Karl Marx: "A történelem ismétli önmagát, s ami egykor tragédia volt, második kiadásban komédia, az emberiség nevetve vesz búcsút kellemetlen múltjától." Ki mást idézhetnénk? 

Posztmodern. A "White Lives Matter" (Fehér Életek Számítanak) mozgalom világraszóló győzelmet könyvelhetett el egy noname újbudai parkocska Nobel Béke-díjas Nelson Mandeláról való elnevezésének megfúrásával. Sekély e kéj. De ezzel már a posztkarantén tébolyult BLM-világrendet előzzük.

A magyar szélsőjobb ebben oly tökéletesen összeér a szobordöntő (de nem ikonoklaszta csak idióta) amerikai szélsőballal. Megsértve lenni (vagy érezni icipicit) 2020-ban mártíreum, kereszthalál, mert a tényleges mártírság szerencsére a múltté az első világban legalábbis, és normális esetben el kell menni a falig és azon túl, hogy akár hajunk szála is görbüljön. Ki kell provokáljuk. Mesterségesen kell kreáljunk mártírokat vagy mártírt magunkból. Keresztény örökségünk láthatóan Marx szavaival együtt kísért a kortársaink fejében.

Mi sem kényelmesebb, mint fotelben ülve keresztre feszítettnek kinyilatkoztatni magunkat. TGM-től Novák Elődig a magyar ugar sem maradhat le. Sőt. A mártír póz szinte kötelező. Aki nem mártír, az magára vessen. Mártír a kormány Brüsszel meg Soros miatt. Ellenzékét több baj is sújtja a kormányán kívül, súlyos mentális kihívásokkal is küzd, ami kritikáink fő céltáblája, akkor is, ha pár kommentelőnknek ez nem tetszik. Mi viszont hiszünk a szeretet és az összefogás erejében. Mégjobban a józanész diadalában. Az akarásét pedig másokra hagyjuk.

Érezhetjük ezt a kényszeres mártír pózt kegyeletsértő blaszfémiának is a valódi emberi szenvedéssel összevetésben, akár a múltban, akár a jelenben. Az indián, búr, örmény, zsidó stb. genocídiumok, a gyarmati rémuralom mellett minden mai kis pattogásunk bolhacirkusz. Ám ezt a sötét múltat nem is hagytuk teljesen magunk mögött, felüti fejét még a világ eldugott kontinensein, zugain, csak a figyelem nem azokra irányul, akik valóban elnyomottak és szenvednek, hanem a közelebbiekre, leghangosabbakra és a legagresszívebbekre. Ahogy az mindig is történt.

Nagy katyvasz ez a világ és adalékanyag benne minden ideológia és önjelölt morális ítélkezés.

Egyrészt mégis  jó érzés, hogy bármilyen (olykor enyhe vagy indirekt) elnyomás ellen manapság hisztériáig menően bátran tömegesen ki mernek állni az érintettek. Sőt melléjük állnak közben a profitjukat számolgatva is jóemberkedő óriásvállalatok. Túl szép, hogy igaz legyen. Számos 20. század első felében megölt zsidó vagy kitelepített sváb megirigyelné azt az elnyomást, amit most a vélt sérelmeik miatt "bátran" szobrokon bosszút álló Black Lives Matter (Fekete Életek is Számítanak) tüntetői elszenvedni kénytelenek.

(Apropó egyébként zsidókat menteni vagy a "diktatúra" ellen lázadni is ma rizikómentesebb, 1945-ben kevesebben vállalkoztak volna rá ilyen harsányan, mint akár az 1990-es években.)

Jobb ez így, de sajnos nem írhatom le, hogy All Lives Matter (Minden Élet Számít), mert az ma éppen rejtett rasszizmusnak számít már. Mármint nem ezen a blogon, hanem a világszerte hiszterizált politizáló közvéleményben, illetve annak liberális felén. Tényleg.

Másrészt. Ez nincs jól így, de az előbbiért cserébe mégis együtt tudok vele élni. Pedig minden handabanda és felesleges locsogás, amit ez a poszt is elkövet rövidre zárható volna azzal, amit már a 17-18. században is mondtunk: minden ember egyenlő bánásmódot érdemel. Akkor is, ha hülyeséget beszél, egyébként. Amit normál esetben szabadon tehet. Akkor is, ha másokat az sért, egyébként. De ez egy másik eszmefuttatásnak lehetne már a témája.

