A gumicsontokat a nagyhangú kutyák lefoglalására találták ki, de most, főleg az íze kedvéért, kicsit vitatkoznék a miniszterelnökkel, mert mi otthon nem szoktunk arról "sokat vitatkozni", hogy ki a magyar. Nem csak mert a család fele sváb vagy tót, nyomokban olaszt, skótot, romát, románt, zsidót is tartalmaz valószínűleg — a magyarok többségéhez hasonlóan, akiknek távoli rokonságába szintúgy tartoznak lengyelek, örmények, szerbek, horvátok, sokácok, bolgárok, görögök, macedonok... vendek és még ki tudja hányféle hagyományainkkal együtt lassan eltűnő nemzetiség. 2011-ben 83,7% vallotta magát egyébként "magyar nemzetiségűnek" a magyarok közül — hogy rögtön halmazelméleti képzavarral egyértelműsítsük, hogy ez kicsit sem egy-értelmű. Mi magyarok így vagyunk magyarok, és nem volt ez soha máshogy — a történelmünkben jórészt ugyanis nem zártak el minket vasfüggönnyel a világtól, ami befeléfordulásunkat eredményezte. S nem félig vagy negyedig vagyunk magyarok így sem, hanem 100%-ban, mert egész emberekként élünk ebben az országban együtt. No, de nem ez a húsbavágó kérdés, nekünk magyaroknak.
Múlt és jelen magyarsága. A SPAR által szponzorált budavári Borfesztivál fellépői népviseletben és szünetben. Saját fotó.
"Sokat vitatkoztak Magyarhonban arról, hogy ki a magyar. Van, aki szerint az, akinek a nagyszülője magyar volt. Tetszetős válasz, de a korszellem, amelyet kialakítottunk, a fejlődés, amit megindítottunk, az országépítés és nemzetegyesítés, amelybe belevágtunk, a lelkület, amely magával ragadott bennünket, egy új választ is ad arra a régi kérdésre: ki a magyar? Barátaim, az a magyar, akinek az unokája is magyar lesz. Ennek a háznak az a küldetése, hogy hozzásegítsen bennünket ahhoz, hogy az unokáink is magyarok lehessenek. Legyen ez a hely a magyar népi kultúra főhadiszállása. Legyen az a hely, ahol kitalálják annak a módját, és megtalálják az az (sic!) utakat, hogy elvihessük népművészetünk értékeit a magyar fiatalokhoz..." — Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke a Hagyományok Háza megnyitóján.
Első hallásra ez is a szokásosan jól megformált Orbán-beszédek közé tartozik — ez abból látszik, hogy a miniszterelnök ellendrukkerei rögtön rá is buktak, mint gyöngytyúk a takonyra. Valójában a beszédíró által diktált lendületes szöveg nem csak a magyar valóságot fedi el és öltözteti egy jónéhányszámmal nagyobb sikertörténetbe, de a beszédírót is leleplezi. Nyilvánvalóan annyira tetszetősnek érezte a szinte direkt szállóigének írt kiszólást, hogy "az a magyar, akinek az unokája is magyar lesz", annyira megörült saját zsenijének, hogy nem bírta palástolni elragadtatását saját magától, és a meglehetősen bumfordi "az a magyar, akinek a nagyszülője magyar volt" mondat elé oda is biggyeszti, hogy "tetszetős", de süt a szövegből: nagyon büszke rá, hogy milyen jót talált most ki.
Magát a képzelt vitaindító kérdést és a nagyszülős meghatározást is ő adja a szánkba, nem mi gondoljuk és nem egy képzeletbeli barát. Egy ilyen meghatározás nem is volt felvállalható mostanáig, nem az a magyar, akinek a nagyszülője magyar. Ez ugyanis otrombaság. 1990 óta olyan társadalmat igyekeztünk létrehozni, ahol ki-ki szabadon és önként választhatja meg identitását, s ami ugyanilyen fontos: identitásáért nem érheti semmilyen kirekesztés, azt szabadon megélheti s attól függetlenül azonos jogú polgára a hazánknak. És pont.
