Rettentően unalmas lett ez a Brexit-dolog. Többévados sorozatot csináltak belőle, pedig jó esetben is csak egy másfélórás B-kategóriás mozi. Érdekel a Brexit egyáltalán még bárkit is? Van-e a 21. században olyan politikai kérdés, ami megmozgatja az emberek tömegeit? Nagyon angol, ahogy a kilépésüket a britek intézik vagyis nem intézik. De még mindig jobb az angol abszurd humor, mint a német kurz-und-gut, ami most az Unió közös nyelve: már történetünk legelején megüzenték Juncker-ék: menjenek, „a lehető leghamarabb”, mintha az Unió Nagyhercege személyes sértésnek tekintené, hogy a brit polgárok egy eldöntendő kérdésre az egyik módon reagáltak többségükben. Európa pont nem ezzel teszi magát szerethetőbbé — bár a leköszönő Juncker-bizottság amúgy se erről volt híres...

Ha ez az egész brit kilépés egy egészestés film lett volna, akkor akár osztanám is az érzést az izgalmakat illetően, de a max egy B-kategóriás mozifilmre elegendő sztoriból sikerült egy rémunalmas többévados sorozatot csinálni. És a java még hátra van. Több kérdés is felmerülhet bennünk. Minek kellett kiírni Cameron-t a sorozatból? Volt stílusa, ha nem is volt egy James Bond. Aztán ott volt Nigel Farage. Igazi mókamester volt, sokan miatta követték a sorozatot — erre őt is kiírták, pont a cselekmény csúcspontján. Erősen érződik a brit forgatókönyvíró amatörizmusa. Aztán szintén nem is értem, minek tették meg főszerepelővé ezt a Theresa May-t, — volt egy ki nem mondott egyezség, hogy a nemzetközi közönség miatt nem lesz több kimondhatatlan TH-hanggal kezdődő nevű karakter Thatcher után. S pont mikor már megszoktuk, már látszik, hogy ő se húzza sokáig — persze nem akarom ezt elszpojlerezni... (Hátha ezt még magyar adókon nem adják...)

A lényeg, hogy a britek is borzalmasan unják már ezt az egész Brexit-témát, mintha nem is egy évszázadonként egyszer előforduló történelmi sorskérdésről szavaztak volna... A "Bored of Brexit" — "BoB" — vagyis "Brexit-unt" lett a "Brexit" és a "Bremain" szavazóknak is az 54-55%-a. Valóban borzasztósan unalmas már sokaknak, hogy minden, de minden a Brexit miatt vagy a Brexit ellenére történik — a magyarázatokban. (Nyilván amúgy nem.)

A jóléti tásadalmakban rendkívül nehéz fenntartani az érdeklődést a politika iránt úgy általában. Elvégre, amire az emberek vágynak, a létbiztonság, kiszámítható életút, a nyugati életforma minden szabadsága és kényelme többnyire adott — ha nem is fenékig tejfel az élet, mert a vajas felével esik le néha a kenyerünk, valójában messze jobb az élet, mint azt akár bármely 19. századi radikális,  munkásmozgalmár, kommunista, utópista szocialista, anarchista vagy szüfrazsett egyszerre remélhette — s mindezért jóval kevesebb erőfeszítést kell tennünk, mint azt bárki őszintén be merné ismerni nyilvánosan. (Akár egyébként a jóval szegényebb Magyaroszágon is jobb környékeken.)

Úgyhogy minden csinnadratta és álvita közepette a jobb- és baloldal ajánlata a társadalom számára régóta ugyanaz a semmi: "a piac majd megoldja" — valójában régóta nem tudni, mi szükség is egy ilyen államra?

Ugyanakkor lelombozó lehet, hogy a brit társadalom alsó harmada viszont ma rosszabbul él, mint a válság évében, 2008-ban. Az egyenlőtlenség felszámolására felesküdő Theresa May kormánya viszont ezügyben vajmi kevés lépést tett. Ellenben ezer új kormányalkalmazott dolgozik azon, hogy az eddigi uniós jogszabályhegyeket átkopipasztázzák a brit jogrendszerbe. (Nyilván a brit hivatalok sem ismerik az összes kijelölése, másolás billantyűkombinációkat.)

