Ilyen kérem szépen egy félbemaradt polgárosodás Kelet-Európában...
Régóta zavar, hogy nem vagyunk képesek egyetlen nemzeti ünnepet se tisztességesen megünnepelni. Hogy a méltó megemlékezés elől ne lopják el a show-t középszerű politikusi szónoklatok gagyi aktuálpolitizálásukkal. Hogy ne erőszakolnák meg a régmúlt történelmet féligazságaik alátámasztása érdekében. Lábbal tiporva pont azt a történelmi múltat, amit közös örökségnek tekinthetnénk. És amit annak megértése helyett görcsös igyekezetünkben inkább túlidealizálunk.
A mai percemberkék abban bíznak, hogy ha felkapaszkodnak a maguknak ácsolt tribünjeikre, akkor megkapják végre azt a figyelmet, amire máskor hiába ácsingóznak reménytelen sajtótájékoztatóikon, ahova csak pogácsáért vagy röhögni jár el a sajtó. Vagy üres lózungokkal teli, szellemtelen választási egyenplakátjaikon, amik mellett úgy megy el az utca embere — az a bizonyos istenadta nép — , mint az alkalomszerűen felborított kukák vagy a hivatásos utcai kéregetők mellett szokás idehaza.
Szándékosan nem írtam eddig le az ellenzék szót, ha lenne rá mód a politikát is kerülném egy ideig. A nemzeti ünnep már történelem, tehát már nem kéne politika legyen. De a politika mindundatalan bedugdossa szőrös mancsát hívatlan vendégként is az ajtón. A kortárs ellenzék folyamatos ostorozásának viszont semmi sportértéke nincs. Ahogy kormányaink számonkérésére is elégséges lenne a számtalan hétköznap.
Éveken keresztül ácsolta mindegyik párt a maga tribünjeit, most épp egy közöset... A 444-en Szily László jól összefoglalta, hogy ez a pártállami iskolai ünnepségekbe oltott "összellenzéki Ki-mit-tud" milyen hangulatú volt. Értsd: milyen ciki. De ennek nincs jelentősége, ahogy nagyjából most semminek nincs. Az ingerküszöbeink rég kiégtek, a várakozások minimálisak, az életünk csordogál a megszokott medrében. A végtelenségig fokozásnak semmi értelme.
Régóta nincs ellenzéki tüntetés, amikor ne lehetne megállapítani, hogy ezt már jobb lenne inkább abbahagyni. Még az értelmes ügyekben induló kezdeményezések is kisiklanak és artikulálatlan ordítozásokká válnak, amit kedvem sincs már kommentálni. A választók eltakarják gyerekeik szemét, ha politikust mutat a tévé. 1848 kapcsán különösen nem érdekel a miniszterelnök személye. Valószínű már minden rosszat elmondtak róla, amit elmondani vagy kitalálni lehetséges.
Félbemaradt polgárosodásunk egyik tünete, hogy nem tudjuk, mikor mit illene tenni vagy mondani. Ami kevés demokratikus szocializációnk van, azt is jobban esik úgy tűnik levetkőzni. Az egy dolog, hogy fogalmunk sincs már, hogy március 15. miről szólt, de viselkedni se vagyunk képesek nemzeti ünnephez méltóan.
Ez az, ami igazán fájdalmas, nem a képzelt önkényuralommal szembeni képzelt ellenállás. Ha állami támogatást kapsz, amiből választásokon indulsz, és utána az államtól kapsz fizetést, akkor nem lehetsz ellenálló. Hogy mi vagy, azt a többi sajtótermék és blog megírja... Viszont egyre erősebben érződik a pártállami idők szocializációja: amikor egyszerűen megmondták, hogy mit kell gondoljunk például március 15-ről — s most is sokan szeretnék ugyanígy megmondani. S szeretnék, hogy csak ők legyenek azok, akik ott fent állva megmondják. Ez a pártmegemlékezések üzenete a valódi közös nemzeti ünnepléssel szemben.
Pedig... 1848 aztán végképp lehetne közös ünnepe az ország népének. Ehelyett külön-külön politikai tüntetése van minden politikai gittegyletnek és figyelemre vágyó politikusnak.
