A közelmúltban jelent meg Mike Shellenberger új könyve: Apocalypse Never, magyarul: Soha el nem jövő világvége. Miért ártalmas a környezetvédelmi alarmizmus mindannyiunk számára alcímmel. A neves aktivista azzal döbbentette meg a zöld társadalmat, hogy bocsánatot kért a nevükben is a klímaváltozás miatti riogatásért. Schellenbergert 2008-ban a Környezetvédelem Hősének választotta a Time magazin.
Michael Shellenberger neve valóban egyet jelent a környezetvédelemmel
Legalábbis azok számára, akik évtizedek óta követik a témát és nemcsak mostanában Greta Thunberg óta kapcsolódtak be. Több fontos cikk, könyv és film fűződik a 49 éves szakértő-aktivista nevéhez a témában. Schellenbergert 2008-ban a Környezetvédelem Hősének választotta a Time magazin, kollegájával, Ted Nordhaus-zal együtt (nem azonos a Nobel-díjassal, az unokaöccse). Ugyanebben az évben nyerték el a Green Book Award díjat Break Through: From the Death of Environmentalism to the Politics of Possibility. Már ekkor amellett érveltek, hogy a fejlődést kihasználva kell és lehet kezelni a környezeti válságokat. Érvelésük szerint a gazdasági fejlődésben és technológiai innovációban nem ellenséget kellene lássanak a környezetvédők, hanem lehetőséget a megoldásra. Ez teszi számomra különösen szimpatikussá. Ugyanis engem is a megoldások érdekelnek és nem a hisztériakeltés.
Bár Schellenberger nem vált világhírű médiajelenséggé, mint a svéd diáklány, ő is korán kezdte: már 16 évesen adománygyűjtést szervezett az esőerdők megvédésére a Rainforest Action Network keretén belül. 27 évesen megmentette az utolsó nem védelem alatt álló kaliforniai mammutfenyőerdőt. 30-as éveiben a megújulók melletti kampányával meggyőzte az Obama-adminisztrációt, hogy 90 milliárd dollárral támogassa az iparágat. Mostanában viszont azon dolgozott, hogy ne zárják be azokat az atomerőműveket, amiket fosszilissal tudnának csak kiváltani, hogy elkerüljük a kibocsátás további emelkedését és a még több klímaváltozást...
A klímaváltozás körüli vitákban viszont még nem exponálta magát semmilyen módon, elmondása szerint azért, mert saját magát is felelősnek tartja abban a riogatásban, ami szerinte nagy mértékben káros. Ez a diskurzus eddig tökéletesen kimaradt a magyar közéletből és nyugaton is sajnos politikailag motiváltan erősen megosztott, szélsőségesen polarizált a tárgyalása: magyarán, aki nem riogat elég hangosan az bűnös "klímatagadó", "felelőtlen" és "tudománytalan" "csaló", "gazember", "tömeggyilkos", esetleg csak "szegény bolond" stb. Mintha csupán két szélsőséges álláspont létezhetne. Pedig, ahogy lenni szokott, az igazság ebben a végtelenül komplex kérdésben nem sűríthető egyetlen tőmondatba és úgy tűnik leginkább középen van.
És ezt erősítik meg a Shellenberger könyvében is hivatkozásként használt az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének, az IPCC-nek a tanulmányai is. Amire mint "a" tudományra, "konszenzusra" (ami ugye nincs) hivatkozni szokás, kell és egyáltalán lehet, lényegében mindenki által. Csak éppen precízen és kontextusában idézni nem mindig szokás a bennük foglaltakat vagy csak kimazsolázva, bármely szélsőség aktivistái által, de színes magazinokban, hírportálokon ismeretterjesztő cikkekben aztán főleg. Shellenberger, mint energetikai szakértő egyébként felkért reviewer-e, véleményezője is ugyanezen legszéleskörűbben elfogadott IPCC-tanulmányoknak. Tehát a szakértői véleménye magasszinten elfogadott a klímatudósok körében. Ezért megszólalását nem lenne szabad ignorálni.
"Sajnálom, hogy farkast kiáltottam!"
— Michael Shellenberger, Forbes, 2020 június 28.
Ja. Nem is ignorálták. Saját könyvének recenzióját és megszólalását hitelesítő pályafutását is összegző cikkét a sérelmes cancel-kultúra vagyis a modern cenzúra keretében levetették a Forbes oldaláról. Az írást angol eredetiben kordokumentumként lementettem, elolvasható. Persze szögezzük le, Shellenberger előre számolhatott a botrányra. Ha hírverést szeretett volna saját könyvének, akkor nem is járhatott volna jobban. Üzenete valószínű pont így jut el több emberhez. Most e fontos vitákról mit sem tudó Magyarországra is. Shellenberger Thunberghez hasonlóan kiváló kommunikátor és könyve nem véletlenül lett bestseller, részben a provokatív Forbes-beharangozó adta el. De.