A Hagyományok Házának megnyitóján intézett beszéd azonban csak rosszindulattal forgatható ki oly módon, hogy a miniszterelnök el kívánja vitatni mások magyarsághoz való jogát. De pont úgy fogalmazták meg, hogy bele lehessen kötni, hogy a Kulturkampf tüzére loccsanjon egy kis olaj, és nem meglepő: a DK-tól kezdve számos hiszterizált blogig bezárólag valóban beindult a vita és mindenki önelégülten konstatálhatta, hogy nem csak okosabb, de szebb és jobb ember is a kormányfőnél, mert "tudja", hogy Petőfi Sándor vagy Puskás öcsi is magyarok voltak. Pedig ez valójában tökéletesen érdektelen — ilyenformán egy szállóige sem állná meg a helyét. De van aki attól érzi jól magát, hogy a gonosz Orbán meg elvette volna tőlük a magyarságukhoz való jogukat — mintha tehetné — könyörgöm. Ehelyett Orbán Viktor ismét megmutatta, hogy ő képes egyedül tematizálni a közéletet és csőbe húzni a politizáló közvéleményt. Megjegyezhető és virálisan terjedő gondolatokat képes továbbítani (igen a beszédíró zsenije vitathatatlan, csak ne örülne magának ennyire). S éppen az ellenreakciók erősítik fel a mondatok erejét.
Nem érdekes ugyanis, hogy Puskás öcsi leszármazottai magyaroknak tartják-e magukat vagy spanyolnak — vagy te annak tartod-e őket vagy ilyemi: reméljük boldog emberek. (Ennek néha peremfeltétele, hogy ne itt élj és ne itt kövesd a politikát.) Alig valószínű, hogy ne tudnák amúgy kicsodák. De az is valószínűtlen, hogy barna spanyol balkonukon azon merengenének az ottani bíbor alkonyon, hogy ki a magyar. És igen: nekünk magyaroknak az a jó, ha minél többen akarnak a közösségünk tagjaivá válni. (Vigyázat migránsveszély!) Ha úgy tetszik magyarrá válni — ahogy Petőfi. Ha ez vonzó. És ha meg is kopott a magyar identitás vonzereje azért még sokónkban él, hogy kik vagyunk s értékként éljük meg, magától értetődőként, sajátunkként tekintünk a szent koronától a kalocsai mintán át a történelmen és a Dunán átívelő lánchídig a budai vár és a parlament festői képével a háttérben. Aki viszont erre negatívan reagál, az hibázik. Ahogy egyik kedvenc blogom szerzője is indokolatlanul reagál negatívan a külföldre költözött magyarok nevében.
Nem így kellett volna reagálni a magyaroknak a kormányfő szavaira. A gond nem annyira a válaszokkal van ugyanis, hanem magával a kérdésfeltevéssel. Ki a magyar? Persze a felmenők számítanak, de vannak kivételek, és persze a megmaradás, a magyar élet folytonossága a jövőre nézve legalább olyan kritikus kérdés, mint bármi más. A megmaradásnak nincs alternatívája. De ez a megmaradás sok mindentől függ, például attól, hogy élhető, befogadó országot teremtünk-e vagy egyre inkább önmaga nyomasztó árnyékává válik az ország, afféle Nyugat-Balkánná — és itt sűrűn elnézést kérnék a véres és zavaros múltú és jelenű Balkán még hányatottabb sorsú népeitől, együtt fel nem ismert sorstársainktól, sosem felvállalt testvérnépeinktől.
Ki a magyar? De mikor merül fel egyáltalán ez a kérdés egy rendes polgári család asztalánál, ahol a rokonság tele van mindenféle más nemzetiségű magyarral is? Kit utáljunk ki magunk közül? A sógort, az unokatestvért vagy a nagyit? Álprobléma ez a javából. Miközben társadalmunknak, nemzetünknek vannak valódi problémái is.