Fontos tanulságokkal is szolgálhatna ez a korszak, amiből sok tapasztalatot meríthetnénk. 1848 értékelésében egyetért a történész szakma: a polgári átalakulás sikeres volt. Megtörtént a jobbágyfelszabadítás, az áprilisi törvények ezen része a szabadságharc bukása után is hatályos maradt. Míg a nemzeti szuverenitásért folytatott harc, 1849 szabadságharca elbukott. Valószínű túllőttünk a célon, az események hevében teljhatalomra törő Kossuth Lajos rosszul mérte fel a mozgásterét a nemzetközi és az országon belüli erőviszonyokat illetően. Vajon mostani politikusaink jól mérik fel és nem sodródunk katasztrófa felé újra?
Ne lendüljön meg a fantáziánk túlságosan! Mostani összkomfortos korunk úgy viszonyul a 19. század romantikus világához, mint az akkoriban a bányákban dolgozó Twist Oliverek sorsa az EU-szabvány szerinti játszóterekhez, ahol a mai gyerekek mindig puhára esnek és megütni se tudják magukat. Ellenzéki politikus se tud akkorát esni, hogy komolyan megüsse magát. Minden beszédírót és politikai fantasztát megkérnék ennek figyelembe vételére. Petőfi Sándor viszont tényleg az életét adta azért, amiben hitt — amennyire ma tudjuk.
De még e romantikus kor se annyira romantikus, hogy ezt a Petőfi Sándort —, aki a polgári átalakulás hajnalát kicsit türelmetlenül félreértve kissé elragadtatja magát és azt kiáltja: "sehonnai bitang ember, ki most, ha kell, halni nem mer ..." és "akasszátok fel a királyokat", — a kunsági választók végül ne hajtsák el a fenébe a választáson. Ami után még választási csalást is emlegetnek, hiszen ki hinné el a pesti körúton belül, hogy vidéken nem kérnek a pesti forradalom hőséből? Elképesztően erős a párhuzam:
»Négy nappal Március idusa után Kossuth már azzal példálódzott, hogy a nemzet letiporná azokat, akik Buda-Pest lakosságát a haza urává akarnák tenni. Széchenyi szerint keményebb hangot is megütött, s Vasvárit Pozsonyban kereken megfenyegette: „ki Pesten nem engedelmeskedik, függni fog” Tudjuk, hogy Wesselényi is félt Petőfiék mozgalmától, attól tartva, hogy az a jobbágyokat uraik ellen fogja hangolni.«
Bizony Petőfit, a Kossuth Lajos(!) által privátban "kis pesti lármának" nevezett, március 15. forrófejű költőcelebjét — akkor. Ma: megkérdőjelezhetetlen, lánglelkű történelmi és irodalmi ikont. Az emberek ugyanis kevésbé voltak romantikus hajlamúak, mint a dagályos ellenzéki szónoklatok. A hőskölteményekben megénekelt hősi halál helyett inkább prózaian élni és boldogulni szerettek volna. Hát akkor a ma elkényelmesett embere vajon mire vágyik?
Egy polgári demokrácia egyébként épp arról szól, hogy az embernek akkor is lehet igaza, pontosabban többsége és az épp elég, ha nem nagy költő vagy éppen koronás fő — vagy neoliberális közgazdász vagy pont a tizenkilencedik ellenzéki szónok egy párezres tüntetésen. És persze fordítva. A mi Petőfink egyébként ekkor már véres szájjal szidta az első felelős ministériumot, a Batthyány-kormányt, akár egy ma szidjuk a kormányainkat. Batthyányék pedig a márciusi ifjaktól féltették az elért eredményeket, amiket az áprilisi törvények testesítettek meg, és az uralkodó is szentesített. Így megy ez minálunk. Ma mindegyikükről utca van elnevezve egymás mellett. És erre jó okunk van. A jelenkoriakról nem kívánok jóslatokba bocsátkozni. Az megint felesleges és történelmietlen párhuzamkeresés lenne, ami a korábban emlegetett szamár, politikus-szónokaink felségterülete.
Egy fontos nagy tanulság viszont, hogy még a szabadságharcot vérbefojtó rezsimmel szemben is volt alku. Az ország pedig sosem látott fejlődésnek indult 1867 után. Lényegében minden, amit látunk magunk körül, és méltó a figyelmünkre, akkor épült, amiért nem tűnik nagy árnak a kiegyezés. Hát akkor ma ne lenne hasznos egy magyar-magyar kiegyezés? Jó és rossz kompromisszumok között kell választanunk, ahogy a kivívott szuverenitás fegyverét is fordíthathatjuk saját kárunkra és előnyünkre is. A szuverenitás értékét épp a döntés szabadsága, az elköteleződés lehetősége adja: a szuverenitás részleges feladása. Ahogy azt az Európai Unióban vagy a Monarchiában megszokhattuk. A teljes szuverenitás fikció, hiszen nem vagyunk sziget a semmi közepén.
