az ellátás felfüggesztését kikövetelni. A vezetők nemcsak össze-visszabeszéltek, de viselkedésükkel sem mutattak példát, sem a távolságtartás, sem a maszkviselés, sem az utazgatások tekintetében nem tűnt úgy, hogy komolyan kéne venni bármit is, hiszen ők maguk sem tartják be a hirdetett szabályokat. Semelyikük. Az ellenzéki ripacsok kesztyű nélkül osztogatták a higiénikusnak szánt szájmaszkokat. ez nem új normalitás, hanem régi hülyeség...

Ezek mind önmagukban beismerései voltak annak, hogy az idióta, felemás és ezért döntően hatástalan korlátozások afféle placeboként szolgáltak, pusztán a közvélemény pánikja ellen, hajmeresztő követeléseik kielégítését szolgálták. A rémhírterjesztéssel kapcsolatban is saját különbejáratú véleményem van, mert úgy látom nem a bezárt kórházak miatt jogosan aggódó emberek követték el, hanem az a média, amelyik minden egyes apró hírrel táplálja azóta is ezt a pánikot, és ágyaz meg ezáltal a felesleges rendőri packázásoknak, az autoriter kormányzásnak és az oligarchák bonanzájának.

Nem ilyen szabad sajtót szerettem volna.

A kormánypropaganda még hagyján... Le kéne számolni az egyoldalú agendák terjesztésével, az elfogult filterezéssel, az eleve kommentárral közölt ellenvélemények elnyomásával és megbélyegzésével: minden médiatermékben. Mert ártalmasak. És higgye el nekem minden tisztelt lapszerkesztő, az is hozott volna annyi klikket, hogy "a COVID-19 influenza veszélyességű", nemcsak az ellenkezőjének kritikátlan és megelőlegezett sulykolása. Ráadásul most már egyik se kering köztünk.

Vissza kéne térjen mindenki a normalitásba. És nem kell új normalitás, nincs szükség egy új világrend feltalálására. Meg fogjuk ölelni a nagymamát és éppen nem ezzel öljük meg, hanem az ellenkezőjével, mert neki az jelenti életet, ha találkozhat az unokákkal, ha nem ordítják le a fejét, mert kimert menni a lakásából, ahol egyedül él és az életkedve is elmegy tőle, ha be kell zárkóznia. Igen, kezet fogunk fogni és puszit adunk egymásnak, megsimogatjuk a házi állatainkat ahogy millió évek óta cselekszi az emberiség, mert ez bizonyult evolúciósan előnyösnek: ez jelent ugyanis védettséget.

A mindenkin és mindenkiben megtalálható kórokozókkal való rendszeres, de mérsékelt találkozás edzi meg az immunrenszerünket, amikor egészségesek vagyunk. Csökkenti az asztma és más allergiák kialakulásának valószínűségét, ha a gyerek elég kosszal találkozik élete során. Nem a mentális betegséget jelentő hipohonderségig túlzásba vitt higiénia vagy a mizantrópiává váló társadalmi távolságtartás óv meg minket. Végképp nem a kóros világvége-várás.

És igen: utazni, sőt repülni is fogunk.

Mert a rómaiak óta tudjuk, hogy navigare necesse est, muszáj. A repülés a szabadság szinonímája az emberi lélek számára. A Bakony is szép, de nem, nem pótolja a bangkoki-i utazás élményét. Egy szép háttérkép nézegetése a képernyőn minden egyes nap pedig egyiket sem. 

Nemcsak azért fogunk újra repülni, mert százezer letesztelt utasból egy felmérés során egynél sem állapították meg a fertőzöttséget, bár kérdéses, hogy pont ezt a mostmár celebbé vált vírust nem kapta el bárki is és ennél sokkal súlyosabb kórok, miért nem váltanak ki hasonló érdeklődést még mindig. (HEPA-szűrő ide vagy oda a modern gépek légkondícionálójában.) Hanem, mert a korábban elzártan fejlődő populációk jóval kitettebbé váltak másutt ismert és veszélytelennek tartott kórokozókkal szemben. Kérdezd erről az indiánokat.