Az ország elmaradottsága és az ebből következő modernkori elvándorlás viszont elég ok volna, hogy elgondolkodjunk azon, hogy mi most a magyar. Azt, hogy ki a magyar tudjuk: aki itt él (vagy éldegél — kifejező egy nyelv, mi?) velünk, és aki itt fog élni velünk — akár testben, akár lélekben, a távolságot ma akár a technika is áthidalja — szóval nyithatsz kávézót Bécsben: tényleg, ezt tették eleink is évszázadokkal ezelőtt, mielőtt ötven évre vasfüggönnyel zártak el a szabad világtól. A még fontosabb kérdés, amiről beszélnünk kéne a múlton való merengés vagy a népi kultúra megtartó ereje mellett, ami édeskevés, hogy mit kezdjünk itt magunkkal a Kárpát-medence közepén? Hogyan viszonyuljunk a többi néphez, akikhez valódi rokoni kapcsolatok és érdekazonosságok is fűznek. Milyen közös értékeink vannak a múltban? — ha már hagyományokról beszélünk, azok is közösek jórészt. Feltaláljuk-e magunkat? S vajon értjük-e miért nem szeretnek minket magyarokat a környéken, és teszünk-e ellene? — ha már nemzetpolitikáról beszélünk. Ha már megmaradás és nemzet, akkor vajon, mi az, ami valóban közös nevező ma az ország tízmillió polgárának és mi a közös nevezője a térség 10-13 milló magyar nemzetiségű emberének, s még inkább a Kárpát-medencei régió jó húszmilliós népességének, akikkel elfelejtettük, hogy együtt élünk: határainkon kívül és belül is egyaránt. Közös a múltunk és közös a jövőnk.
Ki a magyar? Nem ez a kérdés, miniszterelnök úr és kedves mindenki. A kérdésre sok jó és kevésbé jó válasz van, vannak, remélem csak voltak szörnyű válaszok is. De vannak hasznosabb kérdések, amiken előrevivő lenne gondolkodnunk.
Egy szlovákiai magyar hírportál közöl a nemzetképünkről egy a hazai magyarság számára is tanulságos statisztikai elemzést: "Először is talán nem árt tisztáznunk a 16 milliós nemzetkép mítoszát, mely vastagon számolva is ma már csak 13,5 milliót jelent, melyből legalább 1 millió nem a Kárpát-medencében él (jó részük pedig másod vagy harmadgenerációs magyar, ami azt jelenti, hogy nyelvében már kevésbé hordozza tovább a nemzeti örökséget). Ezeket a számokat támasztja alá a magyar kormány Nemzetpolitika stratégiai kerete c. dokumentuma is..."
A Körkép.sk kicsit felfelé téved. Valójában a 9,4 millió csak 8,3: "Magyarországon 9 937 628 embert írtak össze 2011-ben, és közülük 8 314 029-en vallották magukat magyar nemzetiségűnek kizárólagosan vagy más nemzetiség mellett. Ez 83,7 százalékos arányt jelent. Tíz évvel ezelőtt még 9 416 045-en, az akkori népesség 92,3 százaléka állította magáról ugyanezt." — Index. A lényegen nem változtat: egyre kevésbé működik ez a magyar mítosz...
"Orrvérzésig magyarok vagyunk"
Volna még egy kisebb vitám a miniszterelnök úrral, bár legyen inkább kiegészítés. Mi mást mondhatott volna végülis a Hagyományok Házánál, mint hogy "A magyar népi kultúra nekünk nem muzeális dolgok gyűjteménye, hanem megtartóerő." — nos egyrészt, de: egy múzeumot avat fel lényegében, másrészt igen: megtartó erő, hogy van egy igen gazdag múltunk, egy változatos történelemmel, amiben viszont a szerves fejlődés megtört a XX. század elején-derekán és a Trianon, a holokauszt és a svábok kitelepítése után még az ikonoklaszta sztálinizmus tatárjárását is el kellett szenvedjük, hogy végül a nagy népi homogenizáló kádári pangásban oldódjunk fel — némi sör-virsli, egy kis balatoni nyaralás majd néhány tucat dollár Bécsben való elköltése által. Ez is ott kéne legyen a Hagyományok Házában kiállítva, akár a korszakot nosztalgikusan parodizáló Csinibaba című film.
Ki a magyar? Abba kéne hagyni már ezt a fejtegetést a legelején, mert bornírt. Bornírt azért is, mert egy huszonegyedik századi nemzetkép helyett végül a neutrális, amnéziás kádári magyar népfogalom — vagyis: a lakosság — bontakozik ki ebből a borzalmasan atavisztikus vérszerintiséget is firtató társadalomképből. Mondanám, hogy had örüljön magának, de ezt a beszédet éppen a miniszterelnök mondja. És egy bekezdésen belül sikerül eljutnia a húszas évek rablógyilkos rasszizmusának és önsorsrontó irredentizmusának (oké) szoft verziójától a kádárkockák puhadiktatúrájának inkluzív tehát jótékony, de valójában identitás- és hagyományromboló "népies", "műmagyar" Gleichschaltung-jáig. Hát nem maradt már egy írástudó értelmiségi se a Rendszerben, hogy tollbamondjon valami előremutatót és értelmeset?
