A véres konfliktusok és a Közel-Kelet emberemlékezet óta szinonímának számítanak. Senkit sem érhetett váratlanul, hogy Törökország is kihasználta az első adandó alkalmat, hogy a saját háza táján leszámoljon a kurd fegyveresekkel, akik hagyományosan a fő fenyegetést jelentik Törökország nemzetbiztonságára és területi integritására. Nagyon sok fontos részletről viszont elfeledkezünk, amikor a megrázó képsorok és leegyszerűsítő narratívák hatása alatt akarunk igazságot tenni kényelmes európai fotelünkből a térség ezernyi népe közül most épp a kurdot kiemelve és szimpátiánkba fogadva. Érdemes árnyaltabban, több oldalról és távolságtartással szemlélni az eseményeket. A Közel-Keleten semmi sem az, aminek látszik, soha egyik fél sem szent, bár előszeretettel mutat a többnyire tényleg ártatlan áldozatokra vagy ápolja ezeréves mártírok és sérelmek emlékét is — előbbit a nyugati médiafogyasztó támogatásáért is, utóbbival saját önazonosságát megteremtve olykor az előbbiek "kárára".
Nem a többé-kevésbé nyugati módi szerint demokratikusan megválasztott Erdoğan török elnök az egyetlen a térségben, aki erőszakot alkalmaz politikai céljai megvalósítására. Cinikus igazság, hogy aki nem ezt teszi, azzal más fogja megtenni előbb-utóbb. A legutóbbi menetrendszerinti török puccskísérlet után riválisait bebörtönző Erdoğan maga is ült hónapokat börtönben politikai okból 2001 előtt. Viszont tény, hogy Erdoğan maga és a mostani szíriai török invázió is széleskörű társadalmi támogatottságnak örvend Törökországban, és ennek jó okai vannak. Eközben a világ közvéleménye egyöntetűen és magától értetődően ítéli el az erőszakot, és furcsamód a térség hatalmai is hirtelen egységesek lettek a befolyását növelni kívánó Törökországgal szemben. A hatalmi egyensúly és a geopolitikai stabilitás inkább érdeke mindenkinek: ez viszont nemcsak a törökök, de a kurdok számára is egyformán kedvezőtlen lehet céljaik elérésében.
Jósolni azonban nem lehet. Egy biztos a közel-keleti háborúk története újabb nyomorúságos fejezettel bővült.
Míg a mi nyugalmas európai közéletünkben a legdurvább atrocitásnak az számít, ha letépnek egy választási plakátot vagy becsmérlő szavakat használnak egymásra a politikusok, addig a Közel-Keleten minden bokorban és sziklarepedésben terem egy fegyveres csoport, ami a maga igazáért ölni is hajlandó. A Brian élete jelenetei köszönnek vissza, csak ez itt véresen komoly.
Céljaik a mi számunkra többnyire felfoghatatlanok és azonosulásra sem késztetnek. Nem értjük, miért kéne a próféta sógorának halálát megbosszulnunk. Számos mozgalom nyugatról importált marxizmussal legitimálta egykor a politikai erőszakot, mint Szaddam Husszein (Irak) és Hafez al-Asszad (Szíria) Arab Szocialista Ba'ath Pártja, a palesztin Jasszer Arafat PFSZ-e vagy az EU és a NATO által is terrorszervezetnek nyilvántartott törökországi Kurd Munkáspárt (PKK). Azon túl, hogy a nyugaton is erőszakot propagáló marxizmus szovjet pénzügyi és katonai támogatást jelentett, ami nélkülözhetetlen a sikeres szervezkedéshez, az ideológia inkább csak eszköze, de nem célja a hatalomra jutásnak a térségben, utólag könnyedén hajítják el kivétel nélkül. A vérségi kötelékek, a térségben és az arab világban számontartott törzsi vagy felekezeti hovatartozás sokkal erősebb szervező erő, mint a nemzeti hovatartozás, durván lefordítva az állampolgárság.
Élnék a gyanúperrel, hogy azért a vallási radikalizmus vagy a nacionalizmusok esetén is így van ez. A most már sokévtizedes kurd függetlenségi harc sem minden kurd közös ügye, csak bizonyos kurd szervezeteké. A kurdok rendkívül heterogén népcsoport. A törökök által támogatott szervezetekben is harcolnak kurdok, ahogy kitüntették magukat a korábbi évszázadokban a szultán seregében, ahogy számos más népcsoport (és hát van jópár) is csapódik hol ide, hol oda. Kurd fegyveresek résztvettek az örmény népirtásban is. Irakban lényegében 1992 óta jelentős autonómiát élveznek, ami a helyi két kurd párt fegyveres harcaihoz vezetett 1996-ban, mintegy illusztrálva a Közel-Keletről alkotott szomorú értékelésünket. Bár a törökök egy időben a kurd népnevet is igyekeztek betiltani, de ez inkább modernkori fejlemény, ahogy az etnikai villongások vagy a török nacionalizmus is. Törökországon belül pedig a választási eredmények mutatják, hogy a törökök által egy időben "hegyi törökként" nyilvántartott kurdok politikai és gazdasági értelemben is integrálódtak a török társadalomba.
