"Még a nem szakember politikus is jobb, mint az elvakult művész." — Kerényi Imre, Vasárnap, 1994. május 8.
Bár a média mindent bevetett, hogy témává tegye a klímaváltozás ügyét az uborkaszezonban, végül a szekértáborokat megosztó, szokás szerint világvégeként előadott ügyek felülírják az ökológiai sorskérdéseket, és visszakényszerítik a közvélemény még érdeklődő tagjait a szekértáborokba. Hiába írt hangzatos című cikkekben a magyar sajtó a közelgő világvégéről, mi civakodunk tovább:
A klímaváltozás nem kopogtat, berúgta az ajtót, Döglenek a halak, kipusztulnak a fák, leállnak az atomerőművek, és még Svédország is összement a rekkenő hőségben, A Föld visszafordíthatatlanul veszélyes üvegházzá válhat.
Egy ember halálát könnyebb átérezni, mint az emberiség pusztulását — az utóbbit úgysincs ki feljegyezze majd — kicsinyességünk mementójaként nem emel senki sírkövet. Az emlékezés az élőknek szól intelemként. A halálban már nem lehetünk okosak. (Sírfelirat a képen: "Négy gyönyörű lányt nevelt fel csupán egy fürdőszobával és mégis szeretetben".)
A (közeli vagy távoli) világvége nem a legjobb üzenet. Túl harsány, túl demagóg. És valószínű ordító túlzás is. Ha valószínűtlen túlzás, mire ösztönözhetne bárkit is? De ha valóban világvége jön, akkor van-e egyáltalán értelme, bármivel foglalkoznunk? Főleg mellette eltörpülő, ám közvetlenül is érzékelhető környezeti problémákkal... Legyen az akár a hatvani bűzgyár esete, amitől nem pusztul ki a kisváros lakossága — de folyamatosan szenvednek tőle. Felnyílik-e a szemünk eközben, hogy ha a széndioxid kibocsátásunk miatt nem is jön el az apokalipszis, de a nagyvárosi autóforgalom növekedése élhetetlenné teszi Budapestet. Szabályozás nélkül dugókkal, szálló porral és közlekedési balesetekkel kell együtt éljünk és haljunk. Maga a klímaváltozás eközben tény: lassan hajózhatóvá válik a Jeges tenger, bár most idehaza meglehetősen enyhe volt a nyár, Skandináviában sosem látott hőség köszöntött be. A forró és száraz tényeken kívül semmit sem tudunk biztosra: az okokat és az összefüggéseket csak találgatjuk. Éppúgy lehet ártatlan a széndioxid a környezetben, ahogy a genderszak sem biztos, hogy aláássa a "családot" és a hagyományos értékeket. Az utóbbi azért elég valószínűtlen.
Az átkötés e két távoli téma között nem önkényes és nem túlzó: Jogos kritikák is érik a társadalmi nemek szerepét kutató társadalomtudósokat, hogy a komplex társadalmi jelenségeket és problémákat egy nagyon szűk szemüvegen keresztül, pl. a férfi-nő egyenlőtlenség szemszögéből vizsgálják — miközben lényegében elfeledkeznek, hogy jóval durvább egyenlőtlenségek terhelik az emberi társadalmakat: nem csak világméretekben a globális észak és dél, de Magyarországon a budai felsőközéposztály és a szabolcsi mélyszegénységben élő romák viszonylatában is. Ráadásul egy budai úrinő élete száz éve is boldogabban és szabadabban telt, mint egy férfi napszámosé.
"Mindent lehet egy kicsit tehetségesebben csinálni." — Kerényi Imre, Vasárnap, 1994. május 8.
A mindenütt a világon, még a tényleg progresszív Svédországban is mérhető gender pay gap (a nemek közti jövedelmi különbség) a világ és az egyes fejlett nyugati társadalmakban mérhető jövedelemkülönbségek mellett olyan mértékben törpülnek el, hogy ugyanolyan joggal lehet nemlétezőnek is nevezni, mint kiterjedt tanulmányokban vizsgálni. Ugyanakkor — érdekesség vagy erős indikátor — a világ szupergazdagjai között túlsúlyban vannak ugyan a fehér emberek, de fontos tudni, hogy a nők reprezentációja megdöbbentő módon kisebb, mint pl. a fekete afrikaiaké. A nézőpontunk és a fókuszunk határozza meg az "igazságot".
