Az úzvölgyi temetőbeli incidens kapcsán mindkét oldalon elhangzottak már a másik felet rosszminőségű emberekként lefestő párhuzamos narratívák. Aki akarta megreklamálta az Igazságot. Kötelességszerűen meg kellett jelenjen a mindkét sovinizmust elítélő liberális reakció is. De nem az a valódi kérdés, ki hogyan tudja megtalálni a maga morális felsőbbrendűségének igazolását, hanem az, hogy válhat-e Erdélyből Bosznia?
A tavaly megjelent Máglyatűz regény jelenetei elevenednek meg előttünk: a háttérben titkosszolgálatok és nagyhatalmak ocsmány politikai játszmáival. Magyar és román testvéreimnek: Dunának Oltnak egy a hangja.
Látatlanban írom ezt, mert nem tudok románul: az úzvölgyi temetőbeli incidens kapcsán mindkét oldalon elhangzottak már a másik felet rosszminőségű emberekként lefestő párhuzamos narratívák. A román álláspont szerint a magyarok kezdték, aminek a ténysorait a magyar narratíva persze teljesen máshogy ismeri. Nem merülünk el a részletekben, de még a liberálisnak mondható Index híradás is magyar nézőpontból mutatja be az eseményeket, jobb ilyenkor még látszatra sem szembemenni a néplélekkel. Jobb az amúgy jogos felháborodáscunamin szörfölni a népszerűségbe, mint óvatlanul céltáblájává válni a sértett nemzeti büszkeségnek.
Aki akarta megreklamálta már az Igazságot — nagy betűvel. Amit a XX. században betanult koreográfia szerint a magyar mindig csak követel, ökölrázva és pátoszosan könnyes szemmel. Miközben a nemzeti mazochizmus legalább annyira önként vállalt defetizmus, mint történelmi kényszerpálya. Itt Kelet-Európában még a győztesek is sérelmi politikát folytatnak. Mert persze lehet, hogy román sírokat keresni egy magyar katonai temetőben tisztán provokáció, de mások kegyelethez fűződő joga éppannyira szent és sérthetetlen. A történelmi fantomfájdalmak még rosszabbak is a valósaknál — bármely nyomorú sorsú nép fiának szülessen is az ember. Orvosolhatatlanok, csak a megbocsátás lehetne gyógyír, amit kinek-kinek saját sérelmei akadályoznak.
Kötelességszerűen meg kellett jelenjen a mindkét sovinizmust elítélő liberális reakció is. Bólogathatunk a '90-es évek óta elfeledett bölcset idézgetve magunknak — hát igen, volt egy rövid periódus, amikor legalább a példaképeinket illetően igényesebbek voltunk, de azóta a tömegkultúra kivetette magából az emléküket is. Kutyából nem lesz szalonna. Bibóból nem lesz mém. Egyetértünk: "Támogatnunk kell a határon túli magyarokat, de nem úgy, hogy a nagyromán sovinizmusra nagymagyar sovinizmussal felelünk." Mit mondana Bibó az úzvölgyi konfliktusról? címmel megírták a Pendulum blogon.
A kicsit forrófejűbbek továbbmehetnek és belerángathatják a magyar belpolitikát és ráfoghatják az egészet a magyar kormányra, ahogy azt a fiatal Momentum tette: "A magyar kormány a határon túli magyarok védelmezőjének hazudja magát, miközben retorikája és államilag finanszírozott propagandája már Európa más országainak közéletét is mérgezi, leckét adva uszító nacionalizmusból és a hatalom mindenáron való megtartásából." Ilyen túlzásoknak azonban végképp semmi haszna nincs. Látta valaki Orbán Viktort az úzvölgyi temetőben osonni és fekete zsákot húzni a frissen felállított román sírkeresztekre?
Nincs keresnivalónk azok közt, akik folyton különbek akarnak lenni másoknál, a kormánynál, a liberálisoknál, a románoknál, a magyaroknál — mert nem vagyunk azok. Ezen a folyton másokat lehúzó, önigazoló módon nem lehetünk azok. Avagy ahogy egy Bibónál is nagyobb bölcs mondta egy csavarral: "Ne légy hiú és beképzelt, hogy különb és okosabb légy, mint embertársaid" — Rejtő Jenő. Leszámítva, hogy a humor is csak tüneti kezelés lehet számunkra. Nem véd meg senkit egy dühödt ökölcsapástól s nem is állítja meg a lendülő kart.
De nem az a valódi kérdés, ki hogyan tudja megtalálni a maga morális felsőbbrendűségének igazolását, hanem az, hogy lehet-e Úzvölgyéből Srebrenica, válhat-e Erdélyből Bosznia?
Juthat-e a kárpát-medencei térség Jugoszlávia sorsára?
Egyelőre, EGYELŐRE a kérdés is a fantázia torz szüleménye.
De hozzánk képest is viszonylagos jólétben és békében éltek Jugoszlávia népei is, egészen az utolsó pillanatig. Jó ideig irigykedve néztünk déli szomszédunkra, amely a szocializmus egy nyitottabb változatát valósította meg. Igaz, ugyanolyan gazdasági csőddel a végén — majd népirtások és nacionalista háborúk törték darabokra. A Kárpát-medence az EU ellenére sem alkot szerves egységet, de az államhatárok mellett is több törésvonal szabdalja szét. Keleti szomszédunk most is háborúban áll Oroszországgal, amely a mai napig számos nyílt és burkolt eszközzel befolyásolja főleg negatívan Európa jövőjét.
