A közönség politikai Megasztárt szeretne? A verseny hivatalosan maga a választási kampány és nem egy tévéshow. Miért ódzkodnak még a régi demokráciákban is a tévévitáktól?
SZAVAZZ és mond el a véleményedet a poszt végén!
Természetesen az egész közélet egy választástól választásig zajló nonstop vita. A parlament elsődleges munkája az ország ügyeiről folytatott hivatalos vita, rituálékkal, hagyományokkal, szabályokkal, jegyzőkönyvekkel, ülésszakokkal. Hogy a választási kampány kötelező és nélkülözhetetlen show-eleme-e egy tévében zajló nyilvános vita nincsen kőbe vésve, de a média elé szoktatott tömegtársadalmakban annyira magától értetődő egy ilyen, hogy szinte szabályszerűnek érezzük. Úgymond közönségigény. Mégha a közönség nem is túl igényes. Egy tömegdemokráciában az sem elvárható, hogy a széles közönség kövesse a társadalmi viták média és social média szerte zajló kibogozhatatlan szálait.
Mintha a "megasztár" lenne a kövtkező híres énekesek megtalálásának legjobb és egyetlen legális módja, mintha a tévé mondaná meg, ki adhat ki albumot, kinek lehet koncertje... Nem biztos, hogy egészséges ez.
Pusztán a híreket követni már bevallom a politikafüggőként is szinte lehetetlen, egész embert igénylő elfoglaltság. De mivel szinte korlátlan mennyiségben ontják a tartalmat az egyes szereplők valójában a politika követése folyamatos FOMO-érzést (fear of missing out, lemaradástól való félelem) kelt egy lelkiismeretes érdeklődőben. Persze egészen sokaknak ilyen lelkiismereti problémája nincs, mert olvasatlanul is jobban érti a szerzőt magát és az akár felületes tájékozódás megkísérlése nélkül is képes sommás véleményformálásra mégpedig korábbi tapasztalatai vagyis előítéletei alapján. Nem akarok senkit bántani. Én megértem, hogy a közéleti érdeklődés egy nehéz műfaj. A modern embernek meg már vécére menni sincs ideje, annyi a feldolgozandó inger. (Jaj, de még mennyi és hány-...)
A 12 év után újra kétosztatúnak látszani akaró magyar politika is szeretne feleleveníteni egy valójában idehaza sosem létező hagyományt: felmerült az ellenállhatatlan igény a miniszterelnök-jelöltek tévévitájára. Ahogy az minden országban lenni szokott, természetesen a kihívó részéről. Itt szokták okos politikai elemzők elmondani, hogy a győzelemre esélyes párt vezetőjének általában nem érdeke a vita, mert mintegy saját szintjére emeli ellenfelét, különösen egy kétszereplős vita. Ellenfelének viszont pont ez az érdeke, ha jól szerepel a vitán, akár még javíthat is hátrányán. Szól az okoskodás. Hogy ez tisztességes vagy demokratikus-e az valójában teljesen értelmetlen felvetés. Szögezzük le a tévévita semmiképpen nem szerepel a Montesquieu-i alapelvek között, bornírtság azt hinni, hogy van ország, ahol ilyet előírnának. Az viszont általában gyakorlat, hogy legalább a köztévé lehetőséget biztosít minden listát állító párt bemutatkozására. (Kivéve ezt az országot és ebben tetemes a visszalépés 1990 óta.)
És ha már parlamentáris rendszerről beszélünk, akkor a listát állítani tudó pártok listavezetői szoktak vitázni. A kétszereplős miniszterelnök-jelölti vita valójában az amerikai elnökválasztást immitáló amerikai mintájú médiashow, egy kicsit majmolás, pont olyan mint a Valentin-nap vagy a hátracsapott baseball-sapka hazai baseball nélkül.
Én mint tévén felnőtt politikafüggő lakótelepi gyerek természetesen örülnék mindenfajta tévévitának. Sőt szerintem jót tenne a közbeszédnek, ha napi rendszerességgel ütköztetnék érveiket az egymásnak szembefeszülő politikusok. Mindig is úgy véltem ez a politika sava-borsa. Nem biztos, hogy igazam van, de ilyen műsora most épp csak a jobboldali HírTV-nek van Csörte címmel. A többi műsor úgymond egyszólamú, vitamentes.
