Ebben az unalmas és modoros posztban nem aktuálpolitizálni szeretnék a magyar zöldpárt társelnökeinek vagy a Honvédkórház sürgősségi osztályát vezető orvosceleb lemondása kapcsán — de azért sikerülni fog. A tanulságok általánosabbak és inkább szólnak a felelősségvállalásról, a  számonkérhetőségről és a szavahihetőségről, amit bárki igazán magáévá tehetne, ha felelős beosztásba sodorja a magyar balsors. (Ezek ma hiánycikkek.)

1. Sose mondd, hogy utánad a vízözön. Zacher Gábor, az ikonikussá vált toxikológus, mint orvos hiteles maradt, de a saját intézményében zajló visszásságokkal vezetőként nem akart szembenézni és inkább ignorálta a kritikákat — az amúgy egykori fideszes önkormányzati képviselő. Hogy, hogy nem lemondása után viszont már mindenért a "rendszert" hibáztatja: felelős megoldáskeresés helyett csupán áthárítja a felelősséget, apokaliptikus víziókkal traktálja a közvéleményt, pont azt teszi, amit kritizált: „az ellenzéki médiumok előszeretettel nyúltak olyan témákhoz, amelyekről úgy gondolták, lejárathatják velük a magyar egészségügyet, és ezáltal kétes értékű politikai előnyöket kovácsolva ostorozhatják a kormányt”.
   
   Eközben a magyar egészségügy sokfelé az országban ugyanúgy nagyon kevés pénzből, de azért tisztességesen működik, becsületesen dolgozó orvosokkal és lelkiismeretes ápolókkal, akik ugyanolyan szaktudással bírnak, mint az orvosceleb, aki nélkül ugyanúgy helyt tudnak állni majd. Nem a személyünk a fontos, hanem az Intézmény és annak Küldetése.Talán még a problémás intézmények is ellátják alapfeladataikat — különben az ÁNTSZ már bezárta volna őket. És könyörgöm, az olyan hatásvadász kijelentések már eleve értelmetlenek, hogy "bedől a rendszer" — pláne várni, hogy bedőljön, kicsit sem vicces. Indiában egyes állami kórházak évtizedek óta úgy működnek, hogy a dolgozók be se járnak, ami nálunk elképzelhetetlen, bár a morál valószínű akár az alacsony fizetések és jól definiálható szervezeti okokból nagyon alacsony idehaza is.
   
   Egyik ilyen ok a rossz menedzsment, az omladozó intézményekben dúsgazdaggá lett "orvosbárók" teljhatalma. A rendszer bajban van, de nem tud összeomlani: csak mondjuk hosszabbak lesznek a várólisták. De ez nem egy konkrét osztályos főorvos távozásán múlik. Naponta névtelen hősök mentik meg az egészségügy becsületét és emberek életét, akikből nem celeb lesz — hanem munkavállaló Németországban.
   
   
2. A szorgalom és a nagy munkabírás még nem vezetői erények. Szél Bernadett eltökéltsége és kitartása akkor is megérdemlik a tiszteletet, ha tehetsége és eredményei alulmúlhatták a többség várakozását: éppen nem nyerte meg a választókerületét — de ilyen a demokrácia. Nagy fába vágta a fejszéjét, ami becsülendő, de a szemmel láthatóan irreális optimizmussal és indokolatlan lelkesedéssel vállalt miniszterelnöki ambíciókkal biztos kudarcra ítélte magát. Ráadásul már az valódi, embert próbáló kihívás volt, hogy egy olyan kispárt vezető arcaként kellett helytállnia, ahol korábban a magyar politikai színtéren klasszisnak tekinthető Schiffer András, Róna Péter tették magasra a lécet — amit sokáig megugrani másoknak sem  lesz könnyű. Sok mindent sorolhatunk fel egy vezető erényei között, de igazából érdektelen, hogy "mennyit" dolgozott, hány sajtótájékoztatót zavart le (általában minimális közfigyelem mellett) vagy hány kilométert tett meg, amikor is (borzalmasan modoros kifejezéssel) "felszántotta az országot", ami — könyörgöm ismét — a "munkaköri leírás" része és nincs többletértéke.
   