Érdekesség, hogy a legnagyobb ma élő kurd filmrendező-színész-költő, Yılmaz Erdoğan családneve azonos a török elnökével.
Ezért is vitatják sokan azt a kijelentést, hogy a kurdok a "legnagyobb államnélküli" nép. Az államiság és a nemzeti kultúra a világ nagy részén egyáltalán nincs fedésben, a legtöbb állam hagyományosan nem etnikai alapon szerveződik, a fundamentumok közt erős kohézív erő lehet a nacionalizmus, de önmagában kevés. Egy multietnikus környezetben pedig inkább olaj a tűzre. A kurdok integráltságát és az ellenük irányuló asszimilációs nyomást is mutatja, hogy számuk sokmilliós szórásban megbecsülhető csak. Míg Szíriában 7-10% közé teszik az arányukat, Törökországban 14-16 millióan (18-25% között) élnek, Irakban 4-6 millióan (15-20%), Iránban közel 8 millióan. (A Németországban a "törökök" közül is 1.2-1.5 millió valójában kurd — ahova mind magukkal vitték a konfliktusaikat is.)
A becslést nyilván nehezíti a menekültek nagy száma, az állandó migráció, és, hogy egyes államokban hontalanként, nemlétezőként vannak-voltak nem-nyilvántartva a kurdok. Egy talpalatnyi középkor az egyébként viszonylag fejlett közigazgatást üzemeltető államokban.
Közös kurd identitás vitathatatlanul létezik, de nincs egységes kurd nyelv. 3 fő kurd "nyelvjárás" létezik, amelyek legalább annyira különböznek egymástól, mint a német és az angol, illetve egyes kurd csoportok teljesen más nem kurd nyelveket használnak, amikről mi sosem hallottunk, azon túl, hogy a helyi államnyelveken beszélnek kivétel nélkül, kurd ábécéből is van latin betűs, arab, sőt cirill és örmény betűs is.
Törökország jelentős sikereket mutat fel az egész ország és az elmaradottnak tekinthető Anatólia fejlesztésében is. Nem alaptalan gazdasági csodáról beszélni: ezért is népszerű Erdoğan. A lakosság jelentős része felemelkedést élt meg, előrehaladott urbanizáció zajlott le az országban — ugyanakkor magától értetődő, hogy nem örül a robbantgató "szabadságharcosoknak", akik minderre veszélyt jelentenek.
(Talán feltűnhetett az olvasónak, de a terrorista/szabadságharcos terminológia közti éles különbséget ma az előbbi értelmezés javára mosta el a világpolitika. Jó okkal. Visszamenőlegesen értelmezni a történelemben éppúgy butaság volna, mint mentegetni akár az állami erőszakot bárhol a világon, kövesse el akár a világ legdemokratikusabb szuperhatalma.)
Törökországban a gazdaságilag megerősödő ám továbbra is ókonzervatív vadkelet egyre inkább felnőtt a korábban domináns kozmopolita, európaias nyugati országrész mellé, és ez átrendezte a politikai erőviszonyokat. Az Isztambulba áramló keleti török milliók emelték a kezdetben radikális majd mérsékelt iszlamista Erdoğant előbb sikeres polgármesterré, majd pártvezérré és miniszterelnökké illetve egyszerre gyűlölt és rajongott új autoriter rendszerében, teljhatalmú elnökké.
Az autoriter jelleg európai szemmel magától értetődő, hiszen bizonyos fokú ellenzékiségért börtön is járhat. De mint az közismert Törökország jó 10 évente megél egy katonai puccsot, és a térségben még így is a török az egyetlen demokrácia Izrael mellett. Értsd: ahol a polgárok szavazhatnak, a kurd polgárok is egyébként. A hadsereg nem mellesleg egyszerre a rend és a nyugatos modernizáció letéteményese és etnicista védelmezője Törökországban, ugyanakkor az örmények vagy a kurdok sérelmére elkövetett etnikai tisztogatások is az ő számlájukra írandó a török történelemben. Ez feloldhatatlan kettősség.
