Olyan országban élünk, ahol az emberek 80%-a nem tud úszni, és félistenként tekintünk az úszóbajnokokra. És országos figyelem övezi a sportágon belül zajló belterjes szakmai vitákat is,  amiket vélhetően a legtöbben nem csak nem értünk, hanem nem is érthetünk. Hosszú Katinka év eleji és legutóbbi Gyárfás Tamás elleni kiállása sokak számára testesítette meg azt a hősies lázadást, amit a mindenkori magyar alattvaló a mindenkori hatalommal szemben szíve mélyén látni szeretne. Ki ne rokonszenvezne egy fiatal és tehetséges sportolóval — még ha pontosan nem is értjük, mi a panasza? És ki szimpatizálna egy olyan úszószövetségi elnökkel, aki smink nélkül eljátszhatna egy olasz maffiózót — még ha egy egész szakma elégedett is a munkájával idehaza és külföldön, tavalyi újraválasztása óta pedig már egy bizalmi szavazáson is megerősítették a pozíciójában?

Kettejük vitáját szakmai érvekkel nem tudnánk kommentálni. Ahogy kabalát sem tudnánk rajzolni az úszó vébé számára, bár most úgy tűnik a mezőny ott jóval gyöngébb, mint a medencében. De — próbáljunk meg objektívek lenni — ez inkább egy szomorú malőr, semmint rendszerhiba. Erkölcsileg fejlettebb ország képét mutatnánk, ha pl. Kiss László nemierőszak-botránya vált ki akkora tiltakozást, ami lemondásra kényszeríti a vezetést — és vélhetően nem csak Gyárfást. Máskülönben egy sportszövetségi belharc hidegen is hagyhatna minket. Az is, hogy — talán végre, talán sajnos — a magyar úszósport Bernie Ecclestone-ja távozik posztjáról. Ha az elmúlt huszonpárévben volt sikeres magyar sportág, a vizes sportok azok voltak: és ez aligha lett volna lehetséges megfelelő minőségű sportegyesületi szervezőmunka nélkül. A sikerek nyilván közösek, és a hibákért is sokan tartoznak felelősséggel — nem csak egy ember.

A történet nem Hosszú Katinkával kezdődött. A média valószínűleg torzít, a közvélemény pedig hamis képet alkot magának az eseményekről és a szereplőkről. Gyárfás Tamás a jelenlegi kormányzat politikai ősellensége — nem pedig a hatalom kegyeltje. Bár egy ideig úgy tűnt, végül a kormány megbékélt a 2017-es vébét Budapestre hozó sportvezetővel, ez valószínű mégsincs így. A kormányzat — és egyébként minden korábbi kormányzat  — vadászterületének tekinti a sportot, és előszeretettel ülteti saját embereit a kiemelten fontos egyesületek és szövetségek élére. Sokszor egyenesen politikusokat. Hogy Gyárfás elmozdításában ki a legerősebb szereplő, ezek alapján aligha lehet kérdéses. Gyárfás példátlan, 23 éves regnálását tehát vélhetően éppen sikereinek és tehetségének köszönhette. Az általa vezetett szövetség részben független volt az állami forrásoktól, mert rengeteg magánszereplő is közvetlenül támogatta azt. Gyárfás rendkívül erős nemzetközi támogatókkal rendelkezik a FINA-ban is, ezért elmozdítása sem volt annyira egyszerű, mint egy iskolaigazgatóé. Bukásában pedig jó, ha utolsó csepp volt Hosszú Katinka tévéhíradókra komponált támadása. A kormányzat és Hosszú Katinka kapcsolatának tárgyalása népszerűtlen konteókra tartozik. Nem tudhatjuk az igazságot, de nehéz volna az esetet Dávid győzelmeként ünnepelni Góliát felett.

Volna okunk panaszkodni amiatt, ahogy a közös dolgainkat intézzük, vagy intézik helyettünk. Volna okunk szemrehányást tenni magunknak, mert a manipulációnak magunk is résztvevői vagyunk, ha hagyjuk magunkat becsapni: ha úgy akarjuk látni az eseményeket, hogy az egyik szereplő a mesebeli királylány, a másik pedig a hétfejű sárkány. Miközben a stadionokra elszórt milliárdokat reklamáljuk, nemzeti sportként fetisizáljuk az élsportot, és naívan szemléljük a politika rutinszerű működését.