Magyarország két pillanata.

Nem is Magyarország lenne ez, ha nem lennénk képesek egy csavarral már a túlkapásokba torkolló Black Lives Matter-ön is túltenni, aminek importja amúgy is mesterkélt és csak bízhatunk benne, hogy kereslet hiányában nem gyűrűzik be. Nem egy rabszolgafelszabadító fehér ember szobrát döntjük le vagy fújjuk le, de egy valódi elnyomás ellen valódi emberjogi harcosként valódi életveszélyben (és jelszavak szintjén mindeképp erőszakosan) küzdő ikon, Nelson Mandela egyébként teljesen jelentéktelen közterületként való megörökítését hiúsítják meg korunk "hősei". 

A hátrányos megkülönböztetés ettől még igaz lehet esetenként. De az igazság az, hogy sosem volt még annyira könnyű elnyomott kisebbségnek lenni, mint a 21. századi nyugati jóléti társadalmakban. Pont. Már nagyítóval kell kimutatni egy személyes névmás használatában, hogy az embert elnyomják. Nem állást foglalva a transzok körüli ingerküszöb alatti társadalmi vitákban, de a vihar a biliben kiterjeszthető más, egyedi esetek galaktikus méretűvé nagyítása kapcsán is.

Minden politikai szereplő elítélte Amerikában a George Floyd a rendőri erőszakot, ami teljesen értelmetlenül és ocsmány módon oltotta ki a férfi életét. Meg merném kockáztatni, hogy a fajgyűlölethez (ha az egy egzakt kategória lenne, de nem az) nem sok köze volt az esetnek, nem általánosítható azon a módon, ahogy megtették, hiszen nem minden feketére vadásznak a sokszor amúgy is fekete rendőrök. Nem kivételeznek a fehérekkel sem. Épp ezért a tüntetés- és erőszakhullám aligha tűnik igazolhatónak most az USA-ban. Pláne máshol. Mindamellett megértem az életét féltő rendőrt is, aki előbb lő és utána kérdez egy olyan társadalomban, ahol mindenkinél van fegyver, és nem is kérdeznek semmit, csak lőnek. Szóval még a lesújtó statisztikák sem egyértelműek: a rendőri brutalitás is következmény és nem ok. Most viszont ürügy.

Amerikában rendszerszintű hátrányos megkülönböztetés egyébként az ázsiai származásúakat éri elsősorban: neves amerikai egyetemeken alkalmaznak velük szemben numerus clausus-t, nagyjából úgy, ahogy egyébként az 1970-es évekig a zsidókkal szemben alkalmaztak pontosan ugyanazon okból, amiért Magyarországon 1920-ban alkalmaztak a zsidókkal és más "nemmagyarnak" kikiáltott kisebbségekkel szemben. Félelemből, hogy az értelmiségi pozíciókban túlsúlyba kerülnek a nem keresztény magyarok, pontosabban az úri osztály tagjai. Korlátozták és korlátozzák mások bejutását is tehát. Ez persze nemcsak az adott egyénre nézve igazságtalan és unfair, hanem káros a társadalomra is: mert rengeteg jó koponyáról mondunk így le, akik helyett kontraszelektáltak kapnak esélyt és lovat maguk alá. Ez a kérdés is önálló posztot ér meg. A feketéket egyébként rengeteg pozitív megkülönböztetés segíti ma már, időnként kontraproduktívan vagy hiába. 

És körbe is értünk. Növényi alapú tejszínab-pótló a tortán: hogyan lesz egy egyébként zsidószármazású ellenzéki  kerületi polgármesterből ebben a kavarodásban hirtelen "antiszemita", ahogy kormánypártiak támadták? Mindannyian tojásokon lépkedünk, akik politikai témákról írunk és beszélünk, ezért két dolgot tehet az ember: vagy tudatosan felvállalja, hogy provokál és előremenekül, mint Donald Trump vagy Orbán Viktor vagy nem mond semmit vagy minden szavát patikamérlegen mérlegeli, folyamatosan védekezésre kényszerül és szépen módszeresen küzdi magát egyre lejjebb a politikai slamasztikába, ahogy László Imre vagy Niedermüller Péter tette egyébként.