Bár szomorú és kétségtelen tény nem a népirtások azok, amik megkülönböztetik Törökországot attól a fejlett Európától, ami felé egyébként tartanának. Részben idetartozó érdekesség, a török birodalmi hadseregben rengeteg külföldi, főleg német tiszt is szolgált egész magas rangban, származástól függetlenül lehetett karriert csinálni a sajátosan liberális szultanátus idején. Erre is emlékeznünk kell Törökország kapcsán, évszázadokon át volt menedéke sokezer európai politikusnak, üldözöttnek, Rákóczynak, Kossuthnak vagy a muszlim hitre is betérő Bem apónak.
Erdoğan tavaly az orosz csapatkivonás után benyomult a kurd enklávé, Afrin térségébe. Most ugyanez zajlott le az amerikai csapatkivonás után a mostanában Rojava-nak nevezett térségben. Míg akkor viszonylag visszhang nélkül maradt az akció, most nyilván a Trumppal és Erdoğannal szembeni közös unszmpátia miatt nagyobb hullámokat keltett. Az USA az értékelésekben úgymond cserben hagyta kurd szövetségeseit, pontosabban az YPG-t — igaz nem ígértek nekik korábban semmit, a kurdok jól kapták el a történelmi lehetőséget az ISIS-szel szembeni harcokban. Mások szerint a kurdok, vagyis az YPG ténylegesen túl messzire mentek, túl mohók voltak. Nyilvánvaló, hogy a török invázióra nem került volna sor orosz vagy amerikai jelenlét mellett, elkerülendő a konfliktus nemzetközivé válását.
Ugyanakkor a közvélemény álságosságához tartozik, hogy az USA, ha akarna se tudna megfelelni a csak a kibicek fejében összeegyeztethető ellentmondásos igényekhez. Ha beavatkozik, akkor az a baj, ha nem avatkozik be az a baj, ha egy idegen állam területén állomásozik, akkor az a baj, ha mindenki folyamatos követelésére végül kivonul, akkor pedig az a baj. Ennek már igen hosszú a története és nagyon unalmas. Az amerikai nép is egyre inkább unja ezt a terhes és költséges világ rendőre szerepet, bár egy kis olaj érdekében, a szintén álságos Trump most is meggyőzte magát, hogy egy kisebb csapat talán maradhat mégis Szíriában. A kurd autonómia védelme viszont nem ilyen megindokolható érdek. Valójában senki számára.
Az USA ugyan ezzel a megbízható partner imidzsének elvesztését tette kockára, ez a következetlenségéről híres Trump esetén már fel sem tűnik talán, de Amerikától nem ezt szokták meg. Ellenben a Közel-Keleten tipikusan minden szövetség időleges, szinte mindig mindenki elárul mindenkit. Ugyanakkor számunkra bizarr alkalmi szövetségek is létrejönnek egy harmadik vagy negyedik fél rovására, majd fordítva. Így a szíriai polgárháborúban valójában mindenki harcolt mindenki ellen és mindenki oldalán is. Al-Asszad pl. most a török invázióval szemben a szírek által gyüttmentnek tartott helyi kurdokkal egyezett ki és mozgósított csapatokat.
A Szíriában élő kurdok jelentős része valóban menekült az 1920-as évekből és ki tudja honnan és mióta, de valójában éltek kurdok "mindig is" a területen — már ha emberéletek feletti döntéseknél ez különösebben számítana. Egy biztos az YPG jócskán túlterjeszkedett már a hagyományosan kurdnak tekinthető területeken, ez bármely térképen jól látszik, ami ismét csak meg kéne kongasson néhány vészharangot, nemcsak a török invázió. Márcsak azért is, mert az Amnesty International szerint az YPG etnikai tisztogatást hajtott végre a nemkurd népesség rovására. Ha türkmén lennél (márpedig türkmének is élnek ott), és éppen a kurdok üldöznének el családostul, akkor te hogyan lépnél fel az YPG-vel és kapcsolt részeivel szemben? A visszavágás nem marad el sosem, Törökország sem feledkezik el a "sajátjairól", biztosít hozzá kiképzést, hadtápot, fegyvereket.
Az irak-iráni háborúban az Irakban élő kurdok Irán oldalán kapcsolódtak be a harcokba saját hazájuk ellenében, egy a kurdokat ugyanúgy elnyomó másik állam ügynökeiként. Ennek egyik következménye volt 1988-ban a halabjai vegyi támadás. Szaddam Husszein harci gázzal torolta meg a civil lakosságon az engedetlenséget, 5000 embert gyilkolt le. Mint arra mindenki emlékszik, nem ekkor, hanem csak a dúsgazdag Kuvait állam lerohanásakor indult nemzetközi katonai mentőakció 1990-ben. Nemcsak szeparatista kisebbségek válnak a térségben könnyedén egy idegen állam zsoldosaivá, de ugyanilyen proxyként működhet bármely siíta csoport is Irán számára egy szunni területen. A kölcsönös bizalmatlanság tehát nagyon sok rossz tapasztalaton alapul a Közel-Keleten.
