Az év végén az államok, sőt vállalatok vezetői valamiért szükségét érzik, hogy szóljanak az ő népükhöz, alkalmazottaikhoz. Ezek a beszédek normálisan nem tartalmaznak semmi különlegesen nagyívű gondolatot. Ez adja éppen a kihívást.
Ünnepélyesnek, de nem "patetikusnak", a jó érzés szintjén frappánsnak lenni, de nem ünneprontónak és nem is unalmasan közhelyesnek. Egy kis összegzés, a magunk mögött hagyott időszak lezárása, némi általános bíztatás a folytatáshoz, de semmiképpen sem mélyelemzés és nem programadó vagy vitaindító beszéd ez jó esetben. Az újévi vagy karácsonyi beszéd közelebb áll a szórakoztató műfajhoz, ha a prédikációból is nőtte ki magát, az utóbbival viszont a hallgatóság türelmével játszunk ma már, senki sem vár ugyanis szájbarágó útmutatást. Jó esetben úgy és olyasmiről szól, amivel mindenki tud azonosulni és elfogad. Nem könnyű műfaj tehát, nem is sikerül mindenkinek egyformán.
II. Erzsébet a világ talán legidősebb és legrégebb óta hivatalt betöltő államfőjeként, 93 évesen nyilván behozhatatlan rutinnal rendelkezik mindenkivel szemben. A most futó, életéről készült sorozat, a The Crown három évadából nemcsak az derül ki, hogy eközben a nyilvános szereplést a háta közepére se kívánja, de az is tudatosodhat bennünk, hogy a brit királynő végigélte — 1952 óta ráadásul államfőként — mindazt, ami a mi számunkra történelem. Így a D-nap 75. vagy a holdraszállás 50. évfordulója kapcsán a nemzet és a világ történelme saját személyes emlékeiként, erőltetettségtől mentesen, hitelesen ad remek keretet a szerencsés módon csak ötperces, közvetlen hangvételű beszédnek. Nem vagyok éppen egy legitimista királyságpárti, de ha az ember államfőt akarna magának, akkor valami hasonlót tudnék ajánlani. Ma talán nincs is más olyan személyiség, aki képes a (közjogi) méltóság szót jelentéssel megtölteni, pedig szükség volna rá.
A királynő a napi politika felett áll, tehát szót sem ejt a Brexitről természetesen, bármit mondana, csak megosztaná az országot, olyasmiben, amiről az alattvalók hivatottak dönteni, nem ő, s ilyenformán neki véleményeznie sem szabad, ellenben párhuzamot von saját nemzedéke szabadságért vívott harca és mai nemzedékek környezetvédelemért folytatott küzdelme között, ami szép államfői gesztus, noha a világháborút átélt, ma 90 éves korosztály áldozatait mi szerencsés utódok fel sem vagyunk képesek fogni jó dolgunkban. Nem kioktat és okoskodik, mint az állandóan szörnyen rossz történelmi párhzamokkal operáló magyar vezetők egy rossz hagyományt követve, hanem felemel és példát mutat.
De nézzük akkor két fiatal kelet-európai kollegát még.
Áder János minden arcrándulásából kiolvasható, hogy amikor a pályaválasztásról faggatták egész biztosan nem így képzelte el a jövőjét. Hogy szándékosan igyekszenek ellenpontozni az attraktív jeltolmács Weisz Fannival a köztársasági elnök savanyú ábrázatát, azt nem tudom. A legdurvább faragású arcon is sokat segítene, ha legalább sikerülne olyan mondatokat egymás mellé illeszteni, amivel enyeri a hallgatóság bizalmát, de erre egyszerűen nincs tehetsége. Pedig egy kis humor és önreflexió személyesebbé, emberibbé tehetné a figurát. De a magyar vezetők mindig komolyak akarnak lenni, mint a vakbélgyulladás.
Pedig Áder János is szintén zöldszínű idegen tollakkal ékeskedne idei beszédében is, ami hálás téma lenne. Ki ne szeretné a magyar tájat a természetet megvédeni ugyebár? A magyar államfő mozgástere a brit monarcháénál tágabb. A környzetvédelem terén akár tehetne is valamit. Mert ha már Balaton szépségéről beszél a maga komoran unalmas stílusában, akkor érthetetlen, hogy egész évben nem sikerül megszólalnia sem a tavat érintő természetrombolások kapcsán, hogy "Te Lőrinc lehetne úgyis fejlesztened a turizmust, hogy nem vágod tönkre az egész partot?"... Ehelyett nekünk üzenget, hogy ugyan legyünk már szívesek jobban szeretni a magyar tájat "legalább". Hát kösz, "Jani". Ezért nem lesz belőled sorozat a Netflixen.
