Van egy különbejáratú összeesküvés-elméletem arra vonatkozóan, hogy a világot mégse' egy titkos pénzügyi háttérhatalom irányítja, hanem munkanélküli kabarészerzők és megbukott stand-up comedy-sek titkos szövetsége. Ellenben empirikusan igazolható: tudásalapú társadalomról beszélni arcátlan eufemizmus, ez a bolygó az emberi butaság változatos formái által előadott tragikomédia forgószínpada, bár egyes befolyásos mókamesterek nem ritkán még forgó mivoltát is kétségbe vonják. Legalábbis az evolúciót és a klímaváltozást mindenképpen, és itt szembetaláljuk magunkat a legbosszantóbb emberi tulajdonsággal: inkább töltjük az időt a jól hangzó vagy szórakoztató képtelenségekkel, mint a józan ész unalmas iskolapadjában; ráadásul eszünk ágában sincs a kettőt élesen elhatárolni. A politika világa a tömegdemokráciákban nem a megalapozott tudományos vitákra hajaz, hanem sokkal inkább a szórakoztatóipar vagy a divat világának szeszélyessége és önfeledtsége jellemzi. Mintha mindegy lenne. És sokszor amúgy mindegy is. Cui prodest? A Trump-ok, Gyurcsányok, Matolcsyk, na és a Hitlerek könnyen kifigurázható karakterek, minden alkotói válságba került humorista számára kifogyhatatlan témát adnak. És a közönség is imádja utálni őket — amihez talán az kell, hogy mások valóban rajongjanak értük. Az ára viszont olykor óriási, amikor az unalmassá vált politikai állóvizet kiöntjük — sokszor a józan ésszel és a jóérzéssel együtt.

Rendkívül olcsó párhuzam: ami Hitler számára a Chaplin-bajusz volt (vagy Chaplin számára a Hitler-bajusz), az Trump számára vitathatatlanul a bizarr előrefésült haj — azonban minden gyanút el kell oszlassunk, mindkettő igazi, és egyik se számít önmagában. A riporternőket olykor kövér disznónak nevező Trump szokatlan, szinte offenzív előremeredő hajzata — bár joggal váltott ki folyamatos élcelődést a szórakoztatóipar berkein belül — nem valami pepiszerű hajpótlék eredménye, és egy új holokausztot sem lehet belőle levezetni. Elbeszélésekből tudjuk, hogy Hitler bajszát már akkor is nevetségesnek tartotta a kor embere, de ez a legkevésbé sem érdekelte vagy gyengítette a későbbi erősembert. Ha valami az Akarat diadala, akkor ez valóban az. Jó, esetleg Dunning-Kruger effektus... Szimpatizánsait ugyanúgy hidegen hagyta Trump idétlen gesztikulálása, mint idétlen haja. Őrült magabiztosságuk miatt, saját kreténségükből származó handicap-jük sem tudta megállítani személyiségük gőzhengerét. Sőt: hőseink talán még jól is jönnek ki, amikor emiatt támadják őket, a nárcisztikus személyiségek pedig szinte lubickolnak az extra publicitásban. A járt utat járatlanért el nem hagyó kispolgár mellett lakik bennünk egy másik én is. Van egyfajta perverz vonzalmunk a szokatlanhoz. Figyelmünket a lila tehén ragadja meg, a tucatszürke nem különösebben érdekes. Seth Godin szerint a bizarr, sőt rossz gondolatok sokszor nem véletlenül lesznek sikeresebbek. Egy ütős médiahack, egy internetes mém, egy durva kiszólás vagy egy virálissá váló gag az igazi fegyverek.

A "hagyományos politika" válsága idején az emberek előszeretettel fordulnak értelmetlen, bizarr alternatívák felé. 1991-ben a rendszerváltáskori Lengyelországban még így került be a parlamentbe a Sörimádók Pártja. A legnagyobb sikert pedig az izlandi Legjobb Párt könyvelhette el, amelynek életciklusa úgyszintén rövid volt. A viccek és a viccpártok is egyformán a pillanat agyszüleményei. Kultúránkban hagyományosan két dolog oldja a frusztrációt: az alkohol és a humor. A személyiségtorzító hatalom és a politika ellentmondásosságából fakadó komfortromlást Hofi Gézák, udvari bolondok, komédiások mesélhették csak el. Az udvari bolond trónra ültetése általában éppúgy vicc volt, mint megszólalása. Trump azonban a bolygó értelmes lényeinek zöme számára meglepetésként valahogy az USA elnöki székébe trollkodta és tweet-elte magát. 