A nyugati média csak a kurdok sérelmére elkövetett népirtástól hangos, a török ezzel szemben csak a törökök vagy türkmének sérelmére elkövetett kurd háborús bűnöket mutatják be. Így működik a propaganda 2019-ben a Föld nevű bolygón. Épp ezért igyekszem a posztban minél több független vagy első kézből származó forrást felhasználni, mint pl. a kiváló azeri geopolitikai YouTube-csatorna, a Caspian Report vonatkozó adásait és a mainstreamtől akár eltérő véleményt formáló kurd szakértők írásait, illetve egy kattintással mélyebbre ásni a felszínesen tálalt hírekben is, pl. legalább a Wikipedia hozzáértők és érintettek által megvitatott angol szócikkeiig, ami igazán nem lenne nagy fáradtság senkinek.
Az erőszakos "demokráciaexport" másik bizarr társutasa, az Al-Nuszra Front, az Al-Kaida helyi franchise-a az USA nemhivatalos támogatását élvezte 2012-ig, amikor mégis rájöttek, hogy terroristák. Pedig később az ISIS-szel és a pletykák szerint a rivális Al-Kaidával is szakítottak... Viszont mint a "Szabad Szíriai Hadsereg" részével együtt küzdöttek a hatalmát végül sikeresen mégis megvédő al-Asszad ellenében. De al-Asszad szerencséjére a sikertelen rezsimbuktató, arab tavasz "fedőnevű" "demokráciaexport" projekt átment a már a Közel-Keleten a radikális iszlamisták által is elítélt és eszelősnek tekintett ISIS elleni felszabadító háborúba.
De nem akadályozta meg a NATO-országot vezető Erdoğan családot sem semmi, hogy hasznot húzzon az ISIS olajkitermeléséből, mint viszonteladó, pénzügyi bázist, sőt humanitárius segítséget is nyújtson annak, ami ellen a legjelentősebb szárazföldi reguláris hadsereggel harcoltak. Hasonló alkalmi szövetségeket mások is megkötöttek, mert eredendően a polgárháború mégis csak az al-Asszad rezsim megbuktatásáról szólt volna.
Az ISIS csak a damaszkuszi kormány megroppanása teremtette politikai vákuumba tudott betörni, a diktatúra ellen küzdő jórészt Katar és talán CIA által szponzorált felkelők nélkül erre sosem lett volna esély. Érdekesség, hogy az ISIS jelenlétének is volt, aki örült: pont az ISIS bontotta le a szíriai-iraki határkerítést, amely évtizedekig elválasztott számos családot, törzset, mert az egykor egységes Ba'ath Párt szíriai és iraki ágából kinőtt két diktatúra bizony szintén szembefordultak egymással. A hasonló csavarok kibogozhatatlan végtelenjéből áll az egész véres szappanopera, ami még így csak egy röpke epizódja a régió történelmének. Minden helybeli mentségére legyen mondva nagyon könnyen lesz az emberből terrorista, hiszen a hadi szerencse forgandó, akinek a városát ma ez vagy az a csoport szállja meg jobbnak láthatja a saját vagy a családja élete védelmében beállni a pillanatnyi győztesek közé. Most azon túl, ha lőnek rád, Te is visszalősz, maholnap már egy fegyveres csoport tagja vagy, olykor kényszerből, olykor elkeseredtségből, olykor opportunizmusból vagy, mint sok európai nemmuszlim, fehér fiatal őrült kalandvágyból...
Tehát még azzal a sztereotípiával is jobb, ha leszámolunk, hogy jó és rossz között szabadon dönthet az átlag arab, kurd stb.
Rossz és rossz között választhat. Vagy a túlélés és az erőszak között.
A kurd szeparatizmust és a kommunizmust 1978-ban meghirdető Öcalan féle PKK is kapott támogatást és kiképzést még al-Asszad apjának Szíriájától és a PFSZ-től is, mint szocialista elvbarátoktól annak idején. Később ugyanaz a Szíria mégis betiltotta még a kurd feliratokat is. Törökországhoz hasonlóan, ahol akár a kurd nyelvhasználatért is börtön járhatott. Törökországban éppen Erdoğan oldotta fel a korlátozásokat egyébként.
A Közel-Keleten a pálfordulás nem ritka, a túlzások pedig általánosak. A térség leginkább a 30 éves háború Európájára emlékeztet, csak térben is időben elosztva lényegében az I. világháború óta tart. Sok törésvonal mellett a modernitás és a középkoriság is egymásnak feszül.