A Telex egy friss videóban jól körüljárja a tévévita kérdését.Természetesen, bármit is mondjanak viszont erről az újságírók még Amerikában sem öröktől fogva lévő szabály, hogy elnöki tévévitának pedig lennie kell. Az viszont kétségtelen tény, hogy emberemlékzet óta két párt dominálja az amerikai politikát és ők emberemlékezet óta tévévitáznak. Nos akkor hagyatkozzunk a gépi emlékezetre! 1960-ban volt az első legendás TV-ben (és rádióban) is közvetített amerikai elnökválasztási vita (Kennedy vs. Nixon, lásd nyitókép), aztán 1976-ig egyáltalán nem volt ilyen, 16 éven keresztül, tévé akkor is volt. Aztán hosszú idő után újra az első vitán, 1976-ban a republikánus Gerald Ford igen csúnyán beégett, amikor azt találta mondani, hogy "Kelet-Európában nincs szovjet-uralom".
Ettől persze a következő elnök külpolitikája nem lett stabilabb. Pedig senki kételkedik abban, hogy Ford sem a vitát, sem a választást nem nyerte meg. Innentől kezdve viszont valóban nincs megállás. Az viszont fontos körülmény, hogy azon kívül, hogy rendszerint 2-3 elnökjelölti, sőt alelnök-jelölti vita is zajlik, időnként a fixen kétszereplősnek gondolt verseny három szereplőssé terjesztik ki: így volt ez 1980-ban és 1992-ben is. Ez mellesleg meglátszott a választási eredményen is, a vitába "beengedett", eleve esélytelennek kikiáltott harmadik jelölt az átlagosnál jobban szerepelt: Ronald Reagan földcsuszamlásszerű 53%-os győzelmén ez ugyan nem változtatott, de Bill Clinton alig 43%-os megválasztását nagyban segítette Ross Perot 19%-os eredménye, aki lényegében kettéosztotta a jobboldali tábort.
Egy Orbán-Márky-Zay tévévita még inkább azt a fals képet sugallná a szavazók számára, mintha a két jelölt közül lehetne választani. De ez egyáltalán nincs így. Hálistennek. Persze nyilvánvaló, hogy ez lenne az "összefogás" érdeke.
Nemcsak azért fals, mert Magyarországon nem választunk közvetlenül miniszterelnököt, hanem mert a többpárti parlamentáris rendszer lényege, hogy nem csak kettő alternatíva van. Az már egészen bizonyos, hogy egy ilyen vitára nem "behívni" Kovács Gergelyt (Kutyapárt), Toroczkai Lászlót (Mi Hazánk) kirekesztő és antidemokratikus. Sőt Szanyi Tibor (ISZOM, Munkáspárt), talán Gattyán György (Megoldás Mozgalom) mellett lehet Gődény György (Normális Élet Pártja) is ott kellene legyen, minimum és bárki, aki országos listát állít, ami piszok nehéz lesz most. Máskülönben arról lehetne beszélni, hogy egy ilyen vita antidemokratikus, hiszen egyetlen, közjogilag nem is értelmezhető tévéműsor jobban torzítaná a választás várható eredményét, mint az, hogy az induló jelölőszervezetek érdemi bemutkozását a kormánytévé már nem biztosítja régóta.
Tehát szögezzük le, hogy egy nem kétszereplős politikai küzdelemben a kétszereplős tévévitának nincs "jogalapja", akkor sem, ha nagyon úgy néz ki, hogy legföljebb két személynek van legalább matematikai esélye a jövőben megválasztatnia magát miniszterelnöknek.
Erről azonban nem polgárok döntenek, hanem a parlament. A polgárok közvetlenül parlamenti képviselőket választanak, több pártból. Nem kettőből.
Az USA-ban is több párt verseng valójában a kétosztatú választási rendszer következménye, hogy mégis csak két pártot látunk érvényesülni, elenyésző számú "függetlennek" nevezett vagy harmadik-negyedik párti jelölt tud beleszólni az ügyekbe. Ezt ugyan enyhíti a plurális előválasztás, ami a republikánusoknál egészen demokratikus, míg a demokratáknál azért elcsalható, de mindenképpen alacsony legitimitású.
Nem mondom, hogy a kétosztatúság jó vagy rossz, de minden fórumon érvényesíteni tkp. "kartellezés", a demokrácia elcsalása, amit a média is bűnrészesként támogat és teljesen kiszolgál. Mellesleg ezt súlyosbítja idehaza a sajtónyelvben a megbélyegző kamupártozás is: eleve kijelölik, melyik pártokra "szabad" szavaznia a médiából jólértesült polgárnak. Nem pontosan ez volna az a megálmodott ideális koncepció, amit képviseleti demokrácia néven tanítanak a politikatudományokban. Innen már csak egy logikai lépés az egypártrendszer. Ez valójában nagyon fontos demokráciadeficit probléma, térjünk is erre a kérdésre vissza később.