Áder János idei beszéde kidolgozásában a stréber diák jeles magyar érettségi feleletének tekinthető. Szorgalmasan összegyűjtötte a magyar tájra vonatkozó összes fontosabb irodalmi idézetet. Hurrá. Ez mit sem von le a beszélő mérhetetlen unalmasságából. Nincs olyan hosszú beszéd, amit ne lehetne felesleges betoldásokkal még dagályosabbá tenni — önmaga paradiája! S hogy valahogy az indokolatlan idézet- és szóhalmozás ellenére számára épp ezért úgy tűnik valahogy mégis csupán "térkép e táj" vagy jó esetben olvasmányélmény.
Én kérek elnézést.
Volodimir Zelenszkij, új ukrán elnök indokolatlanul hosszú és indokolatlanul sok videós trükkel tarkított újévi üzenetben szól Ukrajna népéhez, amit szürke garbóban ad elő. Megjelenésében még Áder Jánost is alulmúlja, mondandója viszont, ha nem is túl eredeti, de jóval szimpatikusabb. De mintha még nem döntötte volna el, hogy elnök szerepét játszó komikus vagy komikus szerepét játszó elnök legyen.
Nagyon dícséretes, hogy minden ukrán polgárt összefogásra szólít fel a — mit megosztott? — polgárháború szaggatta országban. Miközben mindenkit ukránként kíván megszólítani kielégítendő a honi nacionalistákat, szól a más anyanyelvűekhez is: belesző pár magyar szót is beszédébe, ami viszont így eleve elveszíti teljes erejét, mégha hajlamosak is vagyunk elolvadni ettől a Kelet-Európában váratlan gesztustól. Három Magyar Szó! Ah!
Ugyanis a magyarok nem pusztán "őrzik az anyanyalvüket" — ahogy egy beregszászi polgárt idéz, hanem »magyarok«, és ugyanez igaz Ukrajna orosz, ruszin, tatár és sok más nemzetiségére is a történelmileg bizonytalan hovatartozású, felemás országban, ahol élnek oroszajdú ukránok is, ami bonyolítja a képet és az identitásokat jól összekuszálja. Felemás ország, felemás elnök, felemás beszéd.
Keres, de nem igazán talál maga sem közös pontot. A kinyilatkoztatás, hogy "mindenki ukrán" inkább olaj a tűzre, hiába próbálkozik szépíteni, hogy nem kíván "különbséget" tenni, már magát a gondolatot behozni cipő az ünnepi asztalon: mert bizony különbség van a származásban, de az nem lehet normatív kritérium. "Nem tökéletesek és nem szentek, pusztán csak emberek”? Anyám borogass. "Nincs olyan a mi útlevelünkbe írva, hogy rendes vagy rendetlen ukrán” – vágja ki magát a gondolati zsákutcából. Hát. Egyelőre ez a maximum, amit mondani tudott a majdnem három évtizede a két szék közül a semmibe hulló ország "élén". (Vagy legalábbis az elnök szerepében.
Belőle sem lesz sorozat, már eleve sorozatként indult a pályája, belőle történelem nem lesz. Valószínűleg.
Beszédében arra kérte az ukránokat, nem biztos, hogy szerencsés módon, hogy őszintén gondolkodjanak el azon, kik ők. Eközben szinte minden kelet-európai vért izzad (és sajnos ont) időnként, hogy identitását újrafogalmazza, láthatóan maga Zelenszkij is.
Már nem Európa, még nem Oroszország? Beregszászi magyar honfitársa egy hosszú felsorolás része. Beszél még fizikusról, aki Olaszországban mosogat (biztos jó fizikus), volt tanárról, aki két évig taxisofőrként dolgozott, majd visszatért a Kelet-Ukrajnába. Informatikusról, aki alig várja, hogy dobbanthasson, ami bármennyire is valós kép Ukrajnáról, aligha egy ünnepi beszédet tesz ünnepibbé. Ahogy kifejezetten hiba, amikor a sérelempolitika vizeire evez: említ egy krími lakost, aki mindent elvesztett a félsziget Oroszország általi megszállásakor (hogyan, miért?). Ezek mind töredékes életképek, és Kelet-Európa ilyen töredékes és széttöredezett. Esély alig van összeragasztani valamiképpen, ezek a beszédek ráadásul maguk is széjjelesnek.
Kevesebb töltelékkel, kevesebb szájbarágással és okoskodással erőteljes beszéd lehetett volna az utóbbi kettő is. Még ha pusztában kiáltó szó is a nemzeti összefogás a kontinens keleti felén...
Boldog új évet!