A PKK kommunista törekvései a kurdok mellett sok török támogatót is megnyertek egy időben, és a marxizmussal nyugatról importált emancipatorikus törekvések nők tömegeit is bevonzották a mozgalomba és a kurd fegyveresek soraiba is, ahogy azt az YPG esetén mostanság is láthattuk. A történet sötét oldala, hogy eközben a térség a Közel-keleten belül az egyik legelmaradottabb és valójában legkevésbé a női egyenjogúságról híres. Legalábbis kevésbé, mint a liberálisnak tekinthető nyugati, főleg törökök lakta országrész. Most mégis a nyugati média a törökök ellen hangolja a közvéleményt a kurdok érdekében.
Érdekes ellentmondás, de az amúgy valóban feminista célokat is kitűző szélsőbaloldali PKK a térség legkonzervatívabb területén működik a legsikeresebben. A hegyi területekre hagyományos nemcsak az állami szervek nem tudták kiterjeszteni civilizatorikus befolyásukat korábban, tehát a közbiztonság még középkori vagy közel-keleti szintű színvonala is hiányzott. A térségben még dívik a kislányok csiklójának megcsonkítása, az ún. "női körülmetélés", ami az iszlám világban is barbárságnak számít, inkább kulturális, mint vallási szokás. A Közel-Kelet az ellentmondások és a végletek hazája. Szintén árnyalja a kurd női egyenjogúságról a nyugati médiában sikeresen felépített mítoszt, hogy a PKK kezdetben kényszerrel "sorozott be" nőket és kiskorúakat, családokat kényszerített erőszakkal, hogy támogassák harcukat. A kurd népesség legalább annyira a terrorizmus túsza, mint az etnikai elnyomás áldozata. Mind az YPG-t, mind a PKK-t vádolják háborús bűncselekményekkel a legutóbbi harcokat illetően is. Ezek egyike a gyerekkatonák sorozása, 2015-ben 29 hivatalosan dokumentált eset került napilágra.
A PKK szíriai szárnya, az YPG, tehát lényegében egy újabb terrorszervezet, melyet amerikai pénzből fegyvereztünk fel az Al-Kaida itt Al-Nuszrának nevezett fiókszervezete mellett az ISIS ellen. Ettől még a PKK vagyis az YPG az, ami, akkor is, ha ügyes marketinggel átnevezték magukat "Szíriai Demokratikus Erőknek". Nyugati füleknek nagyon jól cseng ez a "demokratikus" szó... Az YPG és a PKK jelképe azonban egyaránt a vörös csillag és a vallott elveik is azonosak, az általuk uralt területen pedig ugyanúgy sérelmeket szenved a sajtószabadság, mint nagyjából mindenütt a térségben, ahol az átjárás amúgy is meglehetősen nagy.
A "mi fegyvereztünk fel" egyébként nem költői túlzás, a negyven éve működő PKK kalasnyikovainak 3.6%-a magyar eredetű. Azt sem mondhatjuk, hogy ehhez az egészhez nincs közünk, mert sorra bukkanunk hasonló nyomokra és azt is tudjuk, hogy a Kádár-rendszer Magyarországa is kiképzőközpontja volt számos terroristának. A PKK múltja véres merényletek sora és sokévtizedes polgárháború, az ilyen szervezeteket valamiből fent kell tudni tartani, tehát melléktevékenységként ők is foglalkoztak drogkereskedelemmel, embercsempészettel — a "hagyományos" állami vezetők és civilek elleni merényletek mellett emberrablásokkal is. A válasz nem maradt el sosem, mintegy 50 ezer áldozata van a 40 éve tartó kurd polgárháborúnak Törökországban — jórészt kurd és PKK-tag persze.
Ami ennél is megdöbbentőbb mégis a PKK és személyesen Öcalan kapcsolata a török titkos szolgálatokkal. Öcalan maga ismerte el, hogy fogadott el pénzt a török szervektől. A PKK elfogott harcosai közül mintegy ötezerre teszik azoknak a számát, akiket beszerveztek. De hogy maga az alapító vezér, fő ideológus és szellemi vezető maga kettős ügynök lenne követhetetlenné teszi az összefüggéseket. Nagyon közel-keleti történet, soha senki sem az, aminek látszik.
A konfliktus és a háború fenntartása éppúgy lehet gazdasági, mint politikai érdek olykor. A török hadsereg számára gyanúsan kapóra jött már egyszer, hogy egy rövid időre felfüggessze a demokráciát. Ezek az epizódok pedig ismétlődnek. Törökország destabilizációja pedig riválisainak éppúgy érdeke. Tehát a szintén NATO-tag görögök éppúgy a zsebükbe nyúltak, hogy a NATO által terrorszervezetként listázott PKK-t támogassák, mint a többi szomszédország.