Ezen felül már valóban maguknak kell kreáljanak problémát — pontosabban mivel mi lusták vagyunk erre —, a politikai marketingesek kell kreáljanak számunkra valami rettegni valót, mint a népességfogyás, a migráció veszélye, vagy a közvetlenül szerencsére elenyészően keveseket veszélyeztető nemzetközi terrorizmus, esetleg a klímaváltozás egyelőre megfoghatatlannak tűnő rémképe. Az Egyesült Királyság az Unióból való kilépésben találta meg azt a pótcselekvést, amivel láthatóan lefoglalja magát az elkövetkező évekre. (Nekünk Sorost és a migránsokat szállítja a szórakoztatóipar politikai részlege.) Hozzá kell tenni ezek mindegyike létező dolog. A Brexit viszont egy teljesen fabrikált problémára adott csattanós választ, ami különösen közel állt a britek szívéhez. 

De miért a britek, miért nem a szintén máshogy különc franciák? Geopolitikai szempontból ez nagy könnyebbség: kényelmetlen lenne olyan uniós térképeket rajzolni, amiről pont Franciaország hiányzik, emellett a jó sokáig vonakodó britek hagyományosan kilógtak az európai integrációs folyamatból, sőt időnként el is szabotálták azt. Britannia Európa békés egyesítésének tervét történelmi okokból mindig is zsigerből elutasította. Egészen a világháborúkig Britannia a világ első számú nagyhatalmának gondolhatta magát, a második világháborút viszont úgy fejezte be győztesként, hogy valójában elvesztette azt — egész pontosan kiterjedt gyarmatbirodalmát és világhatalmi státusát. 

Az a Franciaország, amelyet szégyen szemre fel is kellett szabadítani a német megszállás alól egy kicsit másképpen áll a dolgokhoz, megtanulta értekelni a nagy szomszéd barátságát. Na most a britek ezt a leckét elmulasztották, (pedig rájuk fért volna). Beletörődtek inkább a tengerentúli nagytestvér gyámkodásába. S él még bennük némi gyarmatbirodalmi reflex, számukra egy német-francia egység gondolata is rémisztő, s az egyenrangúakkal való egyezkedést se nagyon ismerik, a fél világot magában foglaló gyarmataikat egyszerűen dirigálták. Vagyis egy valódi európai egység: ami a történelemben most jön létre először háború és hódítások nélkül: nem kell hozzá se egy Nagy Károly, se egy Napoleon, se egy Hitler.

Már Boris Johnson is unja. Az évtizedeken át a Brexitért küzdő szélsőséges pojáca, az ignoráns és arrogáns britek mintapéldánya, Nigel Farage (UKIP) már a Brexit (számára is váratlan) sikere után nem találta a helyét, rögvest angolosan visszavonult, ami felért egy ovis nem-ér-a-nevemmel. Talán idehaza nem ismert, de nem ő volt végül a népszavazási Brexit-kampány politikusarca. (Igaz a szintén igazi pojáca, a konzervatív Boris Johnson arca se volt egy matyóhímzés.) A Brexitet valójában sikerre vívő Dominic Cummings kampánytanácsadó viszont tudta, hogy a legtöbbeket taszító Nigel Farage és a szélsőséges, EU-  és bevándorlásellenes UKIP platformon nem szervezhető meg a Brexit mögötti többség. Szélesebb platformra volt szükség. (Néppártosodás, csak ő tudta, hogy kell...)

(Meg azért egy kis migránsokkal és Törökország csatlakozásával való riogatásra az ő kampányának is szüksége volt — persze szigorúan tudományos alapon.) A brit politikát a kampányguru precíz mérésekkel alátámasztva igyekezett nagy önzetlenséggel megváltani — annak Brexitbe taszításával. (Az HBO pedig remek játékfilmet készített a kampányról. Ez nem irónia. Egész megszereted tőle a Brexitet.)

Cummings legalábbis utólagosan meghirdetett célja a Brexittel éppen a szél kifogása volt a szélsőségesek vitorlájából, de leginkább az őket is magában foglaló inkompetenssé vált politikai osztály, vagyis az egész európai és brit establishment megdöntése volt. Nos, ebben azért nem aratott teljes sikert, a politikai rendszer azóta se változott, csak éppen az általa okozott Brexit lebonyolításával van immár harmadik éve elfoglalva — minden más valós társadalmi probléma helyett. Az volt a bájos elképzelése, hogy a Brexit által egy sor álprobléma, mint a migráció vagy a politikai szélsőségesek egyéb kedvenc témái, elvesztik korábbi súlyukat és újra értelmes kérdések kerülhetnek a fókuszba — pl. az egészségügy. Hát döntse el mindenki magának, hogy az, hogy azóta is csak a Brexit folyik a csapból is, a Brexit miatti tűzoltás és kormányzati kapkodás, vajon ezt jelenti-e. 