Amerikában tehát valóban "kötelező" showelemmé nőtték ki magukat az elnöki tévéviták, amiket megelőznek az előválasztási viták meg persze maga az előválasztások is (nem csoda, hogy több esélye van a reality show sztároknak ezeken jól szerepelnie, mint mondjuk egy egyetemi professzornak, lásd Trump). Az előválasztás műfajában már a magyar választó is járatos. Szintén magyaros csavarokkal, hiszen úgy került sor egy kétfordulós ellenzéki pártok közötti miniszterelnök-jelölti előválasztásra, hogy ahhoz valójában nem tartozik hivatalos választás folytatásként. Eleve nem volt értelme ilyet meghirdetni, mégha kifejezetten jók is voltak a jelöltek közötti tévéviták. Ugyanakkor mivel parlamentet választunk előfordulhat olyan felállás is, ahol valaki teljesen más személyt választ meg végül a parlament miniszterelnöknek, akár még ellenzéki győzelem esetén is, pusztán a parlament összetételéből, az aktuális erőviszonyokból és az alkukból kifolyólag. Ez könnyen zavarhoz vezethet.
Ehhez képest meg sok hűhó semmiért...
Ráadásul a valóban döntő jelentőségű listás helyeket nem bocsátották ilyen előválasztásra a pártok, az egyéni mandátumokat illetően is kötött rendszerben csak a pártok által leigazolt jelentkezők indulhattak el. Az első ilyen előválasztás ennél nagyobb fiaskót is eredményezett: az első hétvégén leálló rendszer és eltűnő szavazatok után teljesen érthetetlen módon a harmadik jelölt nyerhette meg a miniszterelnök-jelölt-jelölti versenyt, csak azért, mert a mindenki által esélyesnek kikiáltott második, Karácsony Gergely visszalépett Márki-Zay javára. Hogy a háttérben milyen összeesküvés volt, nem biztos, hogy megtudjuk. (Atlantista nyomásra gyanakodhatunk, ami indokolatlan magabiztosságot adhatott Márki-Zaynak. Karácsonyt Szabó Tímea közvetítésével egyszerűen leváltották.) Azt tudjuk, hogy ezt az indokolatlan és kétes manővert egy furcsa szabály tette lehetővé:
Az illogikus háromszereplős második forduló ötlete a rosszemlékű 1990-es országgyűlési választási rendszert idézheti fel nekünk, ahol azért jutott be harmadik (sőt minden 15%-ot elérő jelölt), mert az egykori állampárt azt gondolta, hogy ő lehet az a nevető harmadik, aki így érvényesítheti majd megcsappant befolyását, nem így lett, viszont négy év múlva abszolút többséggel tértek vissza, ezért sincs értelme az ilyen aktuális erőviszonyokra szabott szabályalkotásnak. Torz helyzetet szülhet és alkalmat (talán nem túlzás) (mandátum)tolvajok számára.
Miközben úgy csinálunk, mintha elnöki rendszerben élnénk, idézzük fel a gépi emlékezetünket a parlamentáris rendszereket illetően is. A briteknél négy évvel később, 1964-ben merült fel először ilyen tévévita ötlete. Természetesen az akkori kihívó a munkáspárti Harold Wilson hívta ki Alec Douglas-Home miniszterelnököt, aki konzervatív módon utasította el a vitát: mondván "ellenfele egyfajta tévés slágerlista műsorban szeretné versenyeztetni magát, ami azt eredményezte volna szerinte, hogy az ország élére a legjobban játszó színész kerül, akit egy forgatókönyvíró instruál a háttérből". Nem alaptalan aggodalom azt mondom. Később Wilson maga is elhárította egy nyilvános tévévita gondolatát, "aggódott a vita előre nem látható következményei miatt és nem akarta kihívóját Edward Heath-t potenciális miniszterelnöki színben feltüntetni". A válasz bizony legitim, az érvelés a szakértőkével megegyező tehát.
Gondolom mindenki izgul, hogy akkor végül is mikortól fejlődik ki a miniszterelnökjelölti tévévita a kétszáz éve nyírt gyep és a demokrácia őshazájában. Először 1979-ben mond rá igent a hivatalban lévő miniszterelnök, Jim Callaghan, igen ám, de nálunk is méltán ismertebb kihívója, Margaret Thatcher nemet mond rá: az ilyen amerikai elnöki-stílusú tévévita idegen a brit hagyományoktól. Ő pedig 11 éven át őrizte a brit hagyományokat, amiket utódai folytattak: John Major is kikosarazta munkáspárti kihívóját Neil Kinnock
"Minden vesztésre álló pártpolitikus megpróbálkozik a trükkel, hogy a vitára hívja ki ellenfelét, amire mindig minden győzelemre álló államférfi nemet mond."