A két idős DK-s politikus, eltérő ügyben, de mintha nem értenék, mi folyik körülöttük és hol hibáztak. László Imre (Újbuda) ráadásul bocsánatot is kért a szerencsétlen hitleres párhuzamért, ami semmilyen szempontból nem passzolt a Mandela-park kérdésköréhez. Hacsaknem akarjuk bebizonyítani, hogy fejben és kicsit mindannyian egyszerre vagyunk tömeggyilkos nácik és üldözött zsidók néhanapján. Relativizáljuk a népirtásokat, hipóval egybemosva mindenfajta erőszakot, szabadságharcot és elnyomást, és azokban áldozat és elkövető felelősségét. Miközben áldozatból ártatlan jóval több volt a 20. században, mint jogosan felmenthető elkövető. Bár most mindez mintha megfordult volna. 

Mintha Budapest Adolf Hitlerről szeretett volna közterületet elnevezni 2020-ban, ahogy persze volt róla elnevezve az aktuális korszellemhez igazodva még az illető dicstelen fénykorában, és Sztálinról is vagy az idézet szerzőjéről Marxról, aki az 19. századhoz szintén  igazodva propagálta legitim eszközként egyenesen heroizálva az erőszakot egyébként. Többek között ez a korszellem, a 19. század még romantikus, úriemberi világának katonai éthosza torkollott a 20. század ocsmány, gyűlölködő, dehumanizáló brutalitásába. Ezen szándékozott felülemelkedni az 1960-as évekbeli békemozgalmak, majd erőszakmentességet hirdető zöldmozgalmak és jutottunk vissza a Black Lives Matter-rel és a neonácikkal, Novák Elődékkel újra a gázkamrákhoz kályhához, de valami nyakatekert (olykor véresen) tragikomikus csavarral az agyontechnicizált neo-őskori káoszba.

Kőbunkókkal a kézben nézünk farkaszszemet monitorainkkal acsarogva, mint valami digitális kannibál.

Bár az abszurditások sorozata miatt semmin se lepődnék már meg, de Mandela nem Hitler. Ahogy nem is Mengele persze, ahogy egy második szerencsétlen nyelvbotlással a polgármester. De hogy idehaza pont egy egyébként zsidó származású orvosemberre húzzák rá a vizes lepedőt e netpincérvárós, home office-szal terhes,  Churchill-szobordöntős időkben, 2020-ban, mint "antiszemitára", az nekem pont elég, hogy továbblapozzak az interneten a macskás videókra és ne tudjam komolyan venni az ilyen ügyek mögött harckészültséget hirdető szekértáborokat.

Ismételten. Nem. Nem lesz fekete a profilképem és nem érzem úgy, hogy mentegetnem vagy sértegetnem kéne a polgármestert. László Imre lett az antiszemita és nem a xenofób kártyával élesben játszó Fidesz vagy a rasszizmussal a kistermelői piacra visszasompolygó már-nem-néppártosodó újra szélsőjobboldali Novák Elődék. Közröhej.

Hogy vezetőként katasztrofális kommunikációs bakisorozata kikezdi-e László Imre alkalmasságát, miközben egyébként jól lemenedzselte kerületében a járványkészültséget egyetlen percig komolyan foglalkoztatott. Ha magunknak és mindenkinek egyformán magasra tennénk a mércét, akkor persze: mondjon le. Bár lemondani nem feltétlenül szoktak, de a sárgalapot a kritikus támogatók is felmutatják ilyenkor. Egy vezetőnek tudnia kell miket beszél. Mindamellett, László Imre aztán minden csak nem antiszemita, aki Hitler bűneit mentegetné.

Ez egy 21. századi fékezetlen habzású marhaság.

A hosszú poszt legvégére egy olyan író írását másoltam be, akinek pont ebben a kerületben, Újbudán, méghozzá a Gellérthegyen van szép nagy köztéri szobra a róla elnevezett sétányon, aki az 1920-as években deklaráltan antiszemitának nevezte magát. Sőt. Az egész magyarságot. Ami később vádpont volt egy bűnösnek kikáltott nép ellen. A holokauszt előtt ez a szó: "antiszemitizmus" teljesen mást jelentett. Ahogy láthatóan a rasszizmus és az emberjogi harc ma is mást jelent, mint akkor amikor 1955-ben a náci birodalom felett győzedelmeskedő USA-ban Rosa Parks nem adta át a helyét a buszon egy fehér embernek a színeseknek fenntartott részen, amikor a fehéreknek fenntartott rész már tele volt. (Itt-ott amúgy még a zsidókat sem engedték meg uszodákba az USA-ban. Nem azért mondom, mert ez bárkit felmentene, csak úgy. Kontextus.) 

