Egy mosókonyhában jól kitaláltam én azt, hogy mi lesz,
azt, hogy majd mi lesz; lent párás háztetők - 
tíz évvel ezelőtt.
Egy mosókonyhában, szükséglakásban éjszaka volt, sötét, 
utcáról kaptam a fényt, de én tisztán láttam ott,
minden megvilágosodott:

Magamat láttam tíz év múlva itt,
hallottam ezt, a mostani dal hangjait,
és attól féltem: nehogy majd ez legyen,
csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!
És attól féltem: nehogy majd így legyen,
csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!

Cseh Tamás: Tíz év múlva

Magától értetődő a világ összes demokráciájában, hogy ha egy párt elveszíti a választást, akkor az azért történik, mert támogatottságban gyengébbnek bizonyult ellenfelénél — avagy ellenfele erősebb volt. Általában egy óvodásnak sem nehéz elmagyarázni a választások értelmét: az nyer, akinek több szavazója van. (Nem sok érv szólna egy olyan rendszer mellett, ahol a kisebb támogatottság jelentene győzelmet.) Ezzel le is lehetne tudni a kérdés megválaszolását: miért nem történt 2018-ban Magyarországon kormányváltás? De e nyilvánvaló okokkal az ellenzéki szavazók egy érthető módon depresszióba esett része nem képes szembesülni. A gyászmunka még hátra van, ezt szeretnénk most segíteni. Ezért magyarázatra szorul a legegyszerűbb összefüggés is: a Fidesznek egyszerűen több szavazója volt — 2018-ban 2 574 900, ami számtanilag több, mint a parlamentbe jutott ellenzéki pártokra leadott szavazatok száma összesen. (Ami nagyjából megegyezik a legtöbb közvéleménykutatás előrejelzésével (kb. 50%), ami alapján a kampány során azt jósoltuk az ellenzéki csodafegyvernek kikiáltott koordináció meg fog bukni — ez már részben a kampány során egyre világosabbá vált és végül a választás napján be is következett.) 

Nyolc előrejelzés az utolsó hetekből, a részletes eredmények pedig itt olvashatóak: https://index.hu/ belfold/ 2018/ valasztas/

A minden más értelmes témát túlharsogó jelöltvisszaléptetési görög drámában a Jobbik ugyan csak nevető harmadikként vett részt (mindenütt állva maradt és csak egy helyen győzött, akár az LMP — akik hat nyerhető helyen is visszaléptek). Viszont az LMP-n belül súlyos dilemmákat és kritikusan heves vitákat kiváltó négy visszalépés mégis kevés volt — nemcsak a balliberálisok szőrös kőszívének megolvasztásához, de az ellenzéki pártok győzelméhez is. Számos helyen nem tudott nyerni a jelentős támogatásokkal induló ellenzéki jelölt, máshol meg anélkül is, ami önmagában tanulságos. Sokkal inkább voltak fontosak tehát a választókerületek sajátosságai és a jelöltek erőssége. Ami sikerült a Belvárosban Csárdinak, az nem sikerült Szélnek Keszin — nem a Kutyapárton vagy a Jobbikon múlt, a választók nem a pártok hitbizományai. De pl. a Bauer-körömszalon szolgáltatásaira sem mutatkozott elsöprő kereslet az egyre polgáribb XII. kerületben. Az LMP vagy a Momentum jobboldalibb szavazói számára, ha épp az egyik legszimpatikusabb fideszes, Gulyás Gergely már nem is, de egy kellemes, tavaszi séta a Normafán sokkal vonzóbb, mint a DK-ra való szavazás. Ezt mutatják a szavazóköri adatok: az LMP listán jóval több szavazatot kapott, mint a DK, szavazói fele viszont átszavazott Bauerre. Így megy ez egy demokráciában: a választók döntenek, nem az MSZMP-KB. Aki tudott az LMP-Momentum táborból egész biztosan orrbefogva, de besegített a politikai dinoszaurusznak. Viszont minden választótól ez nem elvárható. Tisztelnünk kell a döntésüket.

Egyedül az LMP politikája vonzott több szavazót az ellenzék pártjai közül.

 

Nem mentette volna meg tehát a visszaléptetés sem Bauer Tamást. És úgy tűnik még egy mosógép is versenyképesebb jelölt Egerben, mint az egyébként legkevésbé-szélsőjobboldali szélsőjobboldali politikus, Mirkóczki Ádám. El kell fogadnunk a szavazók akaratát, ez a demokrácia lényege: akármelyik pártra is voksoltak. S még az sem igaz feltétlenül, hogy azok a szavazók, akik nem kívántak az MSZP-DK-Jobbik körüli koordinációban részt venni, ne akartak volna kormányváltást: csak éppen _NEM_ Gyurcsányékkal és a neonácikkal képzelik azt el. A Jobbik nem volt képes áttörni a 20%-os üvegplafont, hajszállal rosszabb eredményt ért el, mint négy éve; míg az MSZP-DK összesítve óriásit zuhant: arányaiban 30%-nyit estek vissza. Miként pályázhatott akár az MSZP, akár a Jobbik komolyan kormányváltásra? Új szavazókat egyedül az LMP és a Momentum tudott bevonzani az ellenzék számára. Egy MSZP-nyi szavazótábor voksolt valami másra, mint az MSZP-re és a Jobbikra. Ez azt jelzi, hogy az MSZP felett elmúltak az évek és nem látszanak visszatérni a rég elprivatizált SZOT-üdülőkben töltött nyarak emlékei sem. Nem csak a szélsőjobb, de egy "Új Pólus" is fölébe nőtt az utódpártnak. Viszont a Jobbik sem látszik beérni — Simicska pénze és kiszivárogtatásai sem voltak elegek egy kis előrelépéshez sem — néppártosodás ide vagy oda: s valószínű akár Vonával, akár majd Vona nélkül...