Lehet egy bocsánatkérés provokatív? Nem szörnyű ez? Tényleg jogosak az érzelmektől túlfűtött (negatív) reakciók, indokolt a boszorkányüldözés, szabad-e egyáltalán 2020-ban egy tudományosan megérvelt (nem állítom, hogy alátámasztott, az a Pitagorasz-tétel meg a relativitás-elmélet) könyvet bezúzatni akarni? Nem egy új középkor ez dogmákkal és eretnekekkel? A híres hokiütő-grafikon szülőatyja, Michael Mann pl. egyenesen "álzöldnek" nevezte neves környezetvédő kollegáját, legdurvább tweet-jeit azért később törölte.Michael Mann javára(?) kell azonban írni, hogy hasonló sommás ítéletet mondott a klímakatasztrófa egyik legszélsőségesebb, idehaza is hírhedt/népszerű hirdetőjéről, Jem Bendel könyvéről a Mély adaptációról: azt írta róla tömören, hogy "szar".
A Deep Adaptation tudományosan valóban értelmezhetetlen világvége-hirdetés, ennek ellenére sok zöld hivatkozik rá tudományos paper-ként, nem az. Michael Mann szerint annyira depresszív a könyv, hogy mindenki terápiára kell menjen miatta. Shellenberger lényegében az ilyen típusú "igehirdetés" ellen lép mostani könyvében fel. A Deep Adaptation valóban csak a riogatások egy igen "alapos" gyűjteménye. Mint az látható, a hatásvadászat átitatja most a tudományos témák körüli diskurzust is. Nem kell mondjam, hogy ez szerintem mennyire káros.
És az is látható, hogy azért időnként hol ebben, hol abban egyet tudnak érteni szerzők, másban meg vitatkoznak, még ha egyesek elhamarkodottan átkoznák ki a másikat és törölnék el a nyomait is a Föld színéről... Szégyen rájuk.
Shellenberger új könyvének fő mondanivalója a provokatív politikai állásfoglaláson túl sokkal fontosabb. Ugyanis, ha igaza van, akkor jól megérvelhető, hogy a klímavédelem elmúlt 30 évében az aktivisták túllőtek a célon a riogatással. Megérvelhető, de én ellene érvelnék: 30 éve annyit sem tudtunk, mint amennyit ma tudunk a figyelemfelkeltésnek pedig mindig is eszköze volt a költői túlzás. Csak tényleg ne mossuk soha össze a tudományosságot az aktivizmussal. De húsvér emberek vagyunk, érzelmekkel és indulatokkal, és ez bizony a legnagyobb koponyáknak sem mindig sikerül.
"A világ minden környezetvédője nevében, hivatalosan is szeretnék bocsánatot kérni a klímapánikért, amit az elmúlt 30 évben okoztunk. Valóban zajlik a klímaváltozás. Csak éppen nem jelent világvégét. Mégcsak nem is a legsúlyosabb környezeti problémánk."
Valóban nem mindennap elhangzó mondatok. Akár jogosak akár nem. Shellenberger egy sor állítással támasztja alá és toldja meg bocsánatkérését. Tekintsük akár provokatívan hatásvadásznak, akár szokatlanul őszintének. A klímaváltozás témakörén belül precízen meghatározza azokat a pontokat, amikben szerinte "mi környezetvédők félrevezettük a világ közvéleményét". Ezeket most részletesen nem fejteném ki, külön-külön posztban pro és kontra megvizsgálnám, akit érdekel a téma iratkozzon fel a A kiló nem százat jelent. oldalon az update-ekre:
- Az emberiség nem okozója az úgynevezett "hatodik nagy fajkihalásnak". (Olyan nem zajlik.)
- Amazónia nem a Föld tüdeje. (Az Index kiváló tudományos újságírója, Dr. Molnár Csaba egyébként ugyanezt írta korábban.)
- A klímaváltozás nem súlyosbítja a természeti katasztrófákat.
- Az erdőtüzek, tűzesetek mennyisége 25%-kal csökkent 2003 óta világszerte.
- A legnagyobb területigényű hús előállítására használt termőterület nagysága egy Alaszkányi területtel csökkent.
- A tüzifafelhalmozás és a települések erdők közelében történő terjeszkedése az oka annak, miért van több emberre is veszélyes erdőtűz Ausztráliában és Kaliforniában és nem a klímaváltozás.
