Magyarországon csak a Coca-Cola és Orbán ért a politikacsináláshoz. Ironikus. Ugyanazok pózolnak most kólás PET-palackokkal, akik a műanyagmentes júliusukat is Instagram-szelfin osztották meg. A leegyszerűsítő kampányokhoz való asszisztálás többet árt, mint használ.

Uborkaszezon ide vagy oda meglehetősen buta hisztériáról van szó. Pusztán azért, mert az üdítőitalgyártó multi meleg párokkal készült kóla-reklámjait erős jobboldali-kormánypárti támadások érték, ellenzéki politikusok önként és dalolva biztosítottak ingyenreklámot social media felelületeiken a támogatásra kicsit sem rászoruló üdítőital-gyártó óriáscégnek. 

Segít-e vajon ez a korántsem annyira bátor kiállás a kóla bojkottja ellen a tényleg hátrányosan megkülönböztetett melegeken? 

A Coca-Cola megtette, amit tudott vagy akart, nyilván a maga üzleti megfontolásai szerint sikeresen azonosulásra bírt egy a témára érzékeny célcsoportot (nem biztos, hogy a melegeket), akik gombnyomásra rögtön csatasorba is álltak és vásárolták fel a maguk túlcukrozott üdítőit a maguk túlcukrozott politikai szerepvállalásával.

A negyedévi eladási adatok legnagyobb örömére. 

Nem a szándékkal van feltétlenül baj. A politikus szerepelni akar és támogatókat szerezni, a melegek, ahogy más hátrányos helyzetű csoportok pedig megérdemlik a szolidaritásunkat, hiszen ugyanolyan emberek, mint mi magunk. Abban biztos vagyok többet érdemelnének egy Instagram-szelfinél. Vagy annál, hogy kólakampányok biodíszletei legyenek kéretlenül.

Ám valóban, jobbat javasolni nem tudok  most én sem. De tegyük tisztába azért a dolgokat:

Igen. "A szerelem szerelem." A kóla viszont: csak kóla...

A Coca-Cola zseniális kampánya egyszerűségében nagyszerű, akár a kormánypárt kampányai. Még tipográfiájukban is hasonlóak. Egyetlen tömör üzenet. Egyetlen logo mellett. Hasonló, egyszerű, letisztult fontok. Ráadásul hasonló egyszerű, letisztult logók: a Fidesz és a Coca-Cola is egyetlen rövid név egy élénkszínű körlap közepén. Ennyit elég megjegyezned. Ez a valódi üzenet. A termék maga.

A beltartalom mindkét esetben közömbös. Leginkább semmilyen. A közölt érzelmi impulzus eltávolít, tárgyiasítja a paravánként használt témát, célja egy gyors figyelemfelkeltés, érzelmi kötődés, a monotóniából kiemelkedő reakció kiváltása.  Hosszútávú káros hatásait a fogyasztáskor nem érzékelni.

A kóla esetén világos: dehogy érdekesek itt a melegjogok. Ne humorizáljunk. Biztos vagyok persze benne, hogy a Coca-Cola nem diszkriminál. Miért tenné? Semmi haszna nem volna belőle. A kormánypárti politika kólaként való eladása szintén erős érzelmekre épül, de a végső üzenet nem több, mint a kóláé.

Fogyassz — vagyis szavazz!

A fogyasztói mentalitás azonban egy kívülállóé. Személytelen és hiányzik belőle a részvétel. Ahogy a nagyon sok káros összetevő megléte mellett a kólából is pont ez a lélek hiányzik, amit nem pótolnak az életérzést átadni kívánó kampányok. 

Műanyagmentes Július...

Sokkal pozitívabb kép él bennem egy másik kampányról, de szintén hiányérzetet hagyott bennem, mint a fogyasztói társadalom minden más terméke is. Egészen érdekes, de ugyanaz a típusú közszereplő pózol most büszkén augusztusban kólás PET-palackokkal, mint aki a műanyagmentes júliusban is hősként szelfizett. Ismét csak: a jószándék mindkét esetben vitathatatlan. Csak... a valódi üzenet...

Lehet-e, szabad-e egy gazdasági rendszer komplex negatív következményei ellen leegyszerűsítő módon fellépni?  Nem ellentmondásos-e ugyanazokkal a marketingeszközökkel felvenni a harcot, amik a problémákat óhatatlanul megszülik? Nem etikátlan-e rövidlélegzetű kampányokhoz idomított fogyasztói mentalitásunkra ráerősíteni egy újabb rövidéletű kampánnyal? Tanulságos ezeken a kampányokon továbbmeditálnunk.