El sem lehet mondani, hogy mennyire más világ ez most szerencsére, amikor nyolc éven át fekete elnöke is volt ugyanennek az Egyesült Államoknak, ami nem eredmény, csak tény, a bőrszín ugyanis nem erény, a sötét sem. Az 1920-as években és nagyon sokáig a népirtás ugyanolyan elképzelhetetlen volt, mint ma egy Hitler tér egyébként. A történelemnek nincs kitüntett iránya, talán hullámai ha vannak. Mást jelentenek tehát az absztrakt fogalmaink: a rasszizmus, antiszemitizmus, az elnyomás, a megkülönböztetés korról-korra és kontrextusról kontextusra. Erre jó példa Szabó Dezső ma elképzelhetetlen 1921-es antiszemita vallomása is. 

Később "érdekes" antiszemita nézeteit Szabó úgy korrigálta egy az Antijudaizmus bírálata című írásában, hogy nem is a zsidók ellen kell fellépni, hanem sokkal inkább a veszedelmesebb németek ellen, akik mögött egy birodalom áll. (Jelzem egyik felmenőm mögött sem állt ott egy birodalom sem, ez nem így működik sajnos, de legalább 1945-ig ezért nem esett komoly bántódása egy részüknek, bezzeg utána.) 

A magyar történelem végül mindkettőt kipipálta a to-do list-jén. Cseberből vederbe. Hitlerizmusból sztálinizmusba. A gondolat tovább szőhető és nem amellett érvelnék, hogy Szabó Dezsőnek ne legyen szobra és ne legyen érettségi tétel. Sőt. Amellett érvelnék, hogy olvassuk el és ne mentegessük vagy átkozzuk ki gondolatait, hogy jobban megértsük azt a kort és a hasonló motívumokat mai kortársainkban.

Ugyanazt a bűnt olykor pont az követi el, aki azt mások szemére veti. Szerintem nem kell magyarázzam. Ez örök törvényszerűség. "Az igaz ember járta ösvényt mindkét oldalról szegélyezi az önző emberek igazságtalansága és a gonoszok zsarnoksága."

A "vélt vagy valós" áldozati szerep, a "jogos" sértettség a gyökere az erőszakba torkolló gyűlöletnek. Akkor is ha ez ma jórészt virtuális. Elejét venni a dolgok elfajulásánk pedig nem safe space-ekkel lehetne, hanem a problámák kibeszélésével. A másik olykor meghökkentő vagy kifogásolható érzéseinek a meghallgatásával. Akkor is, ha az számunkra nevetséges vagy túlzó. Többet tenni nem tudunk. Száz év távolából talán ez az abszurd írás segít megérteni az ember működését:

Szabó Dezső:

Antiszemitizmus

A hal a vízben él, a tüdő oxigénnel táplálkozik, a magyar antiszemita. Dobd ki a halat a vízből: elpusztul. Vedd el az oxigént a tüdőtől: megfullad. Hazudd ki az antiszemitizmust a magyarból: a halál leggyalázatosabb nemével hal meg.

De mi az antiszemitizmus lényege? Miért vagyunk antiszemiták? Miért az antiszemitizmus? Életösztönünk első, szükségszerű megnyilatkozása, s melyek e megnyilatkozás helyes formái?
Egy téren sem mondtak annyi ostobaságot mindkét táborban , mint a zsidókérdés körül. Buzgó antiszemiták mondanak jelszavakat és érveket, melyek a zsidóság leghatalmasabb fegyvereivé válhatnak. Liberális államférfiak előtálalnak érveket, melyeket egy dedós gyermek szétszedhet alaplehetetlenségeire. Mert jobbról és balról nem állítják be a kérdést a maga nagy történelmi horizontjába, nem viszik vissza, hogy úgy mondjam, természetrajzi egyszerűségére. Egyes esetekből indulnak ki, szentimentalizmussal kandírozzák körül, érdekpárt s más zavaró szenvedélyekkel homályosítják el tisztaságát. Pedig a zsidókérdés lényegében éppen olyan egyszerű, mint amilyen átlátszó és egyszerű nyelvtanilag ez a mondat: a ragadozó ragadoz. És ennek az erős fajnak minden vér szerinti ravaszsága kellett ahhoz, hogy ezt az egyszerű, könnyen érthető lényeget körülvegye a hazugságok, az álhumanizmus, álszociológia, ál-szabadgondolkodás és álforradalom megtévesztő Bábelével.

