"Politikai értelemben a részvételnek nincs jelentősége..." — Orbán Viktor, Katolikus Rádió, 2016. szeptember 29.
A magyar miniszterelnök vélhetően tudja, mit beszél és bármennyire is őszinte, ugyanannyira szégyenletes is: valóban így a legkönnyebb felfogni azt, amiről 2015-2016-ban Magyarország szinte egész közélete szólt. És mivel pusztán a népszavazástól most már beismerten nem várhatunk sem politikai, sem közjogi eredményt, számíthatunk némi utójátékra, ami az eredmények értelmezéséről fog szólni — parttalanul, pártpolitikán innen és túl. Hogy az apátiába és depresszióba süllyedt magyar közélet számára mégis október másodika jelenti az évben a csúcspontot, nehéz volna vitatni, de az esemény nemzetközi vagy európai súlya rendkívül csekély. Nem igaz az az elemzői álláspont, hogy most az egész világ ránk figyel: nem jobban, mint máskor. Ahogy nem igaz, hogy Ausztria valóban hasonlóan furcsára sikerült elnökválasztásán kialakult zöld-szélsőjobboldali párharc végkifejlete alapjaiban rengethetné meg az európai politikát. Egy közvetlenül választott, ám hatalom nélküli köztársasági elnök érdekes és kockázatmentes főpróbája lenne akár egy szabadságpárti, akár egy zöldpárti vezetésnek, ha nem nyert volna parlamenti választást is már az osztrák szélsőjobb és nem alakíthatott volna az FPÖ kormányt a konzervatív Néppárttal már 2000 óta kétszer is — illetve a hagyományos pártok és a pártrendszer válságát is láttathatnánk új jelenségként, ha éppen nem tartana már legalább két-három évtizede az ÖVP-SPÖ kétpártrendszertől és kettejük "Proporz" nevű osztrák "mutyijától" megcsömörlött osztrák közhangulat. Szintén szimbolikus véletlen lehetett volna, hogy az osztrák elnökválasztás szabálytalanságok miatt megismételni kívánt második fordulóját éppen a magyar referendummal tartották volna egy napon, ám a levélszavazás technikai malőrbe, a lebonyolítás pedig a ragasztóbotrányként elhíresült politikai közröhejbe fulladt. Magyarország tehát korántsem kell szégyenkezzen Európa egyik régi demokráciája és egyik leggazdagabb országa mellett e téren, az apró szabálytalanságok és a hatóságok ébersége és következetessége tekintetében viszont az osztrák demokrácia fejlettsége azért még nyomokban kimutatható. Viszont ebben sincs idehaza semmi új igazából.
Akárhogy is forgatjuk: a népszavazás intézményét a magyar demokrácia meglehetősen visszásan alkalmazta. Jószerivel csak akkor kérte ki a magyar polgárok véleményét közvetlenül a politikai elit, amikor nagyon muszáj volt. A sikeres népszavazási 'kezdeményezések" közül a két legmeghatározóbb leginkább pusztán szimbolikus jellegű volt: a polgárok rábólinthattak arra, hogy az Európai Unió vagy a NATO tagjai kívánunk lenni, mindezt azután, hogy a politikai elit már jóval korábban eldöntötte és végigvitte a csatlakozások folyamatát. Igazán fontos ügyek eldöntéséből a magyar polgár kezdetektől fogva ki van zárva. Nem dönthetünk alkotmányos dilemmákról, költségvetést érintő kérdésekről és semmi olyasmiről, amiről ez alapján a néhány fős, jól kézben tartott testületek úgy gondolják, hogy nem lehet. Az — eleve sikertelenségre kárhoztatott és kiüresített népszavazás miatt is — alacsony magyar politikai aktivitást a szabályok magas érvényességi és eredményességi küszöbbel párosítják, ami szinte lehetetlenné teszi, hogy egy népszavazás által komoly politikai döntés szülessen. (Hogy az uniós szavazás sikeres legyen, még a szabályokon is könnyítettek, ami elég beszédes.) A népszavazások kezdeményezését és megtartását emellett adminisztratív és időbeli korlátokkal is sújtják, ami egyértelműsíti: a népakarat közvetlen gyakorlása és a részvételi demokrácia nem kívánatos Magyarországon.