Pótcselekvéssel és kampánnyal fel lehet hívni a figyelmet az életmódváltás szükségességére, de nem lehet kiváltani azt.

Legfőképp nem lehet átalakítani azokat a gazdasági folyamatokat, amiknek csak a legvégén kapunk szerepet, mint fogyasztók. A pénzünk lehet szavazat, de attól még nem vagyunk folyamatmérnökök, marketingesek, törvényhozók.

A lelkiismeretfurdalás fogyasztók felé történő viszonteladásából származó vállalati profit nem indukál társadalmi hasznot. Milliók, ha nem százmilliók vettek részt a műanyagmentes júliusban, ami fantasztikus dolog. Ezrek osztották meg a tapasztalataikat arról, ami nyilvánvalóan lehetetlen: műanyag nélkül élni. Sőt van modern messiás avagy remete, aki zeróhulladék-életmódot hirdet, de az még valószerűtlenebb, hogy alkalmas a társadalom átformálására. Éspedig azért mert valójában nem is ez a cél. 

Nem idén indult a műanyagmentes július mozgalom, mégis idén kapott igazán jelentős publicitást. Neki és a médiának köszönhetően ma már mindenki számára közhely: elképesztő mennyiségben fogyasztunk és termelünk hulladékot — amivel jó ha tizedét illetően tudunk valamit is kezdeni, pedig az egésszel kéne. Ennek egy jelentős szelete a műanyaghulladék.

Bár olyan anyagtípus nem létezik, hogy műanyag —  ez az első nagy tanulság. 

A műanyagmentes július kampányban való részvétel lényege a fogyasztói magatartás megváltoztatása: absztinencia. Ugyanabban a rendszerben, amiből nem tudunk kilépni valójában. Ez működhet az alkohollal a Száraz Novemberben, de lényegében bármi előállítása valamely ponton kapcsolódik a csomagólóiparhoz. Minden be van csomagolva életciklusa valamely állomásán, és időlegesen tudunk csak vagy úgy se tudunk lemondani azokról a javakról, amik ma megszokottak számunkra és jólétünk alapjait jelentik a tartós fogyasztási cikkektől a gyógyszerekig, amik komfortosabbá teszik vagy meghosszabbítják az életünket ezerféle módon.

Maguk a műanyagok hozták el a jólétet a XX. században, mert a műanyag rendkívül olcsó, tartós és ezerféleképpen használható. Az olcsó fogalmát nem igazán tudjuk értékelni és érzékelni ma. Egy kólásüveg avagy PET-palack értéke lényegében zéró, míg párszáz éve értékes vagyontárgy lett volna egy hasonló edény vagy palack. A műanyagok elképesztő sokoldalúsága és brutális olcsósága nélkül az átlagos elérhető életminőség alig lenne magasabb középkorinál. Műanyagok nélkül egyszerűen nincs áramellátás, de a vízelvezetés is nehézkesebb. De ez nem kéne együttjárjon úszó szemétkontinensekkel az óceánban.

Erről a jólétről nem akarunk úgysem lemondani. Az erre való buzdítás meglehetősen felemás és visszás. Másrészt értelmetlen is. Legalább annyira, mint kólaivással protestálni a melegek jogai mellett.

Az egyszerhasználatos műanyagokat érő kritika nyilván a legmegalapozottabbnak tűnik elsőre. De egy nem divat-, hanem környezetgazdaságtanban képzett zöld pontosan tudja, hogy az 1980-as években idehaza még egyeduralkodó polietilén tejeszacskó sokkal zöldebb megoldás, mint a kartondoboz vagy akár az üveg. 

Ezeknek a kérdéseknek az eldöntésére nem leegyszerűsítő kampányok adnak ugyanis választ, amik annyit képesek közölni, hogy a "műanyag rossz", hanem az úgynevezett teljes életciklus elemzés. 

