Utolsó részéhez ért az HBO Csernobil című ötrészes sorozata, amely korhű ábrázolása annak a XX. századi drámának, amely a csernobili atomerőmű katasztrófájával kezdődik és a szovjet birodalom összeomlásához vezet.
A XX. század szabadította az emberiségre az atomkatasztrófa minden korábbinál fenyegetőbb rémét. És a XX. század szülte meg az atomkatasztrófánál is veszélyésebb társadalmi kísérletet: a kommunizmust, amiben a félelem és a hazugság bénították meg a társadalom és a rezsim elemi működését is.
Milliók életének tönkretételét elfedhették a meghamisított statisztikák és a propaganda és az elnyomás, de az egész Európát fenyegető nukleáris katasztrófa napvilágra kerülése és kezelése már túlnőtt a pártapparátus és a KGB hatalmán.
Csernobil maga volt a szovjet rendszer. A nukleáris robbanás szétvetette a reaktort és vele együtt véget vetett a kommunista párt mindenhatóságának. 1986-ban a kommunizmus is megbukott.
Az állampárti hazugságok ellehetetlenítették az elemi tudományos és mérnöki igazságok érvényre jutását is — ábrázolja tűpontosan az HBO most befejeződött ötrészes sorozata. Hazugságaival és a hazugságok folyamatos kikényszerítésével a diktatúra saját magát is becsapta. Ez okozta a rendszer bukását 1989-1991-ben.
Pontos adatokat sosem fogunk tudni mondani, hogy hány ezer ember életét követelte közvetlenül a csernobili katasztrófa, hány százezer embernek vezetett korai halálához, betegedett meg, áldozta fel magát milliók életéért, vagy kellett kitelepíteni otthonából. Csernobil még ma is veszélyforrás. Újabb és újabb szarkofágokat kellett emelni a felrobbant reaktorban tárolt hasadóanyag köré, hogy az egész kontinenst fenyegető valódi armageddont elkerüljük. Egy újabb robbanás után Csernobil négy reaktora együttesen képes lett volna lakhatatlanná és élelmiszertermelésre alkalmatlanná tenni Németországig egész Európát — benne persze Magyarország teljes területét.
A csernobili katasztrófa áldozatainak száma tehát többszázezerre tehető, a kommunizmusé többszázmillióra, akik a természetszerű összeomlás után a korábbinál is mélyebb társadalmi és gazdasági válságba kerültek.
A szovjet rendszer megteremtői és fenntartói felelősek voltak mindazért, hogy ez megtörténhetett.
A szovjet rendszer alkalmatlan volt kézben tartani saját nukleáris iparát — ahogy az 1980-90-es évekre csődöt mondott lényegében minden gazdasági és társadalmi mutatót tekintve. Lemaradt a technológiai fejlődésben. A termelés és az életszínvonal stagnált majd az összeomlás után durván visszaesett. A Szovjetunió általános áruhiány és hónapokig elmaradó bérek jellemezték. Oroszországban egyedülálló módon a világon egyszerre csökkent a születések száma és zuhant a várható élettartam, amit drámai és találó módon orosz keresztnek szokás nevezni.
A csernobili robbanást ugyanúgy eltussolták volna, mint a korábbi nukleáris katasztrófákat a Szovjettunióban, de a Svédországig eljutó megnövekedett sugárzás már nem volt eltitkolható. Az erő látszatát fenntartó szovjet birodalom építményén láthatóvá váltak a repedések, a réseken belátva pedig az egész világ szerzett tudomást, hogy ez az erő éppúgy hazugság, mint minden más.
A szovjet rendszer a csernobili katasztrófába bukott bele. Gorbacsov talán ekkor szembesül azzal, hogy a rendszer nemcsak képtelen kezelni a valódi kihívásokat, de képtelen azokkal szembenézni is. A valóságot saját maga elől is elrejti az elnyomás és a félelem miatt járványszerű hazugság. A következő pár év pedig bizonyítja, hogy a rendszer nem volt megreformálható. A gorbacsovi kísérlet a szovjet rendszer végjátéka. Az elnyomás enyhítése és a nyitottabbá tett állami működés végzetes volt a birodalomra nézve.
A rendszer maga volt az elnyomás, az elzárkózás, a paranoia pedig a lételeme.
A kontár módon megtervezett és hanyag módon összetákolt szovjet atomreaktort ugyanolyan módon vetette szét a zabolátlanná váló nukleáris energia, ahogy a szovjet birodalom hullott darabjaira mindössze öt évvel később.
A rendszer nyitottabbá tételével elszabaduló folyamatok ugyanúgy láncreakcióként söpörtek végig a keleti blokkban és döntötték meg az addig megdönthetetlennek vélt kommunista diktatúrákat, ahogy az atomreaktorban szabadultak el a természet erői. A kommunizmus világszerte összeomlott. A szovjet birodalom szétesett, a folyamat a szovjet tagköztársaságok leválásával sem ért valószínű véget. Oroszország további lappangó dezintegrációját leginkább a putyini diktatúra és a KGB utódszervezetei akadályozzák csak meg egyes szakértők szerint.
