Az 1990 utáni magyar demokrácia 1956 örökségére épült. Mégis a rendszerváltás utáni magyar közélet legvisszatetszőbb jelenségévé vált, hogy mára minden nemzeti ünnepünket kisajátítja a politika. 
Ünnepelhetnénk együtt, hogy az ország felszabadult azok alól a történelmi kényszerek alól, amik 1945 után letérítették a szerves európai polgári fejlődés útjáról, ünnepelhetnénk együtt azt a szabadságot, ami lehetővé teszi, hogy nemzetünk sorsát mi magunk vitathassuk meg és dönthessük el demokratikusan. A mindenkori kormánypártok és a mindenkori ellenzékük viszont rendre úgy tesznek, mintha nem is egy ország polgárai lennének. Mintha mindegyik párt egymagában és kizárólagosan legitim módon képviselné a nemzetet, ezért ő maga kell gondoskodjon a nemzeti hagyományok ápolásáról és saját különbejáratú nemzeti ünnepet kell tartson saját híveinek. Ez sehol a világon nncs így.
A politikusok dolga nem annak a bizonygatása saját kisebb-nagyobb rajongó táboruk számára, hogy ők a kizárólagos letéteményesei közös demokratikus és/vagy nemzeti értékeinknek, hanem a jelen és a jövő politikai kérdéseinek megvitatása a közéleti vitákban — kinek-kinek a többiek által is tiszteletben tartott értékrendje és érdekei szerint. (Kizárólagos és demokratikus összebékíthetetlen fogalmak. Nemzeti és kizárólagos: egymást kizáró fogalmak.)
De ezen viták lefolytatására az év többi napja pontosan elegendő lenne. Október 23-a (akár március 15-e) a rossz és történelmietlen pártpolitikusi beszédek, pártdemonstrációk és aktuálpolitikai tüntetések szégyenletes színterei évről-évre, ahol minden politikai szereplő a maga szemszögéből igyekszik láttatni, olykor elferdíteni azt, amiről homályos iskolai emlékeknél többet maga sem tud semmit, s amihez a mának lényegében igen kevés köze van. Azt, ami minket valójában összekötni hivatott és nem szétválasztani: közös múltunk, nemzeti örökségünk.
S eközben elfelejtjük, hogy mennyire hálásnak kellene lennünk, hogy ebben a korban élhetünk. Nem a padláslesöprések és ávósok rémuralma ellen kell kimennünk az utcára, hanem szabadon élvezhetjük az épp kellemes őszi időt. Hogy a 21. században nincs már hősökre szükség: s ezért tartozunk hálával a hősöknek.
De ne mi mondjuk el, mit gondoltak Ők. Nekünk a boldog utókor kényelmes élete adatott szerencsére. Hallgassuk meg inkább, hogy mit üzennek nekünk valójában '56 valódi hősei:
"Lehetne semmit sem üzenni, és ez volna a legjobb.
De még gyarló vagyok, túlságosan köt a szeretet a világhoz és hozzád is erősen, Pistám, üzentet. Úgy várják ma ezeket az utolsó üzeneteket, mint régen a halált jelentő kötéldarabkát a hóhértól.
Azt szeretnék, ha nyilatkoznánk a világnak, pedig még csak az bánt, ha bántani lehet még minket valamivel, hogy esetleg mártírt vagy hőst kreál belőlünk a „hálás utókor” önmaga kínzására.
Ha lesz ilyen, tiltakozz, tiltakozz!
Mi nem akarjuk ezt, ne turkáljanak önmaguk szennyesében, múltjukban, akik netalán mi leszünk. Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk és akikkel együtt térünk meg.
De ez is ostobaság, mint minden rágódás a múlton.
Feledjetek el, feledjetek el minket, ez hasznos.Az emlékezés köti a cselekvő kart, vagy ostoba, szertelen tettekre sarkallja. Ti éljetek, nevessetek teli szájjal, mert mi is így akartunk élni. Ne hagyjátok, hogy úrrá legyen rajtatok az emlékezés.