   Az ATV műsorvezetői nem a tanárnéni vagy tanárbácsi, aki majd jó jegyet ad kedvenceinek, nem érdemes előadni a strébert — ez már Az Élet és nem a gimnázium. Csak a választó és a tényleges eredmény számít, aminek a megítélése olykor nem könnyű. Mivel az LMP viszonylag jól szerepelt (7,34%-kal megelőzve a hajrában a Gyurcsány-pártot), a sikerérért is el kéne vigye valaki "a balhét". De közben a tagságban valami nagyon eltört, a kommunikációs káosz, mint a rosszul megépített tető rázuhant a lakók fejére és riadalmat keltett az egész környéken. Az megint a való élet igazságtalansága, hogy pont az ellenzék relatíve jobban szereplő pártjainak vezetői érezték úgy, hogy le kell mondaniuk. Míg a tényleges visszaesést elszenvedő balliberálisok továbbra is hangadóknak érezhetik magukat, őket a választóik büntették és nem a tagság vagy a médiaértelmiségük...
   
   
3. A pozíciót mások bizalmából és nem hitbizományba kaptad. Szél kiforrott önálló politikai elképzelések (vissza- majd kilépő párttársa mondta róla!), és következetes stratégia híján nem tudott nyomot hagyni a magyar politikatörténetben, utólag sem tudtuk meg mit képviselt, de kellőképpen tudta visszatükrözni a balliberális média és az abból rossz beidegződéseket eltanuló ellenzéki törzsszavazó érzelemvilágát. Nem voltak megjegyezhető és idézhető gondolatai, és a zöldpárt korábban kitaposott irányvonalát sem tudta közérthetővé tenni, ami eltaszított sok vidéki zöld gondolkodású értelmiségit is, akik predesztináltabbnak érezhették magukat a zöld értékek képviseletére. Víziók nélkül bukdácsolt háromfelvonásos lemondásáig és kilépéséig.
   
   Ami ennél megdöbbentőbb, hogy szinte szóról szóra ugyanezek mondhatóak el a szintén távozó 2018-as Vona Gáborról, aki a néppártosodással nem utat jelölt ki, hanem a korábban jól beazonosítható nemzeti radikális párt kifulladását ismerte be — vagy épp kezdeti úttévesztését. Az egykor Fidesznél radikálisabb, de a MIÉP-nél mérsékeltebb jobboldali fiatalok pártkezdeménye számára ha sikeresnek is látszott ideig-óráig a szélsőséges politizálás, de (előre láthatóan), mint kormányképtelen, zsákutcának bizonyult, és csak csalódott választókat tudott kitermelni. A kormányzás felelősségét a választók csak mérsékelt, megbízható és kompetens szereplők kezébe hajlandók letenni — az utóbbi persze a kakofon ellenzéki kórus semelyik hangadójára nem volt igaz, de a Jobbik úgy tette le a névjegyét 2006-2010 között a médiában a gárdavonulásaival, hogy a társadalmi többség számára ne is lehessen vállalható: az állam erőszakmonopóliumát "fenyegető" paramilitáris szervezetek jogos félelmet keltenek, kevesek számára romantikus a masírozásban születő erőszakos rend — manapság még katona se akar lenni a többség.
   
   Az első benyomás számít, beég az emberek emlékezetébe. A kormányra ácsingózó néppártosodás és a cukiskodás tehát a gárdaalapító Vonához köthető pártimázs kudarcának a beismerése volt, lemondása már akkor indokolt lett volna. A megújuláshoz új arc is kellett volna, így 2018 eleve beválthatatlan ígéret volt, és Vona olyan magasra tette magának a lécet, amit nem tudna dobbantóról se megugrani — ahogy vloggerként se képes a stábja kutyafuttában elsajátítani még a  helyes vágástechnikát sem, nemhogy megalapozni a visszatérő messiás imázsát. Mára maradt a kudarc érzése és a videóbloggerkedés, ami bárhogyis, de visszalépés a bársonyszék árnyékából Puzsér Robi szintjére. Ez a Budapest TV az RTL után. 
   