Október másodikát akár tekinthetnénk egy olyan ritka ajándéknak, amivel a hatalom eddig kevésszer lepte meg polgárait, hiszen döntést eddig csak olyan esetekben hozhattunk, mint pl. a kudarcos és rossz vért szülő kettős állampolgárságról szóló referendum, vagy a meglehetősen súlytalan ám bosszantó vizitdíjat megfúró, kvázi Gyurcsány-ellenes demonstrációként szolgáló népszavazás — amely nyilván épp azért volt akkora pofon, mert egyéb kérdésekben a nép szavát kevésbé vették figyelembe, és a kormány eleve rendkívül népszerűtlen volt. Nem úgy mint a mostani, amely lényegében vetélytárs nélkül olykor csak saját magával küzd, s bár nincs versenyre kényszerítve, elődjéhez képest mégis sikeresebben tér ki a hasonló csapdák elől: lásd internetadó. Magyarország demokrácia, de részvétel nélküli demokrácia — évtizedek óta. És részvétlen demokrácia is, ahol a polgárok jó esetben is csak a saját bőrükre menő kérdésekben, ha még oly jelentéktelenek is, hajlandóak közvetlenül reagálni — egyébként fásultan és közönyösen szemlélik a társadalmi folyamatokat, rábízva azokat a mindenkori hatalomra.
A népszavazásokhoz nem éppen hozzászoktatott országot több hónapos masszív kampány által kellett megdolgozni egy olyan témában is, amely szinte egyedüliként először mozgatja meg a magyarok fantáziáját tömegesen a rendszerváltás óta, és amely talán az egyedüli szokatlan esemény, amivel a közelmúlt meglepte a világtól kissé elzárt magyar társadalmat. A milliós menekültáradat valójában az ország nagy része számára észrevétlen lett volna, de megfelelő intézkedésekkel és médiafigyelemmel láthatóvá lehetett tenni, amiben nehéz nem észrevenni a kormányzati szándékosságot. Egy tartós kivándorlással sújtott országban, amely elvétve is alig vonzó célpontja a bevándorlásnak év elején abszurdnak tűnt egy klasszikus bevándorlóellenes kampány. Különösen egy sikeres. Maga a műfaj kipróbált és jól ismert tematikával rendelkezik. Churchill "Maradjon Anglia fehér" szlogenű háború utáni kampánya ugyan sikertelen volt, de ebből következően az nem igaz, hogy egyedül a szélsőjobboldali pártok alkalmazzák: Dániában a jobbközép eszköztárában is szerepelt nemrég. A kormány idegenellenes plakátjai pedig éppúgy felidézhetik az MSZP "23 millió román munkavállalóval" riogató üzeneteit. Tehát még arról sincs szó, hogy e retorika idehaza teljesen ismeretlen lenne. Az, hogy a másfél évtizeddel ezelőtti kampány ellenségképe egy erdélyi magyar volt, most pedig egy valójában nem létező muszlim, tulajdonképpen részletkérdés. Viszont ilyenfajta éveken átnyúló, módszerességgel, alapossággal, összehangolt bel- és külpolitikai, sőt rendőri és jogi offenzívával még senki sem dolgozott idehaza, az utoljára sikeres gyurcsányi gépezet jó esetben is, ha rövid lélegzetű és többnyire hektikusan változó ötletrohamokkal próbálta fenntartani a választói érdeklődést. Orbán ezzel szemben mindent egy valójában semmilyen érdemi döntéssel nem kecsegtető népszavazás ígéretének rendelt alá, amiben a polgárokat egy Brüsszellel és a bevándorlókkal szembeni "szabadságharcba" szólította.
Mindehhez a muníciót a Fidesz német testvérpártja által dominált Brüsszel szolgáltatta. Miközben Orbán teljes joggal követelte a közösségtől az uniós szintű megoldást a menekülthullám miatt a peremországokra (így Magyarországra) rakódó megnövekedett terhek enyhítésére, furcsa módon éppen a létrejött közös uniós megoldás (a menekültek kvótaszerű szétosztása) vált politikája célpontjává, amihez szövetségesekre talált. A V4-ek többi tagállamának ellenkezése indokolható volt, hiszen Lengyelország vagy Szlovákia lényegében alig érintett a folyamatban, a kvóta révén csakis plusz terheket kellett volna viselniük, ezzel szemben a menekültkvóta alkalmazása pont Magyarország terheit igyekezett enyhíteni. Jogos kritika lett volna, hogy ez még mindig csak csővégi megoldás, de magát a problémát nem is öleli körbe és legfőképp annak további eszkalálódását sem akadályozza meg. Ettől függetlenül a kvótákkal szembeni fellépés több érvvel is megindokolható lett volna: egy jobb, részletesebb megoldást kellett volna kidolgozni, ehelyett végül az európai országok legtöbbje inkább mind külön-külön egyedi eszközökhöz nyúlt, határkerítéseket húzott fel. Az Unió nem csak csődöt mondott, de végül még az egyébként egy adott részkérdést legalább igazságosan rendező kvóta mögül is kihátrált a népszavazás előestéjéig. A magyar referendum tehát okafogyottá vált a sosem implementált és tulajdonképpen mára megbukott uniós politikával szemben. Erről viszont mindezidáig, úgy tűnik, a magyar választók kevéssé értesültek, és szinte senki sem használta ki sem ezt, sem az elméletileg valóban hatékonyabb uniós szintű összefogásban rejlő, pozitív érzelmi töltetű üzeneteket.