- A karbonkibocsátás csökkenőben van a legtöbb fejlett országban. Egészen a 70-es évek óta csökken Nagy-Britanniában, Németországban és Franciaországban.
- Hollandia jómódúbb lett és nem elszegényedett miközben a tengerszint alatti életmódhoz alkalmazkodott.
- 25%-kal több élelmiszert állítunk elő, mint amennyire szükségünk van, a felmelegedés pedig tovább növeli a megtermelhető élelmiszerek mennyiségét.
- Az élőhelyek megszűnése és a vadállatok közvetlen lemészárlása nagyobb veszély a fajokra, mint a klímaváltozás.(Mindegyikért az ember a felelős, de nem mindegy melyik ellen küzdünk elsősorban.)
- A tüzifahasználat sokkal károsabb az emberiség és az élővilág számára, mint a a fosszilis tüzelőanyagok elégetése.
- A jövőbeli világjárványok megelőzéséhez több és nem kevesebb ipari mezőgazdaságra van szükség.
A könyv további főbb következtetései is kiemelést és vitát érdemelnének:
- Az ipar és a modern mezőgazdaság az emberiség felvirágzásának és a környezetvédelemben történő előrelépésnek is a kulcsa.
- A környezet megóvásával kapcsolatban a legfontosabb, hogy több élelmet állítsunk elő, különösen húst, kevesebb területet használva.
- A szennyezés és a kibocsátás csökkentése érdekében a legfontosabb dolog, hogy fáról szénre majd olajra, gázra majd urániumra térjünk át. (Talán ez az, amivel a legerősebben vitáznék én magam is.)
- A 100% megújulóra váltás szerinte megkövetelné, hogy a jelenlegi 0,5%-ról 50%-ra növeljük az energia előállításának földhasználatát.
- Olyan városokat, gazdaságokat, erőműveket akarunk, amelyek inkább energiaintenzívebbek területarányosan, mint kevésbé.
- A vegetariánus étrend alig 4%-kal jelent kisebb a kibocsátást.
- Megkapja a kritikát a Greenpeace is: nem ők mentették meg a bálnákat, hanem a bálnazsírról kőolajra és pálmaolajra való átállás.
- A szabadtartású marha 20-szor több földet igényel és 300 %-kal több kibocsátással járna.
- A Greenpeace dogmatizmusa ártott az Amazonasz erdő fragmentációjának.
- A gorillák védelmében induló gyarmatosító logikájú kampányok hátulütője a Kongón pl. 250 elefánt lemészárlása volt.
A szerző úgy érzi mindannyian félre voltunk vezetve mégpedig gazdasági, politikai, ideológiai motivációkból, érdekekből kifolyólag. A környezetvédők maguk is százmillió dollárokat fogadtak el az olajlobbitól. Emberellenes, nyugatellenes, civilizációellenes téveszmék állnak a háttérben, ami az aktivisták nagyon egzisztenciális félelmeiből, depressziójából, technofóbiájából táplálkoznak jórészt a neves környezetvédő szerint.
A fenti állításokat magyarázat nélkül semmiképpen nem hagynám. A szerző jó előre borítékolta, hogy -szkeptikusnak (ami nem is lenne valójában szabad szitokszó legyen a tudományban, hiszen a tudomány mindig szkeptikus) -tagadónak, árulónak, mindenféle rosszminőségű embernek fogják sokan bélyegezni. Én nem ezt teszem, hanem komolyan elgondolkodnék rajta és szeretném ismertetni, miért látja így egy neves zöld szakember ezeket a sorskérdéseket.
Könyve és cikke kapott hideget és meleget. A pozitív kritikák közül kiemelném a híres Steven Pinkert, szerinte "Shellenberger egy konstruktívabb környezetvédelmet képvisel, ami szembenéz a húsbavágó problémákkal és utat mutat a megoldás felé". Shellenberger intézetbeli kollegája, Tom Wigley a klímatudományok egyik atyja sem szűkölködik az elismeréssel: "Lehet, hogy ez lesz a legfontosabb könyv, amit a környezetvédelemről írtak." A több mint négy évtizednyi környezetvédelmi szakértői múlttal büszkélkedő Steve McCormick szerint a könyv "jól megírt, tudományosan megalapozott munka". És így tovább. Mielőtt valamely csak idehaza neves magyar egyetem legalább tanársegéde megpróbálná lesöpörni az asztalról, ahogy idehaza is élből sajnos szokás.
A folytatásért kérlek iratkozz fel A kiló nem százat jelent. oldal követésére.