A szuverenitás kérdése történelmünk központi kérdése. Ma is az, egész Európa ezen dilemmázik. Brexittől Paks2-ig.
S mint ilyen mindig megosztotta a közvéleményt. Mint minden valódi dilemma esetén az ördög itt is a részletekben rejlik, és semmi sem fekete vagy fehér. Most az orbánizmus ugyan rájátszik a magyar szuverenitás elvesztésének történelmi félelmeire, de eközben az atlantista politika hű kiszolgálója, s vívja ál-szabadságharcait érdemi gazdaságpolitika helyett. Ahogy ellenzéke zöme is ál-szabadságharcot vív kormánya ellen, és néhány üres jelszó fedi el a tartalmi politizálás hiányát. Eközben lengyel barátaink, akikkel állítólag együtt harcolunk és együtt iszunk, mintha ügyesebben harcolnának és nem szélmalmok ellen, hanem a hazai gazdaságért — lehet mi magyarok többet nyakaltunk be abból a borból?
A 19. század kevésbé szerencsés "Orbán Viktora", Kossuth Lajos, aki a történet elején még félti a nemzet jövőjét az olyan forrófejű radikálisoktól, mint Petőfi, sőt előtte még egy kisebb lázadás leverésében is segédkezik, és védi a fennálló rendet Nógrádban. Végül 1849-ben maga is radikalizálódik az események hevében és katasztrófába vezeti az országot. A felelősség elől úgy menekül el, hogy az általa kezdett szabadságharc bukásának ódiumát már Görgei tábornokra hagyja.
Mondom: óvatosan a párhuzamkeresésekkel. És óvatosan a példaképkeresésekkel is.
Ahogy később szintén a szuverenitásra hivatkozva a Kossuth szerint vészjósló kiegyezés utáni magyar elit évekig elszabotálja a honvédség felfegyverzését, és ennek ellenére beleviszi az országot egy vesztes világháborúba, egy 1849-nél is nagyobb nemzeti kataszrófába. Ezután viszont a vízözön, a 20. század már nem ismert se isten, se embert. Nem ideálok mozgatták, hanem zsigeri indulatok...
A 19. század még romantikus korszak, tehát a közvélemény forrófejű és meggondolatlan: nem is volt Görgei Artúrral kegyes. Ahogy nem volt kegyes az aradi vértanúkkal és Batthyányval sem a bécsi udvar. Amit emelt fővel és úriemberként viseltek. A lázadók akkoriban tudták, mi lehet egy lázadás ára. A kor hősi éthoszának megfelelően ők jártak a közfelfogás szerint jobban.
Manapság ugyanezeket az ideálokat hazudjuk ugyan maguknak és a nyilvánosságnak, de hősködésre nem csak szükség nincs, de hősködni sem óhajt ma már igazán szinte senki. Az utókor megannyi Háry Jánosból áll, ami talán mégis a kisebbik rossz. Néhány futóbolond van, mint pont most az újzélandi merénylő vagy bármely más korábbi terrorista akció elkövetője valójában mindegy ki ellen is követnek el s mit. Ők a maguk torz nézőpontja szerint hősnek képzelik magukat. A szélsőséges gondolkodás pedig csúszós lejtő. Ezek a tévképzetek elképesztő mennyiségű szenvedést okoztak az évszázadok során.
Nekünk nem hősök kellenek példaképül. Dolgozzunk azon, hogy a történelem ne ismételje meg önmagát. Hogy nekünk ne kelljen újra ilyen áldozatot hoznunk. Történelmünk fájdalmas leckékkel szolgált számunkra.
A múlt hőseinek nem a tévedéseit kell hamis ideállá formálnunk a magunk számára, nem voltak ők sem tökéletesek. Hanem az ő nemzeti ideáljaik, elkötelezettségük és kitartásuk kell hitet adjon, hogy képesek legyünk tanulni hibáikból és erényeikből is, hogy jobban megfelelhessünk a jelen kihívásainak. Ők is ezt várnák tőlünk, és méltók is csak ekkor lehetünk egykori áldozatukra.