A kormány üzeneteivel szemben lényegében semmilyen ellenzéki stratégia vagy akár csak kontúrokat mutató retorika nem fogalmazódott meg. Sőt az ellenzéki pártok sorra hasonultak meg és adták olykor fel egy ellentétes narratíva képviseletét látva a brüsszeli kényszerbetelepítés gondolatával szembeni többségi közhangulatot, amely egyszerre építhetett a tehetetlen és mégis kioktató Brüsszellel szembeni ellenszenvekre és a bevándorlással kapcsolatos elsősorban nyugati, negatív sztereotípiákra, amiket cáfolhatatlanul alátámasztottak az iszlamista merényletek. Az ellenzéki pártok elmulasztották a kérdést és a témát mélyebben elemezni és a megrémült közvélemény öntudatlanságával sodródtak az eseményekkel egészen odáig, amikor már valóban nem volt lehetőség semmilyen véleményformálásra. Az ellenzéki térfelet nem véletlenül tudta abszurditásra építő üzenteivel uralni egy csekély erőforrásokkal bíró viccpárt. Ilyenformán a téma, a kormány céljainak megfelelően a politikai viták fölé emelkedhetett mint nemzeti sorskérdés, kiüresítve ezzel a pártpolitikai tér maradékát is. A kormány plakátjain nem találunk sehol pártlogót. A népszavazás politikai sikerét nem kívánják a NEM-nél kevésbé népszerűbb Fidesz márkával gyengíteni. A Magyar Kétfarkú Kutya Párt kampánya valójában ha borsot is tör az ÉRVÉNYTELENSÉG kissé megkésett játékba hozásával Habonyék orra alá, legalább annyira el is távolítja azt a racionális politikai viták világától, így közvetve inkább a Fidesz hosszabb távú stratégiáját támogatja. És mivel jelenleg lényegében ez az egyetlen közéleti téma, amely tömeges közfigyelmet kap, magát a racionális politikai gondolkodásra való hajlandóságot csökkenti még tovább a választópolgárok körében, gyengíti azok kapcsolatát egy potenciális ellenzéki politikával. Tehát noha a menekültválság politizálta a társadalmat, végül a politikai helyzet fel nem ismerése és az ellenzék indiszponáltsága miatt újabb esélyt veszítettünk a politikai élet friss és érvényes tartalommal való megtöltésére.
Mennyiben pusztán az ellenzék felelőssége ez vagy a kormány sikere? A tematikát kezdettől fogva a kormány diktálta, és ezt az ellenzék meg sem kísérelte igazán kitágítani. Igazán értékelhető alternatívák nincsenek az orbáni megoldáson kívül, noha Orbánnal szemben is alkalmazható a kritika: a puszta nemet mondás semmiféle megoldást nem biztosít számunkra. A kormány viszont egyelőre megél ebből. Az egyébként elsőre teljesen logikusnak tűnő BOJKOTT ebben az esetben egyszerű kapitulációként hatott a közvélemény szemében, amely szemmel láthatóan várja valamiféle vezetőszerep megjelenését, útmutatását, amihez kapcsolódhat, ami választ ad félelmeire, biztonságot kínál a jelenre és a jövőre nézve. A kormánytól ezt megkapják, de az ellenzék egyetlen politikusa sem próbálkozott se pozitív, se negatív üzenettel. Igaz, egy ilyen esetben a cselekvő szerepében a kormány tud leginkább feltűnni, ezért egy katasztrófa- vagy válsághelyzet mindig a kormánypártoknak kedvez. A viccpárttól pedig megoldási javaslatok kidolgozását egyébként sem várhatjuk semmilyen témában, ebben sem. Pont ez a probléma a viccpártokkal kapcsolatban, nagyon hatásosan rámutatnak a hagyományos pártpolitika visszásságaira, de nem jelentenek alternatívát, csak ha valódi párttá válnak. Ez esetben a jelenlegi magyar ellenzék nehézségeivel kellene szembenézzenek és be kell álljanak a sor végére. Másrészt tovább aprózzák az amúgy is megosztott tábort.