Ezeket a veretesebb mondatokat figyelmébe javaslom a kormánypárt kommunikációs stábjának, bár erősítésre inkább a kihívó szorul. A tény persze tény: senki sem köteles elfogadni a kihívást. Hogy hány politikai ellenfelet gyáváztak le emiatt az politikai kultúra függvénye. (Ezt reklamálni idehaza nem idén lett felesleges.) A brit politikai kultúra a heves viták közepette is úriemberek sportjának tűnik fel, ez meg egy posztszocialista ország, ahol senkit sem ütnek lovaggá régóta.
A parlamentáris demokrácia őshazájában, Britanniában egészen pontosan 2010-ig kellett várni az első miniszterelnöki tévévitára, ami azért már erős konzervatizmust sejtet. Naná, hogy később John Major is bepróbálkozott a trükkel, a feleknek és a tévéseknek a viták feltételeit illetően nem sikerült egyezségre jutni "sajnos" a választásokig, így vitára nem került sor 1997-ben. (Hasonló kutyakomédia zajlott nálunk is 2002-ben.) A későbbi kihívókat Tony Blair majd utóda, Gordon Brown kosorazta ki: a szemtől szembeni vitákra megfelelő a parlamentben a heti rendszerességű miniszterelnöki kérdések órája. Nem rossz érvelés ez sem. Nem tették hozzá, hogy "Boldog karácsonyt"... ("Why 2010 will see the first TV leaders election debate" BBC News.)
Németországban egészen 2002-ig mondtak nemet a kihívóiknak a tévévitára a hivatalban lévő kancellárok. Elsőként Gerhard Schröder és Edmund Stoiber között zajlott tévévita, noha már 1969-ben Willy Brandt is kihívta ellenfelét Kiesingert. A szereposztás mindig ugyanaz volt: ugyanaz a politikus, aki kihívta a hivatalban lévő kancellárt később maga is nemet mondott, amikor már pozícióban van. Kivéve a telegén Schröder kancellárt, aki korábban egy tartományi miniszterelnöki tévévitán sikert aratott. CDU-s ellenfele később annyival konstatálta, hogy rutintalanul többet nézett a műsorvezetőre, míg SPD-s ellenfele tudatosan a kamerákba tekintett, mint egy profi tévés. Ezen is múlhat választás, de jó, ha ezen múlik? Épp ezért alkudta le Angela Merkel 2005-ben Schröderrel szemben a tévéviták számát kettőről egyre. Merkel komoly, korszakot fémjelző államférfinek bizonyult, de tévéképesnek vagy fotogénnek senki sem nevezte. A tévévitát inkább Schröder javára látták eldőlni akkoriban. A többi történelem. Merkel pontosan tudta a választást kell megnyerni.
A tévévita tényleg nem szériatartozéka a demokráciáknak, de úgy tűnik semmi sem menti meg a tömegmédia korában a társadalmakat, hogy egyre inkább a bulvár és a showelemek dominálják a közéletet, vagyis, ami a közélet helyén mára maradt. Még talán egy tévévita is lassan elfogadható showelem a social média és a mémek politikai mocsarában, főleg, hogy már tévét, hírműsort sem néz lassan senki és még azt a másfél órát sem biztos, hogy rászánná a politikára az átlagszavazó, hiszen dönteni félperces kivágott klipek, alámondás, felirat alapján is "tud". Legyen tévévita én azt mondom, de akkor legalább ne rugaszkodjunk el a valódi parlamentáris hagyományoktól és legalább a demokrácia látszatára adjunk és adjunk teret az összes listát állítani tudó pártnak, hogy bemutatkozhasson, ha már a politikai verseny amúgy is túlságosan lekorlátozott. És a haza fényre derül.
A blog 2015 végén azért indult, hogy az ideológiai szekértáborokon túllépve tiszta vizet öntsön a pohárba.
Olvasottságunk 2020-ban lépte át az egymilliót.
Posztjainkat számos országos és helyi portál megosztotta vagy hivatkozta az Indextől a Mandinerig, a Mércétől a Propellerig, a Hírolvasótól a Kapuig, a Balmixtől a social mediáig...
Köszönöm, ha lájkolod és megosztod írásainkat, kövess minket: facebook.com/kilonem100, ha támogatni szeretnél: patreon.com/kilonem100 — köszönjük!