Egy adott termék vagy szolgáltatás életútját végig lehet és kell is követni az előállítástól, a szállításon és a kereskedelmen át a fogyasztásig — annak millióegy környezetre gyakorolt hatását mérve és összehasonlítva az alternatívákkal. A polietilén zacskó olcsósága és könnyű súlya adott esetben aduász mindennel szemben. Nem környezeti szempontból szorult háttérbe, hanem a fogyasztók kényelmi szempontjai miatt: könnyen kiborult és kilyukadt. Ezért használunk helyette kis műanyagkupakkal ellátott impregnált kartondobozt, ami már önmagában azért is rosszabb, mert nem egyfajta anyagból áll, ami megkönnyítené az újrahasznosítást, hanem kompozit: lényegében papír, ragasztó és műanyag szétválaszthatatlan kombinációja. 

És tartok tőle lehet azt sem tudatosítja a kampány a műanyagok kapcsán, hogy az, hogy lebomló nem számít értéknek.

Az óceánban úszó szeméthegyek borzalmas mementói korunknak, de a műanyagok sikerének éppen az az egyik titka, hogy tartósak is. Éppenséggel nem kiválthatóak lebomló anyagokkal. A komposztálhatónak reklámozott növényekből előállított műanyagok erre a másik leegyszerűsítésre kínálnak leginkább csupán marketingmegoldást. Valójában nem komposztálhatóak, nem bomlanak le természetes körülmények között rövid idő alatt és ha megtennék, nem is lehetne őket semmire sem használni.

Cserébe a PLA és a PHA majd jól fog jönni, amikor elfogy az olaj, amiből most előállítjuk a dolgokat.

Műanyagokkal árasztjuk el tonnaszám a környzetünket, felerészben egyszerhasználatos műanyagokkal, kávés poharakkal, szivószálakkal, csomogolóanyagokkal. Egész biztos, hogy a filléres előállítású és értékű tárgyak egy részéről lemondhatnánk. A szabályozás és az új szokások kialakítása bizony lehet feladat. 

De a probléma zömét okozó csomagolóanyagok ügyére ez nem megoldás. Az újrahasználás és újrahasznosítás a nagy termék-életciklusok átalakítását igénylik. A fogyasztó ezekről nemcsak nem tud, de nem is tehető felelőssé érte. A szabályozók és az ipar azonban igen. 

Tartok tőle, a pillanatnyi impulzusokkal operáló, Instagram-posztokra egyszerűsödő kampányokba ez a komplexitás nem fér bele. A pillanat uralásának képessége nem elégséges, életciklusokban, egymásraépülő rendszerekben való gondolkodásra van szükség — ahogy a zöldek, a környezetgazdászok, z ökológiai közgazdászok és nem a marketingesek gondolkodnak. Lehet együttérez a melegekkel az is, aki kólásüveggel pózol, nem lehet vitatni, biztos aggódik a környezetért, aki a műanyagmentes júliusban vesz részt. A jószándékot senkitől nem lehet elvitatni sosem. (Sem a KDNP-től, sem a Momentumtól sem vitatnám el.)

Azonban nem lett jobb egyik hátrányos helyzetű kisebbségnek sem, mert a Coca-Cola szendvicsemeberei lettünk. Sem nem tettünk jót egy leegyszerűsített kampánnyal a természetnek és még a személetformálás is féligazságokat ültet el a köztudatban, ami hosszútávon éppúgy káros lehet, mint az emberi gondatlanság.

Nem járul hozzá a fenntarthatósághoz.

A mások kampányaira való felkéredzkedés ideig-óráig segíthet rajtunk az apátia túlélésében. De a dolgok mélyebb megértése, az érdemi politikai munka nem megspórolható, ha a világot valóban jobb hellyé akarjuk tenni. 

Orbán és úgy tűnik a Coca-Cola önerőből képes hatásos üzenetekkel manipulálni a széles társadalmat — úgy tűnik az ellenzék feltörekvő, tehetséges politikusait is. Akik úgy érezhetik: letudták kötelező, sőt a szorgalmi házi feladatukat is, pedig a könnyebbik út választásával ugyanannak a kiüresedett, lelketlen gépezetnek a csavarjaiként és meghosszabbításaként funkcionálnak, ami újratermeli társadalmi és gazdasági bajainkat.

A figyelemzavaros társadalomnak nem a szemét kell felnyitni már, hiszen éppúgy érti és ismeri a problémákat, mint az efemer kampányok kiötlői. A társadalom intellektusát kell "helyreállítani" és képessé tenni hosszútávú célok kigondolására és megvalósítására. Azokért is lehet annyira lelkesedni, mint egy jól sikerült fotóért.

Úgyhogy köszi, nem kérek sem kólát, sem népbutító kampányokat!

És bocs, az Instagram-képedet pedig most nem lájkolom!