A kommunistázás örök. Még 2018-ban is botrányokat kavar és vált ki sajtópereket. A kommunistázás ebben a formában nem csak unalmas és érdektelen, de tökéletesen értelmetlen és hatástalan is. Most egyszerre lettek lekommunistázva a baloldali Heller Ágnes, és a jobboldali Bencsik Gábor és Bencsik András. Ez már majdnem izgalmas lehetne. Egy balliberális nemzetközi sztárfilozófus és két elsővonalbeli kormánypárti újságíró — egyaránt megkapja ugyanazt a jelzőt. Még izgalmasabb, hogy mindhárman kikérték maguknak. A két Bencsik még sajtópert is indított.
Múltjuk alapján pedig letagadhatatlan: mindhármuk kommunista párttag volt.
"Ezek volnának az én alapelveim, s ha nem tetszenének,... nos akkor van pár másik..." — Groucho Marx
Persze jóval többeknek rótták már fel, hogy a KISZ vagy az MSZMP tagjai vagy a kommunista diktatúra aktív közreműködői voltak. Amúgy igaz ez más nagyságokra is, mint pl. Kerényi Imrére, aki nem csak a Demokratikus Chartában volt vezérszurkoló, de még a Horn Gyula vezette balliberális kormány idején is bőven a jobboldallal szemben foglalt helyet a díszpáholyban, s onnan lett a kétezres évekre Orbán Viktor elhíresült hopmestere és pitypangnyílási szakértője. (Meg még volt vagy 800 ezer másik párttag...)
De nem kérte ki mindenki a komcsizást. Mint ismeretes Horn Gyula miniszterelnök egy elegáns Na és-sel rendezte le a pufajkás-vádat (lassan kezdek is ezért furcsa tiszteletet érezni iránta), Medgyessy Péter miniszterelnök pedig olyan büszkén idézett a marxista terminológiából a parlamenti vitákban, mintha éppen a KISZ-be kérné a felvételét. Érdekes a politikában, hogy a jelzőhasználat többnyire negatív — és igen ritka, hogy azokat a jelzőket bárki magára önként aggatná, mindig másokat bélyegzünk meg. Legalább olyan gyakran röpködnek a neoliberális és a náci vagy fasiszta jelzők is — a nézőközönség jobban kell kapkodja a fejét, mint egy teniszgálán. (Azért akadt néha egy-egy futóbolond — pl. jobbikos képviselőjelölt is, aki büszkén vállalta, hogy nemzeti szocialista érzelmű, hogy ne legyen könnyű posztot írni, de kivétel erősíti a szabályt.)
Pl. még Bokros Lajos sem mondta magáról, hogy neoliberális lenne. Konzervatív hattyúdalában, MDF-es(!) EP-képviselőként már tagadta MSZP-s múltját(!) a megszorítások magyarországi pápája, és kommunistázta az LMP-t az ikonikus bajszú egykori MSZP-s pénzügyminiszter (1995). Érthető: a neoliberális gazdaságpolitikának a magyar zöldek voltak a legharsányabb kritikusai. Ez utóbbi legalább kézzelfogható kérdés. De kommunistázással az LMP sem volt adós: Szél Bernadett az Orbán kormányt kommunistázta le a CEU nemzetközi felének "ellehetetlenítése" kapcsán. Szél egyébként a kommunistáknál is idealistább humanistáktól került a zöldekhez. Sok minden róható fel a kommunista rendszernek, de az a kommunisták javára írandó, hogy az ötvenes években először volt lehetősége a továbbtanulásra és így a társadalmi felemelkedésre a legszegényebbeknek ebben az országban.
Valójában először és utoljára...
A CEU-ra ugyan még a középosztálybeliek sem engedhetik meg általában a tandíjat, de az albérletárak és az egyetemre járás indirekt költségei ma széles rétegeket kötnek röghöz, s soktízezer képzett szakembert veszít emiatt a nemzetgazdaság. A kommunisták-Fidesz párhuzam tehát nem a leglényeglátóbb, hogy úgymondjam: ők még nem bezárták az egyetemeket, hanem szélesre tárták a kapuikat. (Pusztán a másik irány.)