A Közel-Keleten a hatalomra jutásnak és a hatalmon maradásnak bejáratott eszköze az erőszak. A közbiztonság és normális polgári lét fenntartásának viszont mindenütt a világon az állam erőszakmonopóliuma a legfőbb intézménye, ami a Közel-Keleten szinte csak a legkeményebb diktatúrákban adott.
Törökországban több tkp. sikeres katonai puccs is volt 1960-ban,1971-ben és 1980-ban, 1993-ban és 1997-ben is, legutóbb egy sikertelen, ami lehetőséget adott Erdoğannak leszámolni politikai ellenfeleivel is, akiktől minden közel-keleti vezető joggal tarthat: Hafez al-Asszad három puccson keresztül építette ki saját egyeduralmát Szíriában kigolyózva vetélytársait, amit sikeresen örökített át saját fiára, miután saját testvérének ellene irányuló puccsa megbukott.
Mi magyarok ha a vallási buzgalommal már nem is, talán túlságosan is könnyen tudunk együttérezni kudarcos, sokszázéves nemzeti szabadságharcaink folytán a nemzeti önrendelkezés rendkívül ingoványos és többnyire csak mások rovására érvényesíthető eszméjével, a legkorábban 7. századi arab króniákban említett kurdok mégis háromezerévesnek mondott és csak messziről hasonlónak tűnő küzdelmével Anatólia vagy Zagros Allah háta mögötti hegyei közt...
Pedig az azonosságtudat a Közel-Keleten különösen nem annyira magától értetődő. A 20. századra stabilizálódni látszó európai nemzetállami struktúrákat úgy általában nem lehet a világ államkonstrukcióra rávetíteni. Az erőszakmonopóliumot jó esetben demokratikus ellenőrzés mellett birtokló politikai entitások szükségessége magától értetődő kellene legyen, ha felevenítjük milyen katasztrofális következményekkel jár egy-egy ilyen intézmény összeomlása. Még az olyan elnyomó államgépezetek is ellátják feladataikat, szavatolják legalábbis lojális polgáraik biztonságát, viszonylagos jólétét, az elit pozíciójának megőrzése mellett, mint az al-Asszad család Szíriája vagy Szaddam Husszein Irakja.
Még egy diktatúra is jobb, mint a káosz: Afganisztán, Szudán és a világ bukott államainak sora mutatja, hogy a központi hatalom hiánya nem valami prosperáló libertárius vagy anarchokommunista utópiához vezet, hanem hadurak és rablóbandák önkényéhez, ami ellehetetlenít mindenfajta gazdasági tevékenységet, senki sem lehet biztos abban, hogy ő élvezheti majd munkája gyümölcsét, így vagy mindenki nyomorban él vagy elmenekül az adott területről valahova vissza a civilizációba, aminek az áldásait mi meg sem tanultuk értékelni, ellenben lépten-nyomon kritizáljuk.
Törökország a valóságban és szimbolikusan is két kontinens, két világ határán helyezkedik el. Egykor az európai hatalmak sorába tartozott és uralta a muszlim világ jórészét. Mai európai és nyugati felén egy európai menekültek nemzedékeinek sorát befogadó államot üzemeltetve századokig. Keleti járhatatlan hegyvidéki területein viszont mindig is az elmaradottság volt az úr, ma is. Alig ért el ide még a török birodalom fénykorában is az amúgy olajozottan működő államgépezet, és így a civilizáció legtöbb vívmánya is hiányzott többnyire. Erre a területre szorultak be a kurdok és még számos más népcsoport a Közel-Kelet etnikai és vallási kaleidoszkópjának változatos és folyton kavargó mozaikdarabkái.
A politikai korrektség és a rasszizmus fogalmát még nem ismerő 19. században a török hivatali karriert befutó, a térséget saját lábán bevándorló magyar Vámbéry Ármin konkrétan közönséges bűnözőként és haramiaként jellemezte a kurdokat, akik az elmaradott térségben jórészt a karavánokat fosztogatták, törtek az utazók életére hivatásszerűen. Törökország nyugati felén eközben európai polgári életminőség minden jegyét felfedezni vélte, némi elfogultsággal — ekkor már a befogadó török birodalom hanyatlásnak indult valójában.