A Brexit, mint a politika megannyi jelszava, jelszóként még kezes bárány volt. Valósággá válva már más a helyzet.A Brexit ördöge is a részletekben rejlik. Tízezernyi apró és unalmas részletkérdésben, amelyek sokkal inkább meghatározhatják az ország sorsát ebben-abban-amabban — viszont senkit se érdekelnek már. A Brexit egyszerre unalmas és rémisztő ezért. Britannia koncepció nélkül ugrott bele, mert olyanról kérdezték meg a népét, aminek megválaszolására nem volt képes az elit se. A politikai elit pedig nem készült fel rá, sosem merészkedett a status quo-n, a Cummings szerint vagy százötven éve téves közvélekedésen kívülre. Valójában még a felelőtlen szélsőségesek is az establishment részét alkották, s pont ők kerültek leginkább légüres térbe, amikor talán nem is komolyan gondolt követelésük valóra vált.

Ebből nyugodtan lehet következtetést levonni általában minden radikalizmusra vonatkozóan. Ez zajlik le a történelemben újra és újra. Néha a következmények 80 évig is elhúzódnak...

Még egy-két évig tart majd ez a kutyakomédia a Britanniában is agyonszidott sajtóban: egészen addig minden brexit, az is, ami nem. (Mintha a sajtó tehetne mások hülyeségéről.)

Nem kizárt viszont, hogy az a szintén jól beharangozott hatalmas nagy összeomlás is elmarad, ahogy a brexit-pártiak pozitív várakozásai is "felőrlődnek" az unalom és a pánik közepette. A gazdaságot se tűnik most úgy, hogy olyan nagyon érdekelné már a dolog, hiába cikkeznek naponta róla a komolyabbnál komolyabb lapok is. Tudálékosan úgy mondhatnánk, a piac már mindezt jó előre beárazta. (2016-ban.) Meglepetések nem nagyon érhetnek már senkit. Senkinek sem érdeke... Ok és okozatok pedig idővel eltávolodnak egymástól, mert maga a Brexit már csak egy lesz az ezer egyéb ok közül, ami hat. Mint valami bornírt utcanévtábla-csere.

Legfőképp, mert valójában Britannia marad ugyanott ahol van. A Brexit ugyan adminisztratíve megnehezít majd egy sor dolgot, de nehézségek amúgy is szoktak lenni. Egy Brexit nem változtatja meg egy ország helyét a földrajzilag: Britannia Nyugat-Európa részeként különcködhet majd tovább. Aztán egy idő után majd Britannia is megszokja a kicsinységét, biztos nem lehet könnyű, (mi is küzdünk vele párszáz éve). Kisországnak meg már nem járnak nagyformátumú vezetők. Ez már pipa: Boris J. vagy Theresa M. aztán nem az — és így is fog ez maradni. Ennek a felszínre kerülése az igazi "hozadéka" a Brexitnek. Amúgy Britanniát gazdaságának fele vagy még több az EU-hoz köti majd eztán is, ami sokkal inkább determinál minden folyamatot, mint az amúgy sokszor súlytalan brüsszeli bürokrácia vagy inkább bolhacirkusz — és a hozzájuk fűződő, futónak bizonyult brit liezon.

Mert a történet másik fele: nem létezik az az Unió, amiről beszélünk, aminek az elhagyása valóban fájhatna. Az Unió egy embrió, alig több még mindig egy nyögvenyelősen haladó, nonstop konferenciánál — saját magáról. Költségvetésében mérhető jelentősége két nagyságrenddel kisebb a tagállamokénál, ami elég vékonyka hatáskört sejtet. Vezető politikusai sokszor tényleg harmadosztályú bohócok. (Azok is, akik nem megélhetési euroszkeptikusok.)

Az egész egyre inkább olyanná lesz, mintha a britek csak egy szimpla golfklubból akarnának kiiratkozni, mert drágálják a bárban a viszkit, úgy csinálnak, mintha nem akarnák visszaadni a kölcsön ütőket, és még ők lennének megsértődve, cserébe a klubtársak kellemetlenkedni igyekeznek — de miután lement az egész, eztán is mind ugyanoda járnának el kicsit ütögetni — ki belépővel, ki bérlettel. Jobb dolguk úgy sincs. 

 

A cikkben hivatkozott forrásaink: 

Brexit Britain: Small, boring and stupid (Politico)

Brexit: The Most Boring Important Story in the World (The New York Times)

A Sargentini-jelentés veszélyezteti Európa egységét (A kiló nem százat jelent.)