Politikai ellenfeleivel szemben mindenki szereti az olcsó és túlzó hasonlatokat. 2018-ban a magyar közéletet is lebutították Orbán- és Soros-bérencezésre. A magyar jobboldallal szemben a leggyakrabban alkalmazott érvelés a reductio ad Hitlerum vagyis a nácikártya volt — de ma már ott tartunk, hogy Heller Ágnes a Jobbikkal akar összefogni a Fidesz ellen... Bár véres diktatúra és tömeges népirtás halucinálása helyett mindig lehetett volna találni ezer jogos és valódi okot is a kritikára. Ugyanígy szegény baloldal esetén pedig adottak voltak a pártállami gyökerek. Bár a rendszerváltás utáni évek teljes politikusnemzedékét szükségszerűen átszőtte az MSZMP (s olykor valami még rosszabb). 

Ma kommunistázni immár inkább komikus — a jobboldal helyett paradox módon átkerült a baloldalra. Ha poroszkál is az úton néhány kőbalos kispárt, csak remélni lehet, hogy nem csak a szélsőjobb szubkultúráé a világ. A jólétüket vagy biztonságukat féltő társadalmakban a jobbratolódás világszerte tendencia: Trump, AfD, LePen, Lega Nord, Brexit skótok, katalánok, ...a Kétharmad. (Ha még nem unnánk.)

Orbánékat idehaza komoly részvétel mellett és masszív többséggel választották meg újra harmadszor, a török elnököt pedig még nagyobb, 88%-os részvétel mellett és 52%-kal erősítették meg. Míg Orbán csak virtuális harcot vív a fantom Soros-ügynökök ellen, addig Erdogant erőszakos úton akarták eltávolítani valódi ellenségei, így a velük való diktatórikus leszámolás sem volt virtuális.

A világ minden alkotmányos rendje rendkívüli eszközöket biztosít rendkívüli állapot esetén a törvényes rend fenntartására. Nem csak a gyorshajtókkal, de a puccsistákkal, terroristákkal, "forradalmárokkal" szemben is — a besorolás gyakran csak az aktuális dátum függvénye.

A rendteremtés tisztogatást, tízezrek bebörtönzését jelentette, ami nagyságrendjét illetően a magyar '56-os megtorláshoz hasonlítható. De a hatóságok látókörébe lehetett azzal is kerülni, ha valaki nem vett részt a puccsal szembeni tömegdemonstrációkon: magyarán potenciálisan nem lojális a rezsimhez. Ma ez a politikai klíma a nyugati demokráciákban hálistennek elképzelhetetlen, és hazánk vitán felül inkább az utóbbiakra hasonlít semmint a keleti társadalmakra, de korántsem volt olyan régen még, hogy ez nem volt így, nem csak a pártállami Kelet-Európában, de nyugaton sem.

Az ötvenes évek paranoid korszelleme nem csak a sztálini vagy rákosi diktatúrákban, de a nyugati demokráciákban is éreztette hatását. A McCarthyizmus soktízezer ember életét tette tönkre az USA-ban — a fekete listázások olyanokat is érintettek, mint Charlie Chaplin vagy Thomas Mann. Egy névtelen és sokszor megalapozatlan kommunista vád százakat juttatott börtönbe; a közigazgatásban pedig az FBI üldözte a homoszexuálisokat, mint gyanús elemeket. (Mindezt békeidőben, valós fenyegetettség nélkül, a szabad világ őshazájában.)

A nyugati '68-as balos nemzedékek fasizmusként élték meg saját nyugati polgári társadalmaikat; erőszakos mozgalmak, sőt terrorista csoportok jöttek létre — a nyugati kormányok sem bántak ennél fogva kesztyűs kézzel velük, e rezsimeket pedig támogatta a "csendes többség". E radikálisok később jórészt konszolidálódtak és beintegrálódtak a fogyasztói társadalmakba, jelképeik is elkommercializálódtak. 

Jogos-e tehát a mai békés nyugati jóléti társadalmak mércéjével mérni Erdogan javarészt korántsem nyugatias Törökországát? Ahol ha vitatott is, de valóban volt egy államcsíny-kísérlet a törvényesen megválasztott kormány megdöntésére. Akkor is, ha ezt Erdogan egyáltalán nem bánta, sőt nyíltan örült, hogy fegyverként használhatja egyes ellenfelei ellen. Egy olyan országban, ahol máig nem ismeretlen a politikai célú erőszak, de a harmadik világbeli nyomor sem, ahol a kurd szeparatizmus és terrorizmus hosszú idő óta szedi áldozatait. 

Érdekes, hogy Erdogan 2000-es években létrejött konzervatív demokrata politikai mozgalma kifejezetten nyugatorientált volt, ami egybeesett a török nép vágyaival — az EU azonban nem tudja befogadni a törököket, akik így csalódottságukban egyre inkább szembefordulni látszanak az európai értékekkel is. Hasonló jelenség nálunk is: miközben nagyon erős ma is az EU-tagság támogatottsága, a brüsszeli bevándorláspolitika már kiverte a magyarok biztosítékát. 