Lehet egy bocsánatkérés provokatív? A heves tiltakozások miatt a Forbes végül levette a lentebb olvasható írást a honlapjáról.
A cikket miután "betiltották" egyébként nem csak A kiló nem százat jelent. és más blogok, főleg előszeretettel szkeptikusok (na ugye, megmondtam! felkiáltással), de a neves Spectator folyóirat is újraközölte...
(Lementette és kiposztolta, ne fellengzősködjünk.)
"Betiltottként" reklámozni egy írást persze a legjobb reklám a készülő könyved számára, és ezt Mike Shellenberger kiválóan érti. A saját kommentárom itt olvasható magyarul: Az év környezetvédője bocsánatot kért a klímaváltozás miatti riogatásért.
On behalf of environmentalists everywhere, I would like to formally apologise for the climate scare we created over the past 30 years. Climate change is happening. It’s just not the end of the world. It’s not even our most serious environmental problem.
I may seem like a strange person to be saying all of this. I have been a climate activist for 20 years and an environmentalist for 30.
But as an energy expert asked by the US congress to provide objective testimony, and invited by the Intergovernmental Panel on Climate Change to serve as a reviewer of its next assessment report, I feel an obligation to apologise for how badly we environmentalists have misled the public.
Here are some facts few people know:
* Humans are not causing a “sixth mass extinction”
* The Amazon is not “the lungs of the world”
* Climate change is not making natural disasters worse
* Fires have declined 25 per cent around the world since 2003
* The amount of land we use for meat — humankind’s biggest use of land — has declined by an area nearly as large as Alaska
* The build-up of wood fuel and more houses near forests, not climate change, explain why there are more, and more dangerous, fires in Australia and California
* Carbon emissions are declining in most rich nations and have been declining in Britain, Germany and France since the mid-1970s
* The Netherlands became rich, not poor, while adapting to life below sea level
* We produce 25 per cent more food than we need and food surpluses will continue to rise as the world gets hotter
* Habitat loss and the direct killing of wild animals are bigger threats to species than climate change
* Wood fuel is far worse for people and wildlife than fossil fuels, and
Preventing future pandemics requires more, not less, “industrial” agriculture.I know the above facts will sound like “climate denialism” to many people. But that just shows the power of climate alarmism. In reality, the above facts come from the best-available scientific studies, including those conducted by or accepted by the IPCC, the Food and Agriculture Organisation of the United Nations, the International Union for the Conservation of Nature and other leading scientific bodies.
Some people will, when they read this, imagine that I’m some right-wing anti-environmentalist. I’m not. At 17, I lived in Nicaragua to show solidarity with the Sandinista socialist revolution. At 23 I raised money for Guatemalan women’s co-operatives. In my early 20s I lived in the semi-Amazon doing research with small farmers fighting land invasions. At 26 I helped expose poor conditions at Nike factories in Asia.
Green beginnings
I became an environmentalist at 16 when I threw a fundraiser for Rainforest Action Network. At 27 I helped save the last unprotected ancient redwoods in California. In my 30s I advocated renewables and successfully helped persuade the Obama administration to invest $US90bn into them. Over the past few years I helped save enough nuclear plants from being replaced by fossil fuels to prevent a sharp increase in emissions.
But until last year, I mostly avoided speaking out against the climate scare. Partly that’s because I was embarrassed. After all, I am as guilty of alarmism as any other environmentalist. For years, I referred to climate change as an “existential” threat to human civilisation, and called it a “crisis”.
But mostly I was scared. I remained quiet about the climate disinformation campaign because I was afraid of losing friends and funding. The few times I summoned the courage to defend climate science from those who misrepresent it I suffered harsh consequences. And so I mostly stood by and did next to nothing as my fellow environmentalists terrified the public.
I even stood by as people in the White House and many in the media tried to destroy the reputation and career of an outstanding scientist, good man, and friend of mine, Roger Pielke Jr, a lifelong progressive Democrat and environmentalist who testified in favour of carbon regulations. Why did they do that? Because his research proves natural disasters aren’t getting worse. But then, last year, things spiralled out of control. Alexandria Ocasio-Cortez said: “The world is going to end in 12 years if we don’t address climate change.” Britain’s most high-profile environmental group claimed “climate change kills children”.
Turning point
The world’s most influential green journalist, Bill McKibben, called climate change the “greatest challenge humans have ever faced” and said it would “wipe out civilisations”. Mainstream journalists reported, repeatedly, that the Amazon was “the lungs of the world”, and that deforestation was like a nuclear bomb going off.