A legnagyobb, legbűnösebb tévedés s fájdalom, nálunk leggyakoribb a zsidóság olcsó gyalázása, lekicsinylése. Ha engem a fronton földerítő szolgálatra küldenek, és én az ellenség roppant haderejéről azt a hetyke tudósítást hozom, hogy szót sem érdemel, hogy egy pár emberrel szét lehet verni az egészet: akkor én katasztrófa elé viszem saját véreim, s haditörvényszék előtt méltán érdemlek golyót vagy kötelet. Gondolják meg ezt jól a zsidóság anekdotás, nótás fitymálói. Jellemző, hogy igen sok zsidó fölényes humorral segít a bátor kereszténynek ebben a lekicsinylésben, mert tudja, hogy ez elrejti a veszélyt. Lekicsinyleni azt a fajt, mely a maga húszszoros kisebbségében elfoglalta a magyar élet minden stratégiai pontját, s mely egy történelmi katasztrófa ügyes kihasználásával lába alá gázolt bennünket, hitünket leköpte, zászlónkat letaposta, lekicsinyleni ezt a fajt nem önmagunk végtelen megvetését jelenti?

A zsidóság is, mint minden más faj, erőknek és gyengeségeknek, kiválóságoknak és bűnöknek végére mérhetetlen összetétele. De, mert egy irtózatosan exkluzív vallás nevelésében, a kultúra és európai élet minden fénymáza alatt megmaradt az ős, barbár, ösztönös ázsiai törzsembernek, erői és kiválóságai vérből jövőbbek, s inkább jelentik az egész faj védelmét és hódítását, mint más fajoknál, gyengeségei és bűnei szembeötlőbbek, s inkább rátámadnak az európai ember morális ízlésére. Mert a lényege a különbségnek, s ezt nem lehet eléggé ismételni, mert ők szüntelenül ellentétesen másképp tüntetik föl, az: hogy mi, magyarok, németek, szlávok, olaszok etc. Az európai hit, morál és kultúra közösségében a csupán törzsemberből emberré szélesedtünk, a zsidó pedig a kiválasztás kannibál hitével, rettenetes faji hitében és moráljában megmaradt az ötezer év előtti idegen szagtól ösztönösen irtózó törzsember.

A zsidóság a legkomolyabb, a legvégzetesebb ellenség, a zsidókérdés a magyarság élet-halál kérdése, mely belekapcsolódik a magyar élet, a magyar jövő minden mozzanatába. Viccet csinálni ebből a kérdésből, lekicsinyelni ezt az ellenséget és ezt a veszélyt: csak hülyék vagy megfizetett gonoszok tehetik. A sok tragikomikus tévedés onnan ered, hogy mi asszimilálódós babonánkba butulva azt hittük, hogy az idegennek hetedik paradicsomi kéj, s nagy előléptetés magyarrá áthasonulni. Ez a hit, mely erős faji öntudatra, egészséges fajnál tényleg hódító erőt jelentett volna, nálunk nemzeti öngyilkosságunk egyik fő forrása lett. A magunk úgynevezett ideális oh, de aljas és gaz ez a szó! horizontjából néztük a dolgot, s nem akartuk meglátni a természetrajzilag is való valóságot, hogy az élet erős és gyenge fajok vad harca, s hogy minden fajnak magának kell megszerveznie védelmét és jövőjét, s nem szabad azt idegenre bíznia. Így például érzékeny, humanisztika-liberális politikai primadonnáink sokszor énekelték: Nem szabad általánosítani, hiszen van becsületes zsidó is, az ártatlan ne szenvedjen a bűnösért! Hát természetes, hogy van. Én magam is ismertem nem egy nagy kultúrájú, gondosan kiépített belső életű, tiszta morálú zsidót. De egyet ne tessék elfelejteni. Ez a zsidó, éppen mert ilyen, s annál inkább, mert ilyen, a fajok harcában a saját fajával szolidáris, még akkor is, ha tiszteli a másik fajt.