Népi hagyományok.
A paraszti szubkultúra valóban szinte egyedüli hordozója volt jó ideig a magyar anyanyelvűségnek — míg a magát kizárólagosan magyarnak gondoló nemesség leginkább saját rendi privilégiumaiért küzdött szabadságharcaiban, s olyasmikért állt ki, mint a latin nyelvhasználat a közigazgatásban... Ezt ma talán nem is annyira értjük sőt ismerjük, de a politika már akkor is ilyen volt. Ma is bonyolultabb. Akkor meg pláne úri huncutság volt: szó szerint.
A népi hagyományok ápolása nagyon is derék dolog — jóval több mint érdekesség és honi egzotikum, de ahogy máshol: nem a modern mindennapok része és nem a modern identitás alapja. S nem baj, hogy nem az. Nem a népi tánc és a népviselet vagy a mángorló teszi magyarrá a ma már farmerben járó és mosógépet használó magyarságot. Az elmúlt ezerszáz-sok évben is jóval színesebben és változatosabban éltünk, szórakoztunk, mint az a Kádár-rendszer neofolklorista táncházaiban vagy a most felavatott Hagyományok Házában megismerhető. Ezek mesterséges rekonstrukciói, jó esetben autentikus skanzenei csak annak, ami a magyar paraszti élet volt, nemhogy, ami Magyarország ma vagy, ami lesz és lehet a jövőben. (Őseink nemcsak Petőfi-versből kipattant földművesek voltak amúgy.)
A Kádár-korszak érthető okból nem akart többet mutatni a múltunkból, s nem véletlenül hagyta ki a magyar államiság ezeréves nemzetformáló szerepét, a nemesség és a polgárság, az elit sokszor idegen anyanyelvű és sokszínűbb világát, amit egyébként a népi kultúra a maga módján mindig másolt az évszázadok divatja szerint, s ami a magaskultúra értékeit a valóságban előállította. Azért a magyar múltból a szellemtörténetet csak nem volna jó kihagyni, miféle marxista történelemhamisítás ez kérem?
Követendő hagyományt és megőrzendő értéket tehát nem csak a magyar anyanyelvű parasztság alkotott e honban — a nem magyar anyanyelvűek és a nem parasztok is, hovatovább tessék végignézni a meghatározó épületeink építészeinek nevét. Éppen a polgárság vagy az arisztokrácia kommunizmussal megszakadt folytonossága az egyik ok, amiért a rendszerváltás utáni polgári társadalom lényegében normák és például üzleti kultúra nélkül sodródik a posztmodernitás és a globalizáció egyre zavarosabb vadvizein — olajszőkítés, körbetartozások, áfacsalások és nemzetközi pénzügyi válságok és rezsicsökkentések közt hánykolódva.
Pusztán paraszti hagyományaink helyett többet tanulhatnánk egész múltunkból, a csorbítlatlan teljes képből: saját félbemaradt majd felemásra sikerült polgárosodásunkból, ami ebben a mindent egynemű lakossággá gyúrni akaró Kádár-rendszerben ment ezért leginkább végbe. Feltéve, ha polgári társadalmat szeretnénk itt és nem csak ökröket hajtani a brémai vásárba... Pusztán az identitásból pedig nem lehet megélni, de modern társadalmat sem lehet építeni. Akár az egykori budai úri középosztály vagy a főleg sváb és zsidó polgárság, de a csepeli munkásság, sőt az Ikarus buszok vagy sőt már a tanulságos négyes metró is a magyar történelmi tudat részei kellenének legyenek. A sor végtelen, a jelenben is folytatódik és mindenki számára egyedi mikrotörténelmet jelent. Ma nem lehet elégséges egy olyan identitás, ami kifér egy falvédőre (amit ráadásul ma már talán Bangladesben hímeztek).