Ez a folyamat teljesedik be az európai gyarmatosítók, angolok, franciák és oroszok megjelenésével. Az I. világháború után nemcsak a közép-európai liberális, multietnikus Osztrák-Magyar Monarchia (és benne a történelmi magyar állam), de a közel-keletet stabilizáló török birodalom is összeomlik és feldarabolódik. Ennek érzelmi vonatkozásait nekünk magyaroknak éppúgy könnyű megértenünk, mint azon nemkívánatos gazdasági és politikai következményeket is, amivel jártak: rendszerint új sérelmek és konfliktusok gócait hozták létre, gazdasági diszfunkcionalitást eredményeztek, ami többé-kevésbé mindenkinek a kárára vált, de a feltörekvő nemzetek nacionalista eufóriája ezt jórészt elfedte. Olyan kacsacsőrű emlősre emlékeztető utódállamok jöttek létre, amelyek olykor véres konfliktusokban estek szét, Itt-ott még mindig parázsló konfliktusokkal.
A történet nagyondióhéjban annnyi, hogy ígéretet ma ugyan nem, de ekkor még kaptak a kurdok egy önálló államra, nem annyira a korszak homályos, szentimentális, wilson-i igazságérzetéről szól a nemzeti önrendelkezéssel kapcsolatban, hanem geopolitikai érdekekről, nagyhatalmak egyezségeiről. Törökország viszont jórészt megúszta a maga Trianonját épp ezért: kvázi gyarmatait ugyan sorra elvesztette, de a magországot, a számára stratégiai fontossággal bíró Anatóliával együtt az utolsó pillanatban meg tudta védeni. Törökország fejlett nyugati része ugyanis éppen az áthatolhatatlan, de nehezen uralható hegyvidéki terület miatt élvez védelmet, de ha ez a pufferzóna más hatalmak kezébe kerül, akkor a török bázisterületek védtelenné válnak, amit Törökország nem engedhet meg magának.
Amit szintén nem engedhet meg magának egy demokratikusan választott kormányzat, és a török ilyen, az a tömegtámogatás elvesztése. Márpedig meglepő módon éppen Erdoğan tűnt úgy, mint aki le fogja tudni zárni a török-kurd polgárháborút, békét is kötött. Ám a szír menekültválságból a világon a legnagyobb terhet vállaló Törökország is kezdte besokallni a területén egyébként dícséretet érdemlően befogadott 3,6 millió szír menekültet. Több menekült él most is Törökország területén, mint egész Európában vagy az egész Közel-Keleten máshol. Ez és a menetközben kibontakozó líraválság azonban nem tett jót a török gazdaságnak sem. A Törökországban tkp. mérsékelt középutasnak számító Erdoğannak lépnie kellett, koalícióra kényszerűlt a nacionalistákkal (MHP), hogy az előretörő kurd pártokkal (HDP) szemben is meggyengült pozíciót megtarthassa. Korábban Erdoğan pártja rengeteg hálás konzervatív kurd szavazót vonzott.
Ez pedig teljes fordulatot jelentett Erdoğan korábban békülékeny kurd-politikájában is: hirtelen szembefordult a helyi kurdokkal és ígéretet tett a szír menekültek visszatelepítésére, ennek a tervnek a részét képezi a 32km széles határmenti biztonsági sáv kialakítása, ahova a menekülteket "visszatelepítenék a hazájukba" (lényegében visszadeportálnák). Az ehhez szükséges építkezéseket a török gazdaságot erősítenék, de nemzetközileg finanszíroznák. A túl jól hangzó terv nyilván két legyet egy csapásra elv alapján helyreállítaná Erdoğan népszerűségét, aki legutóbb szimbolikusan elvesztette egykori legfontosabb bázisát, Isztambult, ahonnan politikai karriere indult. Emellett Erdoğannak más választott politikussal általában ellentétben a bármikor ellene forduló hadsereg is állandó fejtörést jelent, az invázióval őket is le tudja kötni egyrészt, a kurdok féken tartásával pedig elaltatja egy újabb katonai rendteremtés gondolatának felmerülését is. Törökország két világ határán helyezkedik el...
Észben kell tartanunk ezt a dilemmát, amikor arról döntünk, hogy melyik Törökországot kívánjuk erősíteni, milyen Törökországot szeretnénk Európa bástyájaként látni.
Államok ritkán, de szoktak keletkezni, átalakulni még a modern időkben is, bár ez egyre nehezebb. Belgium vagy Makedónia példája mutatja a 19. században, hogy ez elsősorban nem a nemzeti identitás, hanem a nagyhatalmak közti valamilyen közös nevező vagy patthelyzet vagy speciális alku eredménye. Valójában sem belgák, sem macedónok (legalábbis ókori értelemben ma) nem léteznek. Egy macedón nacionalista mozgalom mégis született és önálló államiságot eredményezett, homályos legendákra építve. Németalföld lázadó flamand és vallon tartományai 1830-ban London pálfodulásának köszönhették minden történelmi precedenst nélkülöző független államiságukat, kaptak még egy se nem vallon, se nem flamand, se nem "belga" királyt is.