El kell oszlatni egy alapvető tévedést a reakciókkal kapcsolatban. A gyűlöletkeltés és a félelem logikája cáfolhatatlan, de félni emberi dolog, és a félelem nem alaptalan, ahogy a biztonságra való igény sem múló szükséglet. A magyar polgároknak bőven van okuk NEM-et mondani a kialakult helyzetre, joggal mondhatnak nemet a magyar határon tapasztalt jelenségekre, az Unióra, de akár a kormány túl kemény vagy túl puha menekültpolitikájára is abszurd módon, joggal utasíthatják el akár a tömeges bevándorlást is: ez egy legitim és nem feltétlenül szélsőséges alapállás, hanem a mainstream politika része. A szélsőségesség vádját a kormány már csak a biztos többséggel a háta mögött is könnyedén lerázhatta magáról, a baloldali külföldi támadásokkal szemben pedig szintén állták a sarat. Ezen túl a polgárok mondhatnak általánosan nemet a magyar közállapotokra, amin nem segít sem az uniós tagság, de biztos nem használ neki a migránsválság; a számos gazdasági és társadalmi válságunkat egyszerre utasíthatják el, de ebbe a NEM-be belesűrűsödhet éppúgy a magyar ellenzékkel vagy általában a politikai elittel szembeni protest hangulatuk is. A nemmel szavazó polgárok nem rosszabbak azoknál, akik igennel szavaznak, vagy akik virágot rajzolnak a szavazólapra, vagy pláne azoknál, akik nem mennek el szavazni...
Hogy a kérdést komolyan is lehetett volna venni, mutatja az, hogy természetesen IGEN-nel is meg lehet válaszolni tiszta lelkiismerettel, hiszen alapvetően a bevándorláspolitika uniós szintű szabályozását el lehet és kell is fogadni, hiszen az Unión belül a polgárok szabadon mozoghatnak, maga a genfi egyezmény ráadásul eleve egy nemzetközi egyezmény, amelyben az országok lemondanak ezen szuverenitásukról és kötelezik magukat a menekültek befogadására, amit ráadásul Orbán sem kívánt föladni. (Magának a kvótának is ez a fő baja valójában: mivel nem ugyanolyan Bulgáriában élni mint Svédországban, a menekültek mozgása könnyen megjósolható, minden tervezőasztalon megálmodott elképzeléssel szemben.) Hogy történne-e olyan hipotetikus uniós döntés, ami betelepítést eredményezne, más kérdés, ahogy az is, hogy ez, ha szükségünk lenne vendégmunkásokra (ahogy a kormány és a magyar ipar ezt már többször paradox módon jelezte), akkor ellenünkre lenne-e... A kérdésfeltevés logikája (a negatív szóhasználat) miatt a válaszok nyilván inkább gravitálnak logikusan az elutasítás irányába, de ha a legkonkrétabban kötődő kvótamegoldást nézzük, akkor az egy igazságos és közös európai szabályozást jelent, ami nekünk érdekünk lett volna. Attól függően tehát, hogyan értelmezzük az amúgy nem bonyolult kérdést, egyenértékű válaszokra jutunk. Nyilván mivel eldöntendő kérdésről van szó, el kéne tudjuk dönteni, de joggal érezhetjük úgy, hogy ezzel nem döntünk el semmit. Pusztán egy nagy NEMMEL nem fogjuk megállítani a menekülthullámot, vagyis a világ és benne a menekültek bajain nem tudunk segíteni.
A BOJKOTT és részben az ÉRVÉNYTELEN szavazat legnagyobb hibája tehát, hogy kihagyja a kínálkozó ziccert, hogy egy komoly, nagy érdeklődésre számot tartó témában véleményt formáljunk. Ha mégis a politikai hozadékát keressük az érvénytelen voksolásnak, akkor ki kell emelni, hogy ez Magyarországon a tiltakozás egy új elemeként a közvélemény számára is üzenettel bírhat. Amennyiben szokásos 1-2 százaléknál jelentősen nagyobb az érvénytelen szavazatok aránya, az legalább is hírértékű lehet és elgondolkodtathat sokakat, ugyanakkor pozitív üzenet társítása nélkül ez egy zsákutca. Továbbá egy veszélyt is rejt magában, amit eddig nem elemzett senki. Ha a hagyományos pártpolitika elleni tiltakozásnak ez a formája divattá válik, az komoly vérveszteséget okozhat olyan kispártoknak, amelyek jelentősen profitálnak az "egyiket-sem" protesthangulatból. Ráadásul ez a hatás éppen negatív visszacsatolásként működik, mert kiejtve ezeket a szereplőket a parlamentből, a pártpaletta visszarendeződését érhetik el, vetélytárs nélkül hagyva és így megