100 év magány: pszichológiailag rettenetesen fárasztó, hogy a történelmünkről képtelenek vagyunk nem pátoszos-érfelvágós tónusban beszélni. "Súlyosbítva azt, ami amúgy is": megterheljük olcsó belpolitikával, karótnyelt emlékezetpolitikai fejtegetésekkel, ami rendre sérelempolitikába torkollik. Feldolgozatlan kamaszkori traumákat cipelő mizantróp nyugdíjasokként viselkedve azonban a világ és az egyre indokolatlanabbul lenézett szomszédnépek is elhúznak majd mellettünk. Amatőr történészkedő vízvezetékszerelők és olvasottságukat kényszeresen fitogtató filozófusok helyett a popkultúra és a húsvér kortársak megmaradt jóízlésének kezébe adnám a megoldás kulcsát. Mert van megoldás: a lelkünkben kell békés határmódosításokat eszközölnünk a munkás hétköznapok és romantikus képzeletvilágunk között.
Történelmünk letehetetlen olvasmány. Gazdag és tanulságos. De bármilyen hihetetlen a jövőnk nem függ tőle. Hacsak a köldöknézegetés és a múltba révedés nem vonja el a figyelmünket jelenbeli lehetőségeink számbavételétől és munkánk elvégzésétől, amitől talán ódzkodunk, mert valódi felelősségvállalással jár, ami ellen többek közt Trianon vagy az aktuális kormány vagy a koronavírus stb. remek felmentésül szolgál, mint kézenfekvő kifogás.
A traumák feldolgozásának vannak jó történelmi példái egyébként. Mi magunk is belesűrítettük a tapasztalatainkat már abba a mondatba, hogy "nekünk Mohács kell", de Ady mazochista vallomása nem szó szerint értendő, hanem pont ellentétesen. És szegény még Trianont sem érhette meg. Pedig sajnálatos módon nemzetünk következetesen folytatta a defetizmust azóta is. Ady a korszak popkulturális ikonja volt. És ezért az ütős válasz sok kortárs számára adhatott lökést, hogy újraértékelje a "saját" nemzetstratégiáját. Egészen persze Trianonig, ahol a fal adta a másikat. Ezen kár vitatkozni. Ettől függetlenül a popkultúra, ha más keretezésben tudunk valamiről beszélni, a filmek, a nagy narratívák, sőt akár a humor különösen jó, ha feloldást keresünk krónikus traumákra vagy feloldhatatlan konfliktusokra.
Kezdhetnénk azzal az alacsonyan szálló poénnal, hogy Trianon a magyar Mohács? Ilyen pszichodráma csoportokká alakulásokra olykor sikeresnek vélt nemzeteknek is szüksége volt és most kerülni fogom a Németország és a holokauszt témát, mint a forró kását. Főleg, mert a kollektív bűntudat, amire azért volna némi igény a mi kérdéskörünkön belül is és a kollektív áldozatszerep, amit rendszerint hozzátársítunk nagyon eltérő megküzdési módokat igényel. De Németország is csak az objektív szembenézés után lett sikeres. Megint másrészt azért sem jó példa, mert a traumákra gyógyírként felírható humor egy népirtás kapcsán sajnos egyedül Eddie Izzardnak áll jól. (Avagy: aki szerint a németek nácik az emelje fel a kezét... hahaha...)
Az objektív szembenézésnek része lenne az is, hogy a magyar igazság mellé odahelyezzük a román, szlovák, stb. igazság kérdését is. Az egész lelki szemünk előtt feltűnő Nagy-Magyarország térkép rögtön zsugorodni is kezdene. A keserű és objektív tény, hogy ezek a kölcsönösen jogos nemzeti önrendelkezési igények csak és kizárólag egyik vagy másik rovására voltak érvényesíthetőek. Pontosabban úgy, hogy a magyar államiság szenvedje el a nagyobb csorbát. Ennek elfogadásától is messze vagyunk. A gyászmunka nem állhat meg a tagadás és a düh fázisában.
Példaként vehetjük azonban elő az USA megküzdését a győztes világháború utáni legnagyobb fiaskójukkal: Vietnámmal. Nehéz volna arról vitatkozni, hogy Vietnám nem ősi amerikai föld és sok keresnivalójuk nem volt ott elméletileg a gyarmati francia majd jenki csapatoknak. De ez önmagában nem csökkentette az amerikai büszkeségen esett csorbát. Ugyanis magukat egyfajta kereszteslovagként felhatalmazva érezték, hogy rendet tegyenek. Ez azonban borzalmas áldozatokat követelt és nem utolsó sorban hatalmas presztizsveszteséget. Az USA ettől függetlenül sokáig gondolta azt magáról, hogy itt ő volt a jó fiú. Rengeteg film és popdal kellett hozzá, hogy a kép árnyalódjon és talán Amerika egy része megértse, hogy sajnos ez nincs mindig így. Nem volt egy fáklyás menet és sok vér is folyt miatta -- amerikai földön is, úgy értem.
Itt jegyezném meg, hogy azért nem sokkal előtte volt egy polgárháború is, ami traumaként nyomott hagyott az amerikai nemzeten és részben köthetőek hozzá a mostani zavargások is ugye, nem lehet minden konfliktust elföldelni teljesen, de a társadalom java része számára lehet biztosítani egy modus vivendit, azért. Az amerikai rabszolgasorsról ma már egyre több jó feldolgozás születik. Vietnámnál maradva a hős amerikai katona képétől sok időnek és filmnek kellett eltelnie relatíve, hogy eljussunk a Szarvasvadászig, ahol a veteránok maradandó traumája már a téma vagy az Apokalipszis itt és most-ig, ami nélkülözhetetlen vitákat indított meg a háború megítélésével kapcsolatban. Még több a még ezeknél is zseniálisabb Trópusi viharig! De mondanom sem kell: nem száz évet!
Milyen fogadtatásban részesülne egy erdélyi magyar zsidó történetét bemutató alkotás, aki a második bécsi döntést alig várta Kolozsváron majd miután a terület visszatért a magyar impérium alá megindultak a zsidóüldözések és egyben a magyar kultúra legerősebb erdélyi bástyáinak felszámolása (a magyar belügyesek által)? Szembe tudnánk-e nézni önmagunkkal, mint testvéreink saját személyes trianonjaink okozóival?
Mert a történelem valójában személyes élmény. Akkor is, ha sosem éltük át. Többséünk ráadásul sosem élte át, a kortársak számára mindez olvasmányélmény. Ezért legjobban nem történelemkönyvekkel vagy iskolai ünnepségek feszengő beszédein keresztül adható át, hanem olyan sorsok történetén keresztül, amik közvetlenül érintenek meg minket. Sorsunknak pedig nem pusztán elszenvedői, de kovácsai is vagyunk.
Ilyen sors nagyon sokféle van. Nemcsak magyar, de román, szerb, szlovák, ukrán, horvát, ruszin, roma, sváb, zsidó sors is, ráadásul ezek közösek és összegabalyodnak kibogozhatatlanul. Egészen a közelmúltig. Ezt a maga teljességében lehetetlen bemutatni egyetlen műben, tehát sok alkotás kell ide, mert rárakódik a jelen és a közelmúlt is: az ukrán-orosz vagy a délszláv háborúk borzalmai, a szlovák euró bevezetése vagy a székelyföldi autonómiatörekvések az EU-ban és a román belpolitikában. Aktualizálásra vannak jónak mondható példák is.
Pl. a Máglyatűz című geopolitikai thriller, amiről már mi is írtunk és ami jelentős veszélyekre hívja fel a figyelmünket, ha nem végezzük el a fentebb vázolt házifeladatunkat.
Az 1920-as évek katonanótái helyett már valami újat kéne dúdoljunk.