Putyin által pénzelt politikai szélsőségesek, titkosszolgálati szervezést igénylő terrorcselekmények, brexit — a pontokat összekötheti bárki és megalkothatja a maga teóriáját.
Alkalom szüli a tolvajt: a magyar-román, magyar-szlovák konfliktusok kiélezése a térség és Európa destabilizációjára bármikor kapóra jöhet, és mostani békés kis életünk egyik napról a másikra válhat a kis- és nagyhatalmi politika játékszerévé. Ha van dolgunk, akkor ez ellen kell bástyákat felhúznunk. Egy ilyen konfliktusnak már nem csak külső szemlélői, hanem elszenvedői lennénk. A szerb, horvát, bosnyák életszínvonal évtizedeket zuhant vissza. A legsúlyosabb károkat felfogni is nehéz, ahogy a tömegsírokat, és hogy szomszéd támadt a szomszédjára...
Úzvölgye valójában kevésbé tűnik veszélyesnek, mint az 1990-es marosvásárhelyi pogromok voltak, de azóta a háttérben munkáló erők sokkal profibbak és eltökéltebbek lettek. Felnőtt egy új, tettrekészebb generáció. Ami jelenthet egyelőre jót és rosszat is.

Egy székelyföldi tisztáson elszabadulnak az indulatok. Egy amerikai magyar milliárdos elhatározza, hogy történelmet ír. A Moszkva melletti Novo Ogarjevóban összeülnek Oroszország urai, hogy döntsenek Magyarország és Közép-Európa sorsáról. Hirtelen felizzik a száz éve feszülő ellentét Kolozsvártól Pozsonyig. A magyar titkosszolgálat konvoját támadás éri Budapesten, fegyverek dörögnek a Pilisben, Marosvásárhely főterén pedig tízezer magyar énekli a román rohamrendőrök gyűrűjében: „Egy vérből valók vagyunk!”
Írja az ajánló, de ezek az esti tévéhíradókban már máshogy festenének. Nem tudom, át tudjuk-e élni: a regény/képernyő/valóság nagyon különböznek.
Egy vérből valók vagyunk...
A szerző, Demkó Attila szakmabeli, nem pusztán Frei Tamásként pillant bele "csak most, csak önöknek" és láttat meg érdekesnek tűnő "témákat" — többnyire a szórakoztató regények minden eszközével bír, de néhol, jobban adatolt, részletgazdagabb, mint egy biztonságpolitikai szakkönyv. Egy határt mindenképp átlép, ami szokatlan és ami engem nyugtalanít és elbizonytalanít, hogy feltétlenül olvasásra ajánljam-e.
Ez pedig az, hogy nemcsak tökéletesen rajzolja meg a nagyhatalmi gátlástalanság természetrajzát, tudósít egy olyan háttérvilágról, ahol a Soros-plakátok ártalmatlan gyerekrajzok, tömegmanipulációra valódi emberek valódi halálát használják fel, tízezerszer gátlástalanabban és hatásosabban, mint holmi fotelforradalmároknak szóló tévéhirdetés.
De a regény írója és így olvasója sem különül el az eseményektől, hanem részesévé válik, kötődik, és bár tud a manipulációról, döntenie kell és oldalt kell választania, hogy az övéi mellé áll-e. Demkó nem habozik.
Ez a regény nem csak precízen leírja, hogyan és miért fajulhatnak el a konfliktusaink, de mintha szurkolna is és várná a hősi szembenézést az igazsággal, szomjazná a bosszút, az elégtételt. Az olvasó — vagyis én — pedig úgyszintén hatása alá kerül, bevonódik, állásfoglalásra kényszerül.
Ráadásul rajtunk magyarokon kívül ezt valószínű senki sem érzi így. Nem jut ugyanerre a következtetésre. A másik oldalon hasonló reflexek, hasonló sérelmek működnek, hasonló ellentétes reakciókat kiváltva — amik pedig a mi valóságunknak nem képezik részét. Nem tudunk románul, nem is beszélünk velük, nekik meg még a nagykövetük sem jelenik meg a magyar Külügyminisztériumban...
Mintha az egész folyamat már el lenne döntve és valami természeti erő sodorna megállíthatatlanul a katasztrófába — mert hát máshogy látni alig lehetne ezt.
Valóban természeti törvény, hogy az ember az övéi oldalára áll. Nem tehet mást. Ennek biztos tudatában kell és lehet csak a közös jó irányába terelni az eseményeket. De sem a nacionalizmus, magyarán az összetartozás ostorozásával, sem a jogainkért vagy testvéreink jogaiért való kiállás feladásával nem érünk el semmit, sőt csak feszítjük a húrt, csak késleltetjük a katasztrófát. Van-e mód kiváltani a katarzist enélkül a katasztrófa nélkül?
Szóval igen, talán érdemes elolvasni a könyvet. Okulni belőle és tudatosítani mindezt. Feloldásként pedig száz évvel korábbról újraolvasni mondjuk Ady Endrét. Örömmel idéznék román költőt is, de sajnos egyet sem ismerek.
Lesz erről még szó. Gondolkodjatok velünk együtt:
Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
Vajon vagy-e és mink vagyunk?
Vajon lehet-e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele,
Vajon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele?
Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.
Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?
Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.
Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?
Meddig lesz még úr a betyárság
És pulyahad mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?
Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.