Vagy elfogadjuk azt az ítéletet, hogy Erdélyben az a becsületes magyar, aki megtagadja magyarságát és oláhhű lesz. Felvidéken az a becsületes magyar, aki csehhé torzul és így tovább? Ugye bár, hogy nem, ugye, hogy az a szívünk szerint, morálunk szerint való magyar, aki a mienk marad minden poklokon keresztül? Vagy a zsidóra más mértéket mérünk? De föl lehet itt vetni a becsületesség kérdését? Ha az öt világrész egymillió legbecsületesebb angolja, franciája vagy olasza jönne ide, hogy a maga külön szolidaritásával kivegye a kenyeret a magyar szájból, a földet a magyar földműves alól, hogy kereskedelem, gyár az ő kezében legyen, hogy sajtóban, színházban kilopja a magyarból a védő lelket: antiangol, antifrancia és antiolasz volnék. Pedig ezekkel a fajokkal ezerévi morális, hitbeli és kulturális közösségünk van. De nekem igazán mindegy, hogy aki elveszi a jelent, jövőt, az életet és mindent fajomtól, az comme il faut gavallér vagy pedig börtönviselt apacs. Vagy a fronton csak arra lőttünk, aki azelőtt való napon elfelejtette a drótsövényen átküldeni az erkölcsi bizonyítványát? a becsületesség kérdését itt csak ostobák vagy megtévesztő szélhámosok vethetik föl.De nem is azokat a zsidókat szoktuk ám mi becsületesnek nevezni, akik tényleg azok. Az ilyenek nemigen törtetnek kegyeinkért, s nyíltan fajuk emberének vallották magukat.

A mi "becsületes" zsidónk az a zsidó, aki átkeresztelkedik, ha kell, naponta kétszer, aki azt sem tudja, hova legyen a magyarságától, úgy köpik, mintha népszínműben volna, aki zokog a magyar határon, mint a vajszívű Vázsonyi, aki a nemzetiszínű határcövek láttára majdnem fizikai zsidóságából is magyarrá integrálódott. Ez az a zsidó, mely abban a pillanatban, hogy a csehek Lőcsére beléptek, dühös csehhé, s Kolozsváron az első oláh katona láttára felgerjedt oláhhá fett. Ez a legveszélyesebb típus, ezt küldi a félelmetes faj előre, hogy a népek kebelében elfoglalják az elővárakat. A kommunizmus alatt a zsidó imperializmus legféktelenebb harcosai katolikus, református s volt nemzeti színű zsidók voltak. Egy zsidó író, a zsidó uralom egyik komikus, torz figurája, a háborúban még "mérhetetlen faji gőggel" nézte a magyar katonákat, s a kommunizmus második napján már piszkos szavakban köpte le a magyar fajt.

A zsidó zsidó ellen harcolok teljes erőmből, de tisztelhetem, mint nemes ellenfélt. De ezek a nemzeti színű, magyar és keresztény zsidók az emberiség leghitványabb söpredékei, s életösztönünknek ezeket kell legelőbb eltüntetni a magyar életből.Éppen ilyen dőreség, ha a zsidókérdésben a szeretetre s kereszténységünkre hivatkoznak. A szeretet nem az, hogy szeressem azokat, akik eleszik a jövőt a gyermekeimtől, akik eleszik az országot fajomtól: a szeretet törvénye mindenekelőtt a hozzám tartozók és fajtám iránt kötelez. Az a szeretet, melyet így liberális maszlagolásokban kívánnak, a legtermészetellenesebb perverz gyűlölet saját Vérem ellen. A kereszténység pedig nem vénemberek mazochizmusa, akik beteg vonzódással szeretik azokat, akik tépik és csalják őket. A kereszténység nem egy pár evangéliumból kiragadott érzelmes mondat. A kereszténység sok százados történelmi fejlődés: az európai emberiség védő, harcos szolidaritása az örök emberi jogok, az örök emberi egészség és morál megvédésére az ős barbár törzsember vad ösztönei ellen. Igen: nagy ölelést jelent Krisztus a tiszta emberi együttműködés számára. De korbácsot jelent az éhes, vad törzsi ösztönök ellen. Az antiszemitizmusban Krisztus korbácsának vagyunk harcos keresztényei.