As a result, half of the people surveyed around the world last year said they thought climate change would make humanity extinct. And in January, one out of five British children told pollsters they were having nightmares about climate change.
Whether or not you have children you must see how wrong this is. I admit I may be sensitive because I have a teenage daughter. After we talked about the science she was reassured. But her friends are deeply misinformed and thus, understandably, frightened.
I thus decided I had to speak out. I knew that writing a few articles wouldn’t be enough. I needed a book to properly lay out all of the evidence. And so my formal apology for our fearmongering comes in the form of my new book, Apocalypse Never: Why Environmental Alarmism Hurts Us All.
It is based on two decades of research and three decades of environmental activism. At 400 pages, with 100 of them endnotes, Apocalypse Never covers climate change, deforestation, plastic waste, species extinction, industrialisation, meat, nuclear energy, and renewables.
Some highlights from the book:
* Factories and modern farming are the keys to human liberation and environmental progress
* The most important thing for saving the environment is producing more food, particularly meat, on less land
* The most important thing for reducing pollution and emissions is moving from wood to coal to petrol to natural gas to uranium
* 100 per cent renewables would require increasing the land used for energy from today’s 0.5 per cent to 50 per cent
* We should want cities, farms, and power plants to have higher, not lower, power densities
* Vegetarianism reduces one’s emissions by less than 4 per cent
* Greenpeace didn’t save the whales — switching from whale oil to petroleum and palm oil did
* “Free-range” beef would require 20 times more land and produce 300 per cent more emissions
* Greenpeace dogmatism worsened forest fragmentation of the Amazon, and
* The colonialist approach to gorilla conservation in the Congo produced a backlash that may have resulted in the killing of 250 elephants.
Why were we all so misled? In the final three chapters of Apocalypse Never I expose the financial, political and ideological motivations. Environmental groups have accepted hundreds of millions of dollars from fossil fuel interests. Groups motivated by anti-humanist beliefs forced the World Bank to stop trying to end poverty and instead make poverty “sustainable”. And status anxiety, depression and hostility to modern civilisation are behind much of the alarmism.
Reality bites
Once you realise just how badly misinformed we have been, often by people with plainly unsavoury motivations, it is hard not to feel duped. Will Apocalypse Never make any difference? There are certainly reasons to doubt it. The news media have been making apocalyptic pronouncements about climate change since the late 1980s, and do not seem disposed to stop. The ideology behind environmental alarmism — Malthusianism — has been repeatedly debunked for 200 years and yet is more powerful than ever.
But there are also reasons to believe that environmental alarmism will, if not come to an end, have diminishing cultural power.
A real crisis
The coronavirus pandemic is an actual crisis that puts the climate “crisis” into perspective. Even if you think we have overreacted, COVID-19 has killed nearly 500,000 people and shattered economies around the globe.
Scientific institutions including WHO and IPCC have undermined their credibility through the repeated politicisation of science. Their future existence and relevance depends on new leadership and serious reform. Facts still matter, and social media is allowing for a wider range of new and independent voices to outcompete alarmist environmental journalists at legacy publications.
Nations are reverting openly to self-interest and away from Malthusianism and neoliberalism, which is good for nuclear and bad for renewables.
The evidence is overwhelming that our high-energy civilisation is better for people and nature than the low-energy civilisation that climate alarmists would return us to.
The invitations from IPCC and congress are signs of a growing openness to new thinking about climate change and the environment. Another one has been to the response to my book from climate scientists, conservationists and environmental scholars. “Apocalypse Never is an extremely important book,” writes Richard Rhodes, the Pulitzer-winning author of The Making of the Atomic Bomb. “This may be the most important book on the environment ever written,” says one of the fathers of modern climate science, Tom Wigley.
“We environmentalists condemn those with antithetical views of being ignorant of science and susceptible to confirmation bias,” wrote the former head of The Nature Conservancy, Steve McCormick. “But too often we are guilty of the same. Shellenberger offers ‘tough love’: a challenge to entrenched orthodoxies and rigid, self-defeating mindsets. Apocalypse Never serves up occasionally stinging, but always well-crafted, evidence-based points of view that will help develop the ‘mental muscle’ we need to envision and design not only a hopeful, but an attainable, future.”
That is all I hoped for in writing it. If you’ve made it this far, I hope you’ll agree it’s perhaps not as strange as it seems that a lifelong environmentalist and progressive felt the need to speak out against the alarmism. I further hope that you’ll accept my apology.
Michael Shellenberger is president of Environmental Progress, an independent research and policy organisation. He is the author of Apocalypse Never: Why Environmental Alarmism Hurts Us All, published by Harper Collins