Minden nap hosszú a halálig és minden nap rövid, amit élünk.Nagyon nehéz, de nem változtam, és így elviselhető.
Emberebb lettem, talán annyira, hogy már elmehetek. Ha fáj, azért fáj, mert fájdalmat okoz azoknak, akik szerettek."
Angyal István (1928–1958) Auschwitzból, ahol elvesztette édesanyját és nővérét – ez utóbbi nem átlagos „zsidó halál”-lal halt meg, hanem kötélen végezte lázadás miatt – kommunistaként tért haza Budapestre. A kommunizmus sztálini válfajából hamar kiábrándult, 1949-ben fejjel lefelé felakasztotta Sztálin képét a vécéjébe, ami akkor életveszélyes vállalkozás volt. A Bölcsészettudományi Karra iratkozott be, de nem végezte el az egyetemet, hanem elment Sztálinvárosba (Dunaújváros) építésvezetőnek.
A forradalomban az első naptól kezdve tevékenyen részt vett. A Tűzoltó utcai fegyveres felkelők parancsnoka lett. Csoportja eredményesen harcolt a megszállók ellen, igen sok tankot és páncélozott kocsit semmisítettek meg. Fellépett az egyéni terror ellen, huszonnégy ávós sorkatonát őrizetbe vett és etetett a forradalmi napokban. „Valóban angyal” – mondták nekem, amikor riporteri minőségemben felkerestem a Tűzoltó utcát. Kommunista funkcionáriusok háza elé, ezek kérésére, védőőrizetet állított. Felajánlotta a kormánynak, hogy csoportjával segítségére lesz a valóban jobboldali erők ellen folytatandó harcban. November elsején felkérte Kádár Jánost az újonnan megalakult MSZMP első titkárát, hogy másnap vegye át jelképesen csoportja vezetését. Kádár ezt meg is ígérte neki, de a beígért napon nem a Tűzoltó utcába ment.
A szovjet inváziót követően a Tűzoltó utcaiak november 7-ig folytatták a fegyveres ellenállást. Ezután Angyal a Péterfy Sándor utcai kórházban rendezkedett be, itt röplapok írásával és sokszorosításával foglalkozott. November 16-án razziát tartottak a kórházban. Angyal – aki egy orvosi szobában időzött, a letartóztatások hírére a helyszínre sietett, hogy tiltakozzon bajtársai letartóztatása ellen. (Egy hete nem aludt már, injekciókkal tartatta magát ébren.) 1957 nyarán halálra ítélték. Több mint egy évet töltött halálos zárkán, 1958 decemberében végezték ki. — Eörsi István, BESZÉLŐ SZAMIZDAT, 19. SZÁM (1987/1.)
Bizony a hősök gyakran mártírok: tehát halottak, nyugodjanak békében! S nekünk és gyerekeinknek ne kelljen soha megismételnünk újra tetteiket!
S ne ferdítsük el a tényt: sokszor teljesen hiábavaló véráldozatokat vállaltunk történelmünk során, ne azt tanítsuk meg a gyerekeinknek, hogy akkor erkölcsileg jók, ha ők is ezt teszik.
Ne hallgassuk el az akkori és akár a mostani politika felelőtlenségét akkor, amikor azt hazudta a megszállók ellen egyenlőtlen utcai harcokba bocsátkozó pesti srácoknak, köztük gyerekeknek: "csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van", amikor a néphadsereg tudta semmi értelme nincs az ellenállásnak egy világhatalommal szemben, s Nagy Imre kormányfőnek a dolgozószobáján kívül sem volt semmi befolyása — nemhogy az ország, de még saját tragikus, de nyilvánvalóan hibás döntései miatt elkerülhetetlen sorsára sem. Ne küldjük értelmetlen mészárszékbe fiataljainkat. Értelmesebb életet szánjunk számukra.
Jegyezzük meg Angyal István szavait: nem akartak hősök lenni, dehogy akartak... Olyan életet akartak, ami nekünk megadatott. Őrizzük meg és ünnepeljük együtt ezt az életet.