Lásd még: "A politizáló közvélemény manipulálhatósága, a szimbólumok, hívó- és szitokszavak tartalmának nem értése és eközben felettünk való korlátlan hatalma tizenöt huszonnyolc éve változatlan a hazai nagypolitikában, amely sokszor nem tűnik valóságosabbnak és szofisztikáltabbnak, mint bármely internetes fórum." — írtuk: Komcsizás és CEU — a magyar politika görbe tükre
A magyar politikai amnéziának azonban nem a fenti hölgyek és urak a csúcstartói. Már valószínű senki sem emlékszik a nevére, de volt idén nyáron egy józsefvárosi polgármesterválasztás (is), ahol egy bizonyos Győri Péter indult, mindenki örömére egyedüli ellenzéki jelöltként, mint egyszerre a szebb és a demokratikusabb jövő reménysége, de egy választás előtti interjúban már arra se emlékezett, hogy kire szavazott pár hónapja a parlamenti választásokon, nemhogy 12 éves SZDSZ-es pályafutása esett ki az amúgy már önmagát lejárató civil jelző mögé bújt politikusnak. A civil jelző ilyen kontextusban inkább oximoron és paródia. Lásd még: Terápiás csoport taktikai szavazóknak: 10 dolog, amiről beszélnünk kell. (Hogy a szebb jövő mennyire a csúnyább múltat idézné egy külön poszt lehetne, de nem most...)
Azt nem teljesen értem, miért kell perelni, mert valaki lekommunistázza az embert — elvégre kommunista az, aki olyan társadalmi rendszert tart(ott) üdvösnek, amiben a "termelőeszközök a közösség tulajdonában vannak, ki-ki a képességei szerint járul hozzá, de a szükségletei szerint részesül a javak előállításából illetve elfogyasztásából" (Wikipedia) — hogy ez egy utópia és az első néhány hónapos próbálkozás után minden idők legvéresebb és legszörnyűbb diktatúrájába torkolltak világszerte és kivétel nélkül az — úgymond — "egy dolog", akinek nem inge ne vegye magára. De!
Lehet épp az utóbbi miatt kéne a mindentudó értelmiségnek mindig nagyon szerénynek lennie. Nem minden világmegváltó ötlet zseniális, amit két sör közt felbüfögünk — csak mert elvégeztük valamely bölcsészszakot (ez a poszt szerzőjét nem érinti egyébként, kínosnak is érezném most közéjük tartozni).
Nem értem, hogy a Heller Ágnes Fan Club-bá átalakuló ELTE Esztétika Tanszék kollektíve, miért érezte fontosnak, hogy kiálljon Heller Ágnes lekommunistázása ellen a filozófus mellett, hiszen az nem szent és sérthetetlen és ő maga fasisztázta ellenfeleit önfeledten előtte — s főként miért érezte magát kompetensnek ebben a kérdésben, noha nem Heller Ágnes szépsége képezte vita tárgyát, ami esetleg egy esztétikai tanszékre tartozna. (Érdekes, hogy a fasisztázás miatt nem perelt a kormány, amúgy a Jobbik perelt a nácizás miatt — és elbukta... 2014-ben még Heller Ágnes sem velük akart összefogni a fasizmus ellen — ami ismét a politikai amnézia egyik súlyos esete.)
A kommunistázás örök, de kommunista már senki se akar lenni hozzá.
Tanulságok:
- a ma szembenálló szekértáborok ugyanonnan verbuválták szenior tagjaikat a rendszerváltáskor.
- egyik oldal prominensei se vállalják fel, hogy honnan jöttek.
- egyaránt szégyellik közös múltjukat.
- ezt jól teszik, és épp ezért lenne indokolt és elegánsabb részükről több szerénység saját "igazságuk" kinyilatkoztatása közben — több megértés mások igazsága irányában.
Hisz még saját tükörképükkel, egykori önmagukkal sem állnak szóba... Régi igazságaikat, pedig ma már le is tagadják. S legalább olyan biztos új igazságokra cserélték. Ha ilyen szélsőségesen viszonyulnak régi önmagukhoz, akkor vajon a mostani identitásuk mennyire áll stabil lábakon? Ad-e okot ilyen szélsőséges önbizalomra: végletes kinyilatkoztatásokra, mindentudó értelmiségieskedésre, megmondóemberkedésre? Nem lenne ok kicsivel több kételyre? Kicsivel több árnyalatra? Önkritikára? Önmérsékletre?
Mivel úgy látom a politikai igazság "forgandó", kínosnak érezném bármelyik szekértáborhoz tartozni. És lám: van itt is élet. Nyomj egy lájkot a Facebook oldalunkon is, ha egyetértesz!
Vitán felül áll: Heller Ágnes haspólóban és papucsban frottír zoknival is szép még ma is. Azon kevés egyenlőségpárti és őszinte kommunista nevében pedig elnézést kérek mindenkitől: Magyarországon senki sem volt kommunista, akikről ezt állítják.