Nem csak nálunk vált a konzervatív gondolkodás céltáblájává a gender ideológiának is nevezhető diszciplina vagy társadalomtudományos kutatási terület. Sőt nálunk talán legkevésbé, mert a közvélemény érdeklődése a társadalomtudományos viták iránt rendkívül csekély sajnálatos módon. A jobboldal pedig vita helyett valójában ignorálja a tudományos eredményeket is. A baloldali kormánypolitikák is csak felszínesen épültek rájuk, a valódi megértés hiányát tükrözték. Illetve a politikai közbeszéd sem ideológiai hátterű, a választó közönség értékrendje meglehetősen homogén: konzervatívként jellemezhető — kurzusoktól függetlenül, a politikai viták inkább törzsi háborúkra emlékeztetnek, mint ahogy az amerikai közvéleményben is inkább modern fétisek és totemállatok ütköznek racionális érvek helyet. Fontos kérdések helyett műbalhékon vesznek össze a szekértáborok. A hisztériakeltésben sokan kiveszik a részüket — a provokációkra provokáció a válasz. Kerényi Imre olyan szereplője volt e hisztérikus Kulturkampf-nak, aki megjárta a virtuális politikai barikádok összes oldalát.
"Győztünk, mert a politikai életből kiszavaztuk a hisztériát." — Kerényi Imre, Respublika, 1994. május 20. — tehát az MSZP-SZDSZ kétharmados győzelmekor és koalíciókötésekor mondta ezt...
Hasonlíthatnánk más nyugati társadalmakra, amik tudatosabbak. Most eközben mégis amellett érvelnék, hogy az aktuális gumicsont vagy provokáció, a társadalmi nemek mesterszak megszüntetése miatt nem jön el a világvége. A témáról továbbra is lehet írni, lehet kutatni, beszámolhat róla a sajtó — sőt most ennek apropóján ír is elég rendesen. Pár évvel ezelőtti bevezetésekor csak az ellenző 888-as, ultrakonzervatív kritikák kerültek elő, a szélesebb baloldali közvéleményt kevésbé hozta lázba a téma. Akkor azért jött el a "világvége", mert létrejött a szak az ELTÉ-n. Most meg azért mert megszüntetnénk. Viszont leszögeznénk: egyik túlzó reakció sem volt reális. Kerényi Imre halálán kárörömet érezni persze még ezeknél is rosszabb.
Hogy milyen képzésekre van szükség azt valóban eldöntheti megrendelőként az állam — alias a szőrös patájú kormány. Sok más tudományos kutatási terület nem kap önálló szakot — érthető okokból. Szerintünk is "korai" mesterszak keretében az ilyen fokú specializáció, de fontosnak tartjuk, hogy Magyarországon is foglalkozzanak a témával, mert neme történetesen mindannyiunknak van, s társadalomban élünk mindannyian.
A hazai Kulturkampf most tehát mindkét oldalon gyászolhat egy "áldozatot"...
"A politikai rosta kirázogatja a fölösleges embereket." — Kerényi Imre, Vasárnap, 1994. május 8.
Kerényi Imre halála, mint minden ember halála, tragédia. Mert az életünk egyszeri és megismételhetetlen, elvesztése pótolhatatlan: gyászunk saját múlandóságunkkal szembesít és jó esetben nemesebb értékrend kialakítására ösztönöz. A nép egyszerű fiainak kommentjeit nem merném ide bemásolni, lehetséges, hogy a jóízlést és a kegyeletet is sértenék — a határ manapság eltűnni látszik. Egy közszereplő halálakor viszont, mindez nem annyira szokatlan és meglepő.
Nem annyira szól ez a történet társadalmunk morális válságáról, ahol a holtak emlékezete nem az amúgy is falsul csengő nyugodjon békében szellemében történik, mint végső ítéletről tetteinket illetően: ki mint vet, úgy arat — még egy közmondás. Az emberek általában nem magára a halálhírre reagálnak, hanem az életműre, amit az adott közszereplő maga után hagyott, immár megmásíthatatlanul és jóvátehetetlenül. Szerintünk sokkal kínosabb, amikor mennybe akarunk meneszteni valakit dícséretünkkel — csak mert meghalt. Eközben ismerjük, hogy milyen ember volt. A címszereplő általában túlzó és gyakran giccses megnyilatkozásai számos személyiségi jogi perbe torkolltak, ő maga kéjjel gúnyolódott volna "Szerintem" című szerintem jobboldali Fidesz-szavazóként és kultúremberként is nézhetetlen műsorában a hasonló méltató részvétnyilvánításokon. Volt ilyenre példa, az internet nem felejt.