A kapcsolat Eurázsián belül repülés nélkül is adott volt évezredekkel korábban is, régen voltak csak igazán mindenütt végigsöprő járványok, mert a kórokozók nem repülőkre szállnak fel, hanem állatokon, embereken keresztül terjednek, akik elég csak, ha a szomszéd faluig sétálnak, nem kell 10 ezer kilométert közlekedniük feltétlenül. Ezért a repülésnek járványtani szempontból igazán perdöntő jelentősége nincs. Az elzárkózásnak van elképesztő veszélye mindenkire nézve, mert a folyamatos kontaktus szükséges az egyén és a populációk természetes egészségének megőrzéséhez. 

Modern társadalmi-ökológiai-gazdasági bajainkra nem egy új középkor vagy világkarantén vagy drákói rendőrállam a megoldás.

Nem a visszarettenés, hanem a szembenézés. Nem a problémáktól való megfutamodás vagy a fejünk homokba dugása, ami lényegében a karanténvilág logikája, hanem a józan átgondolt cselekvés. Nem a múltban kell keresni a választ, hanem a fejlődésben és egy jobb jövőben, márpedig mindig újabb és újabb problémákkal küzdünk meg és mindig újabb és újabb megoldásokat találunk. Ennek sosem lesz vége. És most örüljünk, hogy ez nem az apokalipszis volt. Tehetjük azzá, ha nagyon eltoljuk és tönkreteszünk mindent, ahogy sok vendéglátós számára már ma minden nap a reménytelenségé és a biztos csődé.

Amíg mi hamisan ringatjuk magunkat a meg sem hozott ádozatunk téveszméjében, aminek amúgy sem volt semmi haszna, hogy 9-től 12-ig nem, de utána maszkban mehettünk boltba. Vagy vidéken már újra indulhat az élet, aztán már Pest megyében is, de Budapesten még nem. Ez mind hasraütés és packázás a semmiért.

Semmilyen szakmai érv nem szól amellett, hogy Budapesten ne lehessen azt, amit a fenti képen Stockholmban.

Mert ugyan, mit számít az, ha a tolószékből felkelni sem tudó nénihez úgy eljut végül valamilyen vírus (akármelyik) majd, hogy hónapok óta bezártan él, senki sem látogatja és az ápolói is negatívak a tesztek szerint. A betegségek kialakulását, az életet és a halált még ma is övezi egyfajta megfejtetlen misztikum. Nem kell visszatérnünk a középkorba, hogy érezhessük és szerény beletörődéssel szemléljük azt a természetet, aminek részei vagyunk, bárhogy is próbáljuk magunkat ki-karanténozni belőle.

És végül: nem, a járványok nem az ember természetromboló tevékenységének következményei, a wuhan-i denevérleves pedig nem modern jelenség és nem "környezetpusztítás". Amit megeszünk, legalább annak a túlélése amúgy is biztosított, mert mi biztosítjuk. A múltban eleve több vadállat volt, bennük nagyobb valószínűséggel pattantak ki új mutációk a matematika törvényei alapján, többet érintkezhettünk velük és saját háziállatainkkal, ahogy az ő közelségük és vélhetően kórokzóik és más antigénjeik is kifejezetten jó hatással voltak saját immunrendszerünkre, ahogy azt számos tanulmány ma igazolja. Éppenséggel a természettől való eltávolódásunk, hipohondriánk, félelmeink, ami maga a karanténlogika okozzák a problémákat számunkra. Megérteni csak azt tudjuk, amihez közel állunk. Megoldani csak azt tudjuk, amivel szembenézünk. Ehhez a múltunból örökölt bátorságunkra van szükségünk nem modernkori virtuális félelmeinkre.

Az élet Stockholmban, videók:

A bejegyzés trackback címe:

https://kilonem100.blog.hu/api/trackback/id/tr1515645322

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.