"Megőrizheti-e egy viccpárt a karakterét, ha egy politikai válság következtében hatalomra kerül? Megmaradhat-e viccpártnak? Tulajdonképpen az izlandi viccpárt is válságba került a reykjavíki sikerrel: Jón Gnarr komolyan vette a főpolgármesteri feladatot, ám ezzel éppen a viccpárti karakter szűnt meg. Gnarr sokáig szerepelt a címlapokon, ám miután a reykjavíki főpolgármester lett, a világsajtó érdeklődése csökkent iránta. Ennek oka lehetett, hogy városvezetőként Gnarr óhatatlanul is unalmasabbá vált, továbbá azzal, hogy Izland lassan kilábalt a válságból, maga a szigetország is kicsit érdektelenné vált. Gnarr a gyakorlatban a szociáldemokratákkal közösen kormányzott, és nem vállalta a második ciklust. A Legjobb Párt Gnarr ciklusának végén, 2014-ben kimondta feloszlását."

— Méltányosság elemzése a viccpártokról

Eközben idehaza némi pozitív várakozással tekintettek páran Beppe Grillo humorista politikai mozgalmára, amely eredetileg egyszerűen Vaffanculo vagyis Bazdmeg! névre hallgatott, majd Öt Csillag néven tagozódott be az olasz politikai életbe. Polgármesterei körül azóta az Olaszországban szokásos botrányok bizonyítják, hogy Olaszországban nem lehet más a politika. Az olasz nép ráadásul eddig pont egy Trump-szerű figurában találta meg legstabilabb kormányfőjét. A krémes capuccino-k és a dolce vita hazájában is bizonyára jogos egy hagyományos politikusokkal szembeni protest mozgalom indítása, de a felfelé tartott középső ujj, ha közös nevező is, nem valódi társadalmi cél. Hülyét csinálnak a politikusokból. Hülyét csináltunk a politikusokból? De nem épp az volt a bajunk, hogy hülyék? Miért nem "okossá tesszük" őket — vagy a politikát? A klímaváltozást tagadó Trump vagy a chemtrail-ekről blogoló Grillo — tulajdonképpen egyre megy. A humor sokszor eredendő intoleranciája nem bal-jobb kérdés. Inkább jóízlés, sőt néha józanész kérdése. A legütősebb viccek pedig legtöbbször mindkettővel szembenállnak. Ami által a racionális közbeszéd alapjai semmisülnek meg. 

"A troll-pártok deklarált céljai sokszor túllépnek az egyszerű humor határán, a szatirikus, már-már cinikus ígéretek hangoztatásával lenyomatát adják egy-egy társadalom mélyebb, feldolgozatlan problémáinak. A német troll-párt képtelen ígéretei között szerepel a berlini fal újjáépítése, ami nem is olyan vicces, ha figyelembe vesszük, hogy a fal visszaállításának mind a nyugat- mind a keletnémetek között vannak támogatói. A Die Partei teljes nevén – „Párt a Munkáért, a Törvényességért, az Állatok Védelméért, az Elitek Előmozdítására, és Alapvető Demokratikus Kezdeményezés” – szintén nem nevethetünk jóízűen. A hosszú név ugyanis a náci Németország állampártjának, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt nevére hajaz. A náci párt nevében minden benne volt, amire a korabeli német polgár vágyott, a Die Partei teljes neve pedig a mai politikai trendeket tükrözi – természetesen gunyoros hangnemben."

— Századvég: Miért vannak trollpártok?

Csökkenő választási részvétel, a demokratikus intézményrendszerbe vetett bizalom zuhanása. A jóléti demokráciák társadalmi mozgalmait jellemezni sem könnyű. Az elitellenes populizmustól a post-truth-ig terjedő értelmezések mellett vagy helyett az "unjuk a banánt" kifejezés volna a legalkalmasabb. A történelem fukuyamai vége után a világtörténelem motorja mégsem állt le, de abban Fukuyama-nak igaza lehet, hogy a lényeget illetően nem érdemes új eszmékkel ostromolni a polgári rendszereket. Még a virulens szélsőjobboldali kísérletek is a kispolgári kényelem szemszögéből lázadnak a liberalizmus képmutatása ellen, de igényt formálnak annak vívmányaira. Szükségszerűen ami mainstream, az mindig képmutató. A többség azonban egyszerűen csak unalmasnak éli meg a "politikai hétköznapokat" — akár elégedett is lehetne életével, de nem feltétlenül az: a nyugati ember hiánylény. 