   
4. Ne csapd be saját magad. Egy pártban minden döntés politikai döntés, ezért nem kéne meglepetést okozzon pl. egy kedvezőtlen kimenetelű fegyelmi eljárás egy vezető politikus számára, aki explicit módon túllépett pártja kongresszusának doktrinaként lefektetett határozatán. (Hadházy és Szél ráadásul olyan közös politikai döntéseket szegtek meg a választási kampány lázában, amiket ők maguk terjesztettek be. Mi végre akkor egy határozat, ha bármikor semmibe vehetjük? Az Orbán-rezsim jogállami deficitjét is éppen az okozza, hogy önkényesen alakítgatja a törvényeket s veszi semmibe olykor saját, korábban lefektetett elveit. Ha ezt lehet csinálni, akkor bármit lehet...)
   
   A pártalapító, Schiffer András által nem véletlenül bukott álbaloldalnak nevezett csoportosuláshoz való hasonulás, a balliberális pártok többszörösen bukott jelöltjeinek támogatása, a különutasság feladása nem holmi hóbort elhagyása lett volna csupán — aki ezt nem érti, az nem értette saját pártja, az LMP lényegét. Jelen esetben leginkább a politikai öngyilkosság: az LMP polgári szavazórétegének elvesztése forgott kockán. A szituáció szokatlan: egy józan és nem a pártokban szokásosan lesajnált szörnyű tagság inti meg a szirénhangoktól megrészegedett, tévútra tévedt vezetőit és tereli vissza a közösen kitaposott útra. Ez pedig mindenkinek fájdalmas. De meg kell történjen. Túl leszünk rajta. Szél Bernadett nélkül is.
   
   Személy szerint nem tartom célravezetőnek, amikor egy politikai kérdést valamilyen normatív-bürokratikus-bíróságosdis eljárás keretében akarunk eldönteni széleskörű vita és közös döntés helyett, de előfordul, hogy nincs más választás, amikor egy vezető nem felismerve az intő jeleket szembefordul saját közösségével. Egyébként ha a diktatúra definícióját keresnénk, én ezt választanám. Nem a véleménykülönbség a probléma, hanem az arra adott nárcisztikus vezetői válasz. Véleménykülönbségek mindig vannak és lesznek. Egy kiépült diktatúrában általában ennek kifejeződését fojtják el.
   
   Az LMP etikai eljárása nem a legjobb intézmény, de ha egy szóban szeretnénk értékelni a történteket, akkor azt kell mondjuk: demokrácia történt. Ez persze sokaknak, főleg a büntetés alá vontaknak fáj. A békés továbblépéshez persze a hibák elismerésére volna szükség — ami már vezetői erény — aztán a korrekciójára. A rosszat jóvá kell tenni. Csak utána jöhet egy másik vezetői erény: a könyörületesség és a megbocsátás.
   
   
5. Ne akarj becsapni másokat. Bizony mindenkinek van egy főnöke. Még a főnököknek is. Lett volna idő a választási kampányban egy új doktrina elfogadtatására, a visszaléptetések megtárgyalására, a láthatóan mára dühös LMP-tagság és balliberálisokkal szemben előítéletes LMP-választók számára is alaposan megérvelt és elmagyarázott módon — Szél Bernadett nem mond igazat, amikor kényszerhelyzetre és az idő rövidségére hivatkozik vagy arra, hogy magára maradt, amikor minden eszköz rendelkezésre állt és a szervezet, mint sok kis szorgos hangya, végezte a dolgát — fizetés és köszönet nélkül. Az LMP 9 év alatt 42 kongresszust élt meg. Évente ötöt. Egy kampányra időzített új kongresszus ugyan veszélyes ellentéteket hozhatott volna a felszínre és nem kockázatmentes, de a részvételi demokrácia pártja nem úszhatta ezt meg, ha már egyszer korábban a legfelsőbb döntéshozó szerv, a kongresszus határozott valamiben, akkor csak az tágíthat a valóban túl szűk mozgástéren.
   