Ne hazudjuk hát el hamis szentimentalizmussal a dolog rideg lényegét. A fajok irtózatos harcáról van itt szó. Egy ázsiai barbár faj, mely megmaradt emberevő, zord ősi törzs pszichéjében, és magáévá tette az európai kultúra minden rafinált eszközét, nem kötve semmi moráltól, halálos gyűlölettel az európai múlt, európai morál, európai kultúra ellen, melyből ő ki volt tagadva, ezer arccal, millió eszközzel tör Európa meghódítására. Fájdalmas gyengeségünk látva, kihasználva mindazt, ami bennünk hiba, s még inkább azt, ami bennünk emberileg nemes, leigázott bennünket, s felépítette itt európai hódításának előbástyáját. Szabadságharc a mi antiszemitizmusunk, s az örök emberi jogok kétségbeesett segélykiáltása. Tízmillió proletárrá rabolt magyar fordul a világ proletárjaihoz a zsákmányoló faj zabolátlan étvágya ellen. Azok, akik a munkát tették a világ vallásává, azokat fogják-e ellenünk segíteni, akik minket fájdalmas, véres munkánk minden gyümölcsében megraboltak? Tízmillió magyar, akit lelkében is megtapostak, kire egy idegen faj erőszakolja a maga zsarnoki ideológiáját, ízléstelen ízlését, meghamisított, faji fegyverré torzított doktrínáit: ez a tízmillió magyar kiált a világ szabadgondolkodóihoz, segítsék őt lelki felszabadulásában.

Tízmillió minden jó szándékában megrágalmazott, minden emberiességében megcsalt, minden jogában megrabolt magyar jajgat Európa liberalizmusához, engedjék őt is élni, hogy földje az ő földje, vetése az ő termése, hogy munkája az ő kenyere legyen, s szabadjon védőpajzsot emelnie az orgyilkos tőr és a tolvaj kéz ellen. Tízmillió magyar követel igazságot Európát védő nagy történelmi munkájáért. És egyet jó lesz meggondolnia Európának. Ma még sokan mosolyognak Nyugaton a zsidó imperializmus veszélyein. Pedig ez a veszély napról napra óriási arányokat ölt. És ennek az imperializmusnak a győzelme az európai múlt, az európai közös fejlődés, az európai kultúra végső veszedelmét jelentené. A magyarságnak a múltban fájdalmas szent történelmi hivatása volt, hogy Európa munkáját védje az ázsiai éhes törzsi ösztönök ellen. A mi antiszemitizmusunk ennek a történelmi munkának a folytatása, s így világtörténelmi munkát végzünk vele az emberiség védelmére. Mi vagyunk a megmaszlagolt Európa fölébredt életösztöne, a nagy szabadságharc előfutárjai, hirdetői egy tisztább jövőnek. Fogjunk össze mindnyájan az antiszemitizmusban, mint egy hazát teremtő, Európát védő nagy, történelmi elhivatásban. Óh, higgyétek meg, hogy az emberiség leghősiesebb s mártíriumosan legszebb megvalósulása ma: magyarnak lenni!

(Virradat, 1921. január 21.)

Nem egyetértésből osztom meg kommetár nélkül. Bőven lehetne kommentárral ellátni az írást, de ma már mindenki érzi, hol szalad el a ló a bővérű szerzővel, akit egyébként az uppsala-i egyetemről még irodalmi Nobel-díjra is jelöltek, amit persze nem kapott meg, és hol lát túl a kortársak ma vélelmezett korlátain. Többé-kevésbé mindannyian foglyai vagyunk saját korunk látásmódjának és kontextusainak, így vagy úgy.

Szabó Dezső idejében legalább az helyén volt, hogy a nemzsidók kapták meg az antiszemita jelzőt, még kérték is. Ma nem kéri senki, de zsidók kapják a nácik helyett és nehéz kiigazodni ebben a feje tetejére állított világban.

Szabó Dezső ideológiai szélmalomharca egy egyébként jelentős koponya súlyos tévedéseit és nagyszerűségeit örökítik meg számunkra. A deportálásokon ugyanez a szerző már elborzadt. Nehéz tehát megmondani a verbalizmuson túl, mégis mi lett volna az illető gyakorlati programja, ha a békés egymás mellett élést, sőt az elemi összetartozást nem tudta jövőképként elfogadni. Mintegy 24 évvel a magyarságra is katasztrofális holokauszt előtt.