Párizsban sikerült a lehetetlen. Nem következett be, amitől mindenki félt, hogy 195 ország tárgyalói képtelenek lesznek dűlőre jutni és olyan megállapodást kialakítani, hogy érdemi kötelezettségvállalásokkal elkerüljük a klímakatasztrófát. Mivel nincs világkormány, amely bármilyen amúgy minimálisan racionális döntést ki tudna kényszeríteni, akár a világ megmentése érdekében, ezért a lényegében egyenrangúnak tekinthető országok bármelyik magát fontosnak tartó küldötte képes volt obstruálni a plenáris vitákat.
Ahogy Cancúnban ez meg is történt. Bolívia ugyan látszólag a legradikálisabb és talán legkövetkezetesebb programmal lépett színre, amikor már majdnem sikerült megállapodni. A 2010-es COP16-on Morales ragaszkodott ahhoz, hogy a kapitalizmus a hibás a klímaváltozásért, mint úgy általában minden környezeti problémáért. A választás: „meghal a kapitalizmus vagy az anyaföld fog meghalni”. Érdekes módon Morales-ék is lényegében a most elfogadott maximum 1,5 Celsius fokos hőmérséklet-növekedést javasoltak. Ám ezen felül az asztalt verve követelték, hogy az iparosodott országok nyúljanak a zsebükbe, vállalják a környezeti károkért a felelősséget, fizessék ki a "klímaadósságot" a fejlődő államoknak, amelyek az éghajlatváltozás negatív hatásait kénytelenek elszenvedni, miközben a technológia hasznát nem élvezték. Igazságtalan lenne Morales ellen érvelni, de egyáltalán nem lehetetlen. Az összefüggések bonyolultak, és a kapitalizmus rendszerhibáján túl a környezetszennyezés mégiscsak technológiailag determinált. Viszont egy ilyen világforradalmi hitvita, ha jogos is, lehetetlenné tett minden későbbi megállapodást, mivel egy világméretű ökoszocializmus nemzetközi elfogadásának esélye nyilván nulla. Márpedig a világ jelenleg bázisdemokratikusan működik: mindenkinek el kell fogadnia a célokat. Az európai parlamentarizmus nem mindig működik...
Nyilván egy újabb ilyen tragikomikus forgalókönyv megvalósulását 2015-ben már szerették volna elkerülni. Meglepő helyről találták meg hozzá a megfelelő trükköt. A dél-afrikai zulu és xhosza népektől vett tárgyalási módszert alkalmazták, amelyet kifejezetten a sokrésztvevős vitákra alkottak meg, mindenkit érintő közös ügyek megbeszélésére. A módszer neve indaba, ami magyarul lényegében egyszerűen "meeting"-et jelent, és amúgy a cserkészmozgalom is alkalmazza régóta. Az indaba folyamatában mindenki szót kap, mégis nagyon hamar konszenzus tud kialakulni, mert a párbeszéd kötött mederben folyik. Az álláspontok folyamatos ismételgetése helyett, mindenki személyesen elmondhatja, mik a számára meghaladhatatlan minimumok, de emellett kötelesek megfogalmazni egy megoldást, hogy miként érhető el a közös nevező ezek ismeretében.
A tárgyalások vége felé folyamatosan különszobákban folytak az indabák, rotálva a tisztségviselőket, hogy azok kialhassák magukat. Mindenki szót kapott és akár egymással ellentétes országok képviselői is egymás szemébe mondhatták nyíltan véleményüket. Ami a fenti egyszerű trükkel mégis egyes esetekben akár már fél órán belül elvezetett a konszenzushoz. Lényegében kettő nap alatt mind a 195 tárgyaló megegyezett és ellenvélemény nélkül fogadta el a megállapodást.
Az indaba sokakat lenyűgözött már első durban-i alkalmazásakor is. Hagyományosan arra vagyunk kondícionálva, hogy mindig saját érdekeinket és nézeteinket jelenítsük meg a vitákban, tárgyalások során. Az indaba módszere, hogy nem csak saját követeléseink képviselét igényli, hanem rákényszerít egy általunk mindenki számára előnyösnek vélt kompromisszum kidolgozására is, rendkívül felgyorsítja a megegyezési folyamatokat. A hasonlóan polarizált vitákban nagyon hasznos lehet az alkalmazása a jövőben – például az általában végletesen megosztó értékrendi-belpolitikai kérdésekben is.
Egyelőre a szakértők sejtése szerint 2°C jelenti a szakadék szélét, ezért a kétszázfejű emberiség nagysokára úgy döntött, hogy 1,5°C-ig még elszáguld közös szekerével, de ott már lefékez. Bízzunk benne, hogy a gumik bírni fogják és hogy nem fél fokkal előrébb van a szakadék széle...