Manapság azonban a térképek önkényes átrajzolgatása egyre kevésbé divat már. És ennek jó oka van: a biztonságra való igény, és a történelmi tapasztalat. A változásoknak ugyanis mindig geopolitikai ára van, amit meg kell fizetni: a független Koszovóért például Ukrajna fizetett a Krímmel. A világtörténelem nem állt le, a fogaskerekek zakatolnak tovább, de a biztonság iránti igény óvatosságra inti a világ vezetőit. A szeparatista törekvések mögött ma is gyakran feltűnik egy-egy rivális nagyhatalom: Katalónia vagy a szeparatizmusra nagyon hajazó Brexit esetében pl. Putyin. Ezek a mozgalmak pillanatnyilag kielégíthetnek egyes feltüzelt csoportokat, de vajmi kevés társadalmi haszonnal járnak, ellenben a követkeményei szinte mindig károsak minden résztvevőre nézve.
Nem merném megjósolni, hogy a kurd törekvések beérnek-e, de a térség geopolitikai viszonyai nem rendeződtek át végletesen sem Irak, sem Szíria megroppanásával. A három regionális hatalom továbbra is Törökország, Irán és Szaud-Arábia. Továbbra is jelentős az Egyesült Államok súlya, övék az egyetlen valódi szövetségi rendszer, amely ellenérdekelt feleket is képes egységbe szólítani. A pánarab törekvések éppúgy kifulladtak és önmaguk paródiájává váltak, mint amennyire alkalmatlanok bármiféle tartós kohéziós kifejtésére a folyton frakciózó radikális iszlamista mozgalmak is. A szélsőséges kurd nacionalizmus szívósabbnak látszik az elmúlt négy évtizedben, de a török jóléti állam megerősödése, ami mindannyiunk érdeke lenne átfordíthatja a kurd tömegeket is Ankara oldalára. Ugyanakkor a török expanzió viszont inkább növeli a kurd szeparatizus esélyeit — legalábbis a világ mindig alulinformált és érzelmileg befolyásolt közvéleményének nyomására, akik mostmár egyre inkább világpolitikai tényező, különösen egy USA választási évben (2020).
Észak-Szíriában, aminek a konszolidációjában nehéz bízni és inkább új konfliktusforrásként, veszélyes precedensként működne a jövőben, hátországul szolgálva a török kurd szervezeteknek, ami Törökország és a valamelyest az egész térség számára jogos félelem. Ha a kurdok megtehették, számos más népcsoport érezné, hogy eljött az idő, a csecseneken át a palesztinokig a fél Kaukázus és Közel-Kelet felbolydulna, ezért "nem szokás" egyik ilyen törekvést sem tolerálnia a helyi hatalmaknak — ebben szövetségben riválisaikkal. Most azon túl, hogy etnikai alapon igazságot tenni nem lehet egy bonyolult multietnikus és felekezetileg is megosztott, kevert térségben. Törökországgal ráadásul az egyetlen nyugati értékek felé törekvő muszlim hatalmat gyengítenénk — olyan riválisok javára, mint a teokratikus Irán vagy a szélsőséges iszlamista Szaud Arábia.
Szintén visszaüthet, ha a törökökre rávágjuk az ajtót a kurdok egyoldalú támogatásával. Erősítheti az iszlamista erőket és a jelenleg Európa bástyájának tényleges szerepét betöltő Törökország, akár Moszkva manipulációinak hatására is megnyithatja a kaput nemcsak a nemkívánt migráció, de nagyobb veszélyt jelentő támadások előtt is. Putyin az invázió kapcsán már a törökök mellett foglalt állást, Erdoğan pedig nyíltan megzsarolta Európát, ha nem támogatják, megnyitja a határokat a menekültek előtt. Neo-ottomán törekvései pedig új lendületet kaphatnának egy amúgy ma nagyon valószínűtlen pán-muszlim tömb élén. Most még kettős szerepre kényszerül, mert Putyinhoz hasonlóan ravasz vezetőként lát fantáziát a nyugati szövetségben is hazája számára. Nem lenne célszerű ellenséggé tenni Európa határán ezt a növekvő népességű és gazdaságú, dinamikusan fejlődő középhatalmat. Ilyenformán még az európai érdekek is egybeesnek Putyin status quo iránti vonzalmával: lehetőleg maradjon minden úgy, ahogy van. Meglátjuk.
Kevesebb nemzet- és világmegváltó vérontás persze mindannyiunkat boldogabbá tenne...