"A kormány üzeneteivel szemben lényegében semmilyen ellenzéki stratégia vagy akár csak kontúrokat mutató retorika nem fogalmazódott meg. Sőt az ellenzéki pártok sorra hasonultak meg és adták olykor fel egy ellentétes narratíva képviseletét látva a brüsszeli kényszerbetelepítés gondolatával szembeni többségi közhangulatot, amely egyszerre építhetett a tehetetlen és mégis kioktató Brüsszellel szembeni ellenszenvekre és a bevándorlással kapcsolatos elsősorban nyugati, negatív sztereotípiákra, amiket cáfolhatatlanul alátámasztottak az iszlamista merényletek. Az ellenzéki pártok elmulasztották a kérdést és a témát mélyebben elemezni és a megrémült közvélemény öntudatlanságával sodródtak az eseményekkel egészen odáig, amikor már valóban nem volt lehetőség semmilyen véleményformálásra. Az ellenzéki térfelet nem véletlenül tudta abszurditásra építő üzenteivel uralni egy csekély erőforrásokkal bíró viccpárt. Ilyenformán a téma, a kormány céljainak megfelelően a politikai viták fölé emelkedhetett mint nemzeti sorskérdés, kiüresítve ezzel a pártpolitikai tér maradékát is. A kormány plakátjain nem találunk sehol pártlogót. A népszavazás politikai sikerét nem kívánják a NEM-nél kevésbé népszerűbb Fidesz márkával gyengíteni. A Magyar Kétfarkú Kutya Párt kampánya valójában ha borsot is tör az ÉRVÉNYTELENSÉG kissé megkésett játékba hozásával Habonyék orra alá, legalább annyira el is távolítja azt a racionális politikai viták világától, így közvetve inkább a Fidesz hosszabb távú stratégiáját támogatja. És mivel jelenleg lényegében ez az egyetlen közéleti téma, amely tömeges közfigyelmet kap, magát a racionális politikai gondolkodásra való hajlandóságot csökkenti még tovább a választópolgárok körében, gyengíti azok kapcsolatát egy potenciális ellenzéki politikával. Tehát noha a menekültválság politizálta a társadalmat, végül a politikai helyzet fel nem ismerése és az ellenzék indiszponáltsága miatt újabb esélyt veszítettünk a politikai élet friss és érvényes tartalommal való megtöltésére."

— Részvétlen demokrácia, A kiló nem százat jelent blog.

A vezetőkkel, politikusokkal szemben mások az elvárásaink, mint a komikusokkal szemben. Értelmes döntéseket, következetes gondolkodást és mértéktartó kommunikációt várunk el tőlük. Nem ritka, hogy az amerikai képviselőket és szenátorokat korábban leadott szavazataikkal, mondataikkal szembesítik. A viccek mesélőinek viszont nem kell megfelelniük ilyen követelményeknek, az életük tehát jóval könnyebb. Trump egy nagyon hosszú és nem is túl jól előadott viccet mesélt az amerikai establishment-ről. Volt min élcelődnie bőven. De a legnagyobb poén végig az volt, hogy az egyébként népszerűsége csúcsán leledző republikánusok összes jelöltjét maga mögé tudta utasítani — miközben az volt a legerősebb üzenete, hogy a többiek hülyék. Úgy tűnik, ebben a legtöbben egyetértettek vele. A másik kifigurázása racionális érvek helyett sokkal hatékonyabb eszköznek bizonyult a Jeb Bush-ok világában, akik mellett lássuk még annyira sem szóltak racionális érvek. Az arcpirító, ám adekvátnak vélt ütőkártya, hogy a Bush-család már két elnököt adott az országnak, abszurditása miatt a lehető legnagyobb handycap-pé is vált. Az USA talán monarchia? Mit keres itt ez a fickó? (S sajnálatos módon ez Hillary Clinton-ról is elmondható volt.)