A szovjet rendszer vegytisztán hazugságokra épült már a kezdetektől fogva. A kommunizmus ideológiája, hogy a kapitalizmust felszámolva megteremti a társadalmi igazságosságot nemcsak sosem valósulhatott meg, de abban a formában nem is szolgáltathatott igazságot, ahogy azt a kommunisták akarták és megvalósították. Legyen szó akár a legidealistább, legőszintébb szocialistákról és marxistákról, akiket nem fogunk azzal mentegetni most, hogy jót akartak, mert e XX. századi társadalmi katasztrófa okozóinak kell őket is tekintsük. A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.
Míg a nácizmus rákos daganatát történelmi léptékkel mérve rövid időn belül kimetszette a XX. század saját testéből egy fájdalmas műtéttel, addig a kommunizmus hagyatéka nukleáris hulladékként nyomasztja évtizedek múltán is Kelet-Európa társadalmait, mérgező beidegződéseinek és romboló rögeszméinek felezési ideje akár évszázadokig köztünk kísérthet.
A kommunista rendszer maga is hiányos tervek alapján felépült kontármunka volt, amit az ideig-óriáig fenntartható elnyomáson kívül nem tartott egyben valójában semmi. A kommunizmus ideologóiája valójában sosem volt nemes: az erőszakot tekintette eszközének világuralmi céljai eléréséhez, motivációja irigységből, rosszindulatból, paranoiából gyűlölettel és ostobassággal gyúrt önigazolás, amely a legrosszabbat volt képes kihozni jó emberekből is.
Márpedig mindig hamis minden önigazolás, ami a vélt vagy valós igazságtalanságok felszámolására hivatkozik és még több szenvedést és igazságtalanságot szül. A kommunizmus elvenni tudott, adni igazán nem. Míg a szegénységet és a nyomort nem számolta fel, sőt mélyítette a rendszer, addig kifosztott, elüldözött és megsemmisített mindenkit, aki nem tartozott az előbbiek közé — köztük olyanokat, akik képesek voltak új értékek teremtésére. Ez egyszerre volt a kommunista rendszer bűne és átka is. Elfojtotta a társadalom alkalmazkodóképességét, bürokratikus bénultságra és végzetes sorvadásra ítélte önmagát.
Egészen az 1980-as évekig a terrorizmus színe a vörös volt, amit Moszkvából finanszíroztak és irányítottak. Még Magyarországon is képeztünk ki kommunista merénylőket és tömeggyilkosokat.
A rombolás tetten érhető volt minden életterületen, a lelkekben, a kultúrában és a tudományban is. A kommunizmus nukleáris sivataggá változtatta az emberi kreativitást, az emberi szépérzéket, az emberek közötti bizalmat és jóérzést. Betonszürke szarkofágként telepedett rá az orosz és kelet-európai városokra történelmi szépségüket elcsúfítva és lerombolva.
A lenyűgözően valósághű sorozatot végignézve minden felelős döntéshozó számára nyilvánvaló kéne legyen: Japánhoz és Németországhoz hasonlóan idehaza sem akarhatunk egy új atomerőmű kockázatával együttélni egy ilyen kicsi és törékeny ország szívében. És nem akarhatunk egy újabb pártállam hazugságainak túszaivá válni, és menetelni egy újabb történelmi katasztrófa felé parancsszóra. A jelenleg üzemelő paksi atomerőművet is csak addig szabad megtűrnünk az egyetlen földön, amit a magunkénak nevezhetünk, amíg feltétlenül szükségünk van a kapacitásaira.
A Gyurcsány-kormány által előkészített és az Orbán-kormány által továbbvitt, sötét háttéralkukra épülő, politikailag motivált és eleve elhibázott Paks2 beruházás ugyanazokat a kontrollálhatatlan természeti erőket prábálná igába hajtani, mint Csernobil, amik felett nem rendelkezünk elégséges hatalommal. Egy esetleges végzetes hiba pedig megoldhatatlan probléma lenne számunkra. Nem létezik rá mérnöki tudás. Elviselhetetlenül nagy kockázatot ró mindannyiunkra. Túlnő rajtunk, ahogy egy elnyomó rendszer sem zárhatja kalodába az emberi szellem eredendő szabadságát. Megnyomorítani meg lehet az emberi lelkeket, de az elnyomás sosem marad megtorlatlanul, mindig megbosszulja magát. Mindig mélyülő morális és szociális válságokhoz vezet. Lefelétartó spirálban.
A XXI. században megadatott, hogy mindezen rosszon túllépjünk. A közvetlen életveszély helyett a szelíd megújuló energiákat és az erőszakmentességet válasszuk. Diktatúra helyett a demokráciát. Bezárkózás helyett a nyíltságot. Erőszak helyett egymás érdekeinek kölcsönös tiszteletét. Jövőnket az emberi kreativitás pozitív energiáinak felszabadítására építsük, romboló és megfékezhetetlen természeti erők helyett, amik valójában minket tartanak állandó félelemben, de mi leigázni nem bírjuk őket.