Míg Európában vagy nálunk csak futóbolondok álmodoznak puccsokról, addig Törökországban (és pl. Örményországban) szemmel láthatóan számottevő társadalmi támogatottsága van egy erőszakos hatalomátvételnek, amit legalább annyira el kéne ítélni, mint a 2016-os puccs óta kiépülő elnyomó erdogani rendszert. Hetes cikkely jogossága ide vagy oda, hitelesebb lenne a Sargentini-jelentés is, ha annak idején "Európa" számonkérte volna a fojtogató pártállami maradványok lebontásának elmaradását a média és a közélet számos más területén is a csatlakozásunk idején... 

Az erdogani megtorlás logikus válasz volt a puccsra. A mai orbáni politika válasz az előbb leírt előzményekre — pl. 1993. Szárszójára. Mivel egyik erősember fejébe se láthatunk bele, akár igaz is lehetne a nem túl elmés kijelentés, hogy Orbán egy Putyin vagy Orbán egy Erdogan — de ezzel szemben biztosak lehetünk abban, hogy Magyarország nem Törökország és nem is Örményország. És ez a fontos. (Ezért írhatunk és beszélhetünk szabadon bármiről. Meggyőződésünk és elmeállapotunk szerint szidhatjuk Orbánt akár a tévében.)

Inkább szomorú és árnyalja ezt, hogy azért szép számmal vannak, akik lelkesítőnek érzik idehaza, hogy Örményországban egyik napról a másikra a tüntető tömegek felülírhatták a választás eredményét és elzavarhatták a maguk Erdoganját, ha úgy tetszik Orbánját. De a kép korántsem ilyen rózsás. A hozzánk képest is szegény, nacionalista háborúkba sodródott kaukázusi népek egyikének sem irigylésre méltó a sorsa. Örüljünk inkább annak, hogy Magyarországon békés választásokon dönthetünk négyévente a sorsunkról, és nem a kétes módon feltüzelt csőcselék (tehát egy puccs) dönt, vagy méginkább az, hogy Putyin elvtárs letelefonál Moszkvából — ahogy Jerevánban, na meg alig harminc éve még Budapesten is. 

Orbánban és Erdoganban mindenképpen közös az, hogy nem külföldi bábok, mint az örmény Pasinjan, aki a nem sokkal korábbi választásokon mindössze 7%-ot ért el, de a tüntetések és az orosz érdekek a miniszterelnöki székbe repítették. Az viszont már minden politikusban közös, hogy minden szükségesnek látott eszközt megragadnak hatalmuk megtartására — jó esetben ez a jó kormányzás. A magyar társadalom nem túl érzékeny a balliberálisok, a civilek vagy a hajléktalanok kiszorítására, de valójában messze nem vágyik annyira a rendre bármi áron, mint az Erdogant éltető török. És ezt meg kéne tanulni értékelnünk, amíg így van.

Jót tenne az ország számára, ha legalább abban konszenzus lenne, hogy a kormányzati stabilitásért túl nagy ár, amit Törökország megfizet, de egy nagyhatalom játékszerévé válni, és nem választásokra bízni egy polgári demokráciában a legfontosabb döntéseket még rosszabb.

Jót tenne a magyar közélet mentálhigiénéjének, ha akkor is azt hinné mindenki, hogy demokrácia van, amikor éppen nem az ő valamely kedvencük nyeri meg a választásokat. 

De az igazság az, hogy, azért annak a — huszonöt éve Szárszón még zavarba hozható fiatalembernek a szavait kölcsönvéve —  hideg polgárháborúnak csak egyetlen lezárása lehet kiegyezés híján: ha az egyik fél legyőzi a másikat. Ez idén áprilisban megtörtént.

Nem hagynám megválaszolatlanul a kérdést, hogy ha Magyarország nem Törökország és nem Örményország, akkor mégis micsoda? Leszámítva, hogy minden hasonlatkeresés csak az emberi gondolkodás fapados változata a kérdés megválaszolható relatíve értelmesen.

Magyarország az elmúlt nyolc év alapján leginkább — az amúgy szintén trükkösen — a CSU által évtizedek óta uralt Bajorországnak látszik. Azért van értelme erről beszélni, mert valószínű nem így tekintünk magunkra — minthogy a bajorok még Németországon belül is igen tehetőssé váltak. (Mi meg a Balkánon is csak nehezen tudunk verbuválni egy listát, amin elsők tudunk lenni. Ja és abban a bizonyos előző 50 évben nem konzervatív kormányunk volt — bár nem "önhibánkból".)

Pedig ha nem fordul valami nagyon rosszra, akkor könnyen lehet, hogy valami hasonló fejlődési pályára áll az ország, mint Bajorország, amely egy nagyon sajátos kicsit berlusconi-san olaszos beütésű, de azért komótosan németes, uram-bátyámosan kedélyes, tehát olajozottan korrupt, a modern technikát használó, de minden bolondériával szemben konzervatív Oktoberfest-ként ábrázolható, ahol az emberek nagy változásokat nem akarnak, amíg a kihozott sör hideg... 

A sör már a Sziget fesztiválon is hideg, csak éppen jórészt ugyanaz a nyugati fiatalság tölti meg, amely az Oktoberfestet — és szórakozik együtt talán még pár budai fiatallal — amíg a többiek "Londonban mosogatnak".

2017-ben Magyarország demokrácia indexe: 6.64, Törökországé: 4.88, Örményországé: 4.11, Oroszországé: 3.17.