Az előválasztások végigtrollkodása megengedhető volt egy humorista számára. A viccek esetén a következetlenség sem bűn. Ma ezzel viccelek, holnap mással — és a döntően apolitikus közönség mindegyiken nevetni tud. A humor lényege nem a következetesség, hanem hogy nevetünk rajta. Trump viselkedését azért tolerálták, mert nem politikus, kívülről érkezett. Az establishment fogaskerekei erre nem voltak felkészülve. A többi jelölt és politikához értő megfigyelő viszont a megszokott kerékvágásból nem tudott kilépni. Sem a fordulatszámot nem sikerült felvennie tehát senkinek, sem az ellenszerét nem találták a trumpizmusnak — noha éppolyan virálissá váltak a Trump-ot kifigurázó mémek. De ugyanilyen módon a többség és a társadalom internetes mémeknél tovább gondolkodni tudó része elborzadva fordult el ettől a trump-i politikai innovációtól. A fegyver tehát jócskán kétélű, és egy viszonylagosan felkészületlen jelölt kezében csak akkor hatásos, ha ellenfelei gyenge vitázók és túl nehéz örökséggel indulnak: a tapasztalat kifejezetten hátránnyá vált egy közhivatal betöltéséért folytatott küzdelemben.

Az udvari bolond váratlan trónra lépése tragikomikus kritikája a posztmodern politikai valóságnak. A késsel-villával enni nemtudást felvállaló politikák népszerűségét azonban túlzás lenne eztán főszabályként vagy korszellemként kezelni. Legfőképp azért, mert a viccpártok és más politikai trollkodások sem vitték közelebb a politikát tartósan az emberekhez. A sokat emlegetett eltávolodott elit nem került kapcsolatba a tömegekkel. A problémák komplexitása pedig egyáltalán nem biztos, hogy találkozik a tömegek ízlésével és befogadókészségével. Az alt-right vagy a viccpártok túlértékelt "előtörése" a sokadik (balos, zöld, progresszív) világmegváltási hullám utáni kifáradásról szól. A politikától való további elfordulás szinte szükségszerű. Vagyis a megoldáskeresés társadalmi igénye elsorvad, a társadalmi progresszió karikatúrává válik, akár mérgező trendek pedig konzerválódnak. 

Az alt-right mémjei azonban valószínűleg nem csak tömegeket nem mozgattak meg, de (eufemisztikusan szólva) nem vázolnak tartósan új jövőképet, és kritikát is csak közhelyeset és továbbgondolásra alkalmatlant közvetítenek — legfőképp olyanok számára, akik régóta apolitikusak és kevésbé figyelték a korábbi eseményeket, sosem olvastak Marxot, Eco-t, Weber-t, Brezinsky-t, Fukuyama-t. A véletlen és a social media hozta, hogy olyan választók kapcsolódtak be, akik számára tehát minden korábban többször elsütött vicc még mindig új volt. De ilyen a tömegdemokráciákban a politika. A politika előtt álló valódi kihívások, mint a klímaválság, a globális egyenlőtlenség vagy a közel-keleti konfliktusok azonban nem kapnak új interpretációt, és a megoldásokon való gondolkodás nem válik a lecsúszástól rettegő középosztály mindennapjainak részévé. 

Az egész világ mintha keleteuropaizálódna. Politikai mozgalmaink, diskurzusaink egyre inkább csak pszeudomozgalmak és látszattematikák. Akár az "űrkikötő" és a "savköpő menyétek", akár az "ingyen sör és az örökélet". Ez utóbbiak pedig lehet viccesebbek, de nem jobbak mint az úgynevezett politikai elit próbálkozásai a választók figyelmének felkeltésére. A nyíltan viccnek szánt ígérgetések nem alternatívái a kifigurázott kampányfogásoknak. Ezek a tendenciák nem vezetnek a politika társadalmasításához vagy a társadalom átpolitizálásához, amire szükség volna, mert széleskörű társadalmi támogatás és részvétel nélkül nincs mód a legégetőbb kihívások megoldására. Eközben a politikai elit felülről jövő álmegoldásai valóban nem csak álságosak és elégtelenek, de még a gazdasági elit érdekeit sem közvetítik, rosszul sem a társadalom felé, jóllehet feladatuk a társadalmi-gazdasági-ökológiai érdekek egyeztetése és egy új társadalmi szerződés megkötése volna. Egy új leadership megalkotása, amely új célokat fogadtatna el és a XXI. századba vezetné a társadalmakat. Ehhez azonban gondolkodni kell újra megtanulnunk.

Viccelődni nem elég, mert adott esetben jöhetnek majd olyanok, akik nem értik a viccet...