A kormányváltáshoz nem több visszalépő ellenzéki jelölt kell, hanem több ellenzéki szavazó. Lehetőleg koherens választói akarattal: magyarán egységes iránnyal. És ezt szemmel láthatóan sem az MSZP, sem a Jobbik nem tudja hozni — se külön, se ketten együtt — pedig nem is kétfelé, hanem három, négy, öt felé húznák a szekeret. 

Hogy a miniszterelnököt nem Karácsonynak vagy Vonának fogják hívni, hanem Orbán Viktornak, nem azon múlt, hogy nem történt még több visszaléptetés ugyanazon jelöltek és pártok számára, akik korábban nem tudtak győzni. Nem az LMP szavazóin múlt, akik alig voltak többen, mint a Fidesz által mozgósíott új szavazók. Múlt viszont az ellenzéki pártok egymás közti nyilvánosság előtti viszályán. Múlt azon, hogy az MSZP-DK egyre inkább taszítja a szavazókat és korábbi szavazóik majdnem harmadát elvesztették. Múlt azon, hogy a Jobbik vállalhatatlan nem csak a baloldal számára, de a választói tömegek sem bíznák rájuk a kormányzást. 

Eközben az LMP majdnem 100 ezer, a Momentum majdnem 150 ezer új szavazót tudott mozgósítani. Miközben az LMP politikusai folyamatosan a kiszorítósdi kereszttüzében álltak, meg kellett küzdjenek a hátukban az Együtt, a Momentum és a Kutyapárt jelentette kihívással, bármelyik erősödése akár az LMP kiesésébe is kerülhetett volna, de mindezek ellenére 7%-ra tudták felhozni magukat, szinte teljes média ellenszélben, amely egyedüli hamis célként Orbán leváltását és a Jobbik-MSZP támogatását szajkózták ugyanolyan kitartóan, mint ahogy Orbán médiája sorosozott és migránsozott. Külön kiemelendő, hogy az Együtt azóta megbukott elnöke külön személyeskedő kampányfilmben támadta meg Szél Bernadett, LMP társelnököt, könnyen lehet mosópor-eladásban szerzett tapasztalatait hamarosan a való életben kell majd kamatoztassa, mert az akciót a választók 0.6%-kal értékelték, így nekünk már minősítenünk sem kell azt. Mintha az új összefogás letéteményesei nem is az Orbán-, hanem a Szél-kormány ellen dolgoztak volna... Ez a negyedmillió választópolgár csak arra volt elég, hogy meggátolja a Fidesz további minden kontroll nélküli erősödését. Voksaik ugyanúgy támogatták az LMP és Momentum listáit és jelöltjeit, ahogy az ellenzék többi győztes vagy "esélyesként" elbukó jelöltjét, sokszor eleve bukásra ítélt politikusokat is. Ha a megújulást jelentő pártok több médiafigyelmet és támogatást kapnak talán túlszárnyalják a kormányoldal mozgósítását, ami elég lehetett volna az alkotmányozó többség megakadályozására.

Az LMP 36%-kal növelte szavazói számát, ha minden parlamenti ellenzéki párt ezen dolgozott volna és hasonló eredményt ér el, akár csak számszerint annyi szavazót vonzanak az urnákhoz, mint az LMP, akkor már megtörténhetett volna a kormányváltás is, meghaladva a Fidesz népszerűségét — de ehhez teljesen más kampányt kellett volna folytatniuk: olyat, ami nem visszaléptetések és az önfeladás kikényszerítéséről szól, nem az LMP vagy más különutasok démonizálásáról és leszalámizásáról szól, mint amilyen az "LMP-s" Karácsony Gergő kabalaiguraként való használata a szocialista panoptikumban. Karácsony Gergő ugyan egy szimpatikus ember, de egy támogatottság nélküli párt elnökeként, súlytalan szereplőnek számított volna, jelölése vásári fogás volt, aminek azért sokan bedőltek, az LMP-s Kukorelly Endre és számos ismert, korábban fideszes értelmiségi is (személye ugyanakkor vörös posztó a pártszakadás óta az LMP tagság körében), de még ez sem gátolta meg a szavazók 30%-os elpártolását. Kontraproduktív volt amiatt is az MSZP-DK stratégiája, mert az LMP-t sem kiszorítani, sem leszalámizniuk nem sikerült, de folyamatos támadásokkal szövetségest se lehet szerezni. Senki sem lett azért a barátja valakinek, mert fegyvert szorítottak a fejéhez, hogy tűnjön el az útból. Azon túl, hogy a demokratikus játékszabályok a szereplők kölcsönös tiszteletét igénylik, az MSZP-DK szövetkezve a jobbikos holdudvarral megszegte ezeket az informális szabályokat, legalább ugyanolyan módon, ahogy a kormánypártok formálisan és informálisan megszegték mindennap. Ezt a bután agresszív stratégiát viszonozták a választók bizalmatlansággal.

2018 újra megosztottá tette az LMP-t, hiába szerepelt viszonylag sikeresen, hiába festették vonzóbbá magukat más pártok újrahasznált LMP-s arcokkal vagy az LMP-vel való koalíció emlegetésével, ami direkt és indirekt dícsérete, de nem megvalósítása annak, hogy lehet más a politika. A megvalósításához nyugat-európaibb politikai klíma és alkalmasabb, hitelesebb szereplők kellenek. A választóknak ezt kell kikényszerítenie a pártokból és ehhez az első lépések, számos vezető lemondásával meg is kezdődtek. De jónéhány most vagy újra megbukott politikus visszavonulására még mindig várunk...

 

 

Az idő minden sebet begyógyít. A Kübler-Ross modell.