   Egyébként az alkuk továbbra sem politikai bűnök: értelemszerűen így mennek előre a dolgok egy többpárti demokráciában. (A "kompromisszumentes élet" az valami istencsászár(nő)i privilégium.) Sok párt van, és azok hol ezzel, hol azzal állapodnak meg az ország és saját érdekeik előmozdítása érdekében. Az lenne a normális, ha egyik se lenne szitokszó vagy vörös posztó a másik szemében, de most nem így van, noha egyik párt sem róhat fel semmit a másiknak, egyik kutya másik eb, lényegében minden kormányunk hatalomgyakorlása hagyott maga után némi foltot a magyar demokrácia egyre foszló szövetén.
   
   A vezető csak egy a közösségből, ha nagyobb felelősséggel is ruházzák fel. Várom azt a vezetőt, aki végre nem csak másokat vádol diktatúrával, hanem valóban demokrataként vezeti a közösséget. És nem a mindenki által közösen elfogadott megállapodások és keretek semmibevételével — ahogy Orbán, Gyurcsány vagy épp Szél Bernadett és Hadházy Ákos is tették és teszik.
   
   Lehet persze ezt még súlyosbítani, ha a vezető szembekerülve a közösségével kígyót-békát kiabál azokra, akiknek karrierjét köszönheti. Ugyan ki fogja elhinni a jövőben, hogy ez nem ismétlődne meg ugyanígy? Hadházy ugyanúgy vált meg a Fidesztől és az LMP-től is. Szél szinte tegnap ugyanazt a "rendszert", ugyanazt az etikai eljárást méltatta, hogy milyen demokratikusak, s végül valóban elég erősnek bizonyult az az immunrendszer, hogy figyelmeztessék először egy alacsony újraválasztási támogatással (egyedüli jelöltként 60%-ot kapni édeskevés), aztán egy enyhe büntetéssel, amit aztán rögtön felébredve csipkerózsika álmából már kritizált és méltatlannak ítélt, a többi meg már történelem. (Ki tudja, lehet mindkét esetben kicsit igaza volt?)
   
   
6. A vezetőknek vannak feladatai is — nem csak jogkörei. (És pláne nem csak privilégiumai.) Egy adott ambíciózus embertípus számára nagyon vonzó a rivaldafény, és ha hozzászokik, akkor fájdalmasnak érzi, ha elveszik tőle. Gábor Zsazsa biztos örülne az LMP helyében. "Mindegy, mit csak írjanak rólam" — vallotta a hollywood-i magyar celeb. Hát egy ideje az LMP aztán nem panaszkodhat: írnak róla bőven. Kap hideget és meleget. A pártra irányuló figyelem maximális, még a legképtelenebb fegyelmi indítvány is szalagcímet csinál, mintha legalábbis a Lehet Más a Politika lenne éppen kormányon, de a párt körül nem leváltott lázárjánosok és más jövő-menő miniszterek és oligarchák szaladgálnak.
   
   Sokkal inkább átlagemberek, mint az olvasó maga. Valószínű senki sem gondol bele, de a magyar pártok tagságát ugyanabból az anyagból gyúrták, mint az ország polgárait úgy általában. A többi pedig ennek következménye.
   Ahogy egy vállalatnál, úgy egy közösségben, egy városban vagy egy országban is a vezetők dolga lenne ebből a káoszból, ezernyi emberi kicsinyességből és nagyravágyásból valami működő szerveződést életrehívni, bizony: célok, jelszavak, víziók által.
   
   "You had one job!" — egy feladatod volt, ha ezt az egyet elszúrtad, akkor teljesen mindegy, mit tettél még. (A végén már egy fodrászszámla is kiveri a biztosítékot a kritikusok körében, ahogy azt Szélnek is felrótták a kampányban, pedig akár logikus magyarázat is volt talán rá.) Ezt hívjuk kudarcnak: nem olyan nehéz felismerni, ekkor viszont illendőbb tényleg lemondani és valóban távozni. Nem csak félig. Mert ekkor még lehet becsülettel.
   