"Nagy vágyam, hogy végre egyszer olyan kulturális miniszterem legyen, aki a kultúrával szolidáris, és nem a kormányával vagy pártjával." — Kerényi Imre, Délmagyarország, 1994. július 12.
A Kerényit "jellemtelenként" jellemző, ám vele még a Demokratikus Chartában az akkori "végveszély" ellen együtt küzdő(!), és nyilván jellemes Gréczy Zsolt (DK), illetve Hell István (jó okkal ex-DK!) legutóbb már nem voltak elvbarátai Kerényi Imrének. Hell Istvánnal azért tegeződött, aki talán rosszul időzítve, de szintén jó okkal zavaros fejűként emlékezik meg a "színházi emberről", aki színházat csinált volna a közéletből, amit persze ő maga kívánt rendezni, ugyanolyan teatrális és szeszélyes allűrökkel, ahogy a világot jelentő deszkákon is tette — noha az életben valóban nincs rendező a jóistenen kívül. A valóság nem színjáték. A halál fájdalmasan valódi és végleges. A genderszak megszűnése kevesebb kárörömre ragadtatja el a nagyérdeműt most a másik oldalon, mint a vitatott közszereplő-rendező halálhíre emezen. Sőt a Kerényi Imrét nekrológjában méltató jobboldali értelmiségi, Bencsik Gábor még a szak megszüntetése ellen is szót emelt, ami üdítő kivétel a magyar közéletben...
Helyes értékelés arányérzék, mértékletesség, ismereteink folyamatos bővítése, látókörünk tágítása nélkül elképzelhetetlen. Ennél csak egymás megérteni akarása és tiszteletben tartása nagyobb hiánycikk manapság. De ez sem attól jön el, ha szervezünk rá egy külön egyetemi szakot, vagy beillesszük n+1-edik tantárgyként az általanos iskolai curriculumba vagy világvégét kiáltunk miatta és kesergünk közepesen rossz pósztokban. Jórészt erőltetett és kontraproduktív volt Kerényi Imre inkább magányosnak tűnő Kulturkampf-ja is, de e bizarr Don Quijote-figura most végleg letette a fegyvert. Nem születik több új élc a túlbuzgó kereszteslovag közpénzből felpumpált szélmalomharcairól — azoktól, akikkel a fasizmust deliráló Demokratikus Chartában még ugyanazon hisztériának a hopmestereként szerepelt.
Az értelmetlen, giccses és túlzó kijelenetéseken túl is kéne legyen (köz)élet.
A forró és száraz tényeken kívül semmit sem tudunk biztosra: az okokat és az összefüggéseket csak találgatjuk. Az ökológiában és a szociológiában is — a politika meg még ezeket se ismeri. Az életünk és főleg a halálunk csupa rejtély — ezekkel kapcsolatban jósolni nagyon nehéz ("...pláne a jövőre vonatkozóan"). Szerényebbnek lenni illendőbb. Mértékletesnek lenni bölcsebb. A nemzet jövendő jó- vagy balsorsát sem feltétlenül a jobboldal ismeri legjobban, ahogy férfiről és nőről sem feltétlenül a genderkutatók tudnak majd a legtöbbet mesélni nekünk. Téved Gréczy Zsolt: egy emberi elme "bármennyi" eszmét be tud fogadni — s kell is neki. (Aki a véleményét se tudja megváltoztatni, az semmi másra se képes.) Ahogy téved Bencsik Gábor is, aki azért támogatja a genderképzést, mert bátrabbnak tartotta volna vitákban legyőzni — de a viták célja nem a "mi" győzelmünk, hanem az igazság kiderítése.
Isten nyugosztalja. Isten nyugosztalja a genderszakokat. És isten óvjon minket a közeli végítélettől.
Korábbi írásaink a közbeszédről és a közéletről: A közélet elviselhetetlen könnyűsége, A baloldaliság szurikátabőrbe varrva