   
7. Ha lemondasz, akkor mondjál le becsületesen. Amikor Schiffer András belefáradt a magyar pártpolitikába, akkor nem csak pártbeli tisztségeiről, de országgyűlési képviselői mandátumáról és fizetéséről is lemondva távozott. Vitán felül áll: emelt fővel és példát mutatva. Egy olyan közéletben, ahol ez nem volt jellemző és azóta sem lett minta. Érezhető volt, hogy nem érzi magát otthon a lényegében saját két kezével felépített pártban. Legyen a megnevezett oka vagy ürügye akár az utolsó neoliberális csepp a pohárban (a frakcióban szégyenszemre alig pár hónapot töltő Szabó Szabolcs, párt nélkül maradt Együtt-politikus) vagy egyéb homályos értelmiségi elfoglaltság — szellemi holdudvart nem építeni kell, hanem általában van egy hold és annak van egy holdudvara oszt' kész... Nos nem kizárt, hogy ez a sápadt holdsarló és holdudvar, ha sérülésekkel együtt azért ma is adott, ahogy adott volt mindig is.
   
   Egyáltalán nem véletlen, hogy ugyanez a létező közösség (ma is) tapssal köszön el tőle — Szélnek nem fognak, legföljebb pont azok tapsolnak most, akik korábban kígyót-békát kiabáltak rá és pártjára... A valódi vezetőknek pozitív öröksége van. Jó esetben azért távoznak, mert úgy érzik elvégezték a feladatukat. És úgy érzik, másoknak kell átadniuk a stafétát, akik az új kihívásokra új erővel tudnak reagálni. Kevésbé jó esetben távozásukkal tehermentesítik a szervezetet a személyük körüli konfliktusoktól: a három távozó LMP-társelnök népszerűsége mellett ilyen tehertétel is volt bizony.
   
   Schiffer András elvégezte becsülettel pártalapítói feladatát, lerakta annak alapköveit és azok maradandónak bizonyultak, az LMP, hogy "lehet más" valójában még ma is csak egy ígéret, de egy olyan biankó csekk, amit azért fogadnak el a választók, mert egy Schiffer András írta alá, erre az ajánlatra szavaztak most már 7,34%-nyian és nem a futókalandnak bizonyult Ron Werber által megálmodott miniszterelnöki ruhatárra. Schiffer ugyan szigorúbb volt magához és részint kudarcként élte meg, hogy nem volt képes az 5-8%-os sávból kitörni, és potenciális kormánytényezővé válni a magyar zöld párttal. (Az igazság az, hogy a nyugat-európai zöldeknek évtizedek, botrányok és belharcok sora kellettek.) Sosem azok értek célba, akik elindultak.
   
   Azt már tudjuk nálunk, kik nem fognak célba érni: Szél Bernadett és Hadházy Ákos — sajnos a képviselői fizetést megtartva távoztak a csatasorból, noha ígéretük szerint esetlegesen (haha) elbukó kormányváltó aspirációjuk esetén, nem kívánták még a képviselői munkát sem vállalni. (Ígéret szép szó.) Sőt Szél egyenesen azzal riogatta magát vagy a közvéleményt, hogy börtönbe(!) fog menni, ha újra Orbán nyer. Egyébként nyert. És nem ment senki börtönbe: helyette megemelték a képviselők, így Szél és Hadházy és a parlamentet bojkottáló DK-sok fizetését is elég rendesen. Az egykori fideszes Hadházy Ákos pedig az új kétharmad ellenére ült úgy be a parlamentbe, hogy a négy évre szóló mandátum megszerzése után ki is lépett abból a pártból, amivel azt szerezte, ami valószínű Guinness-rekord. Kettejük öröksége tehát az adósság, amit hátrahagytak (a visszaléptetések 150 millióba kerültek az LMP-nek), a mandátummal járó anyagi és politikai "javakat" pedig magukkal vitték a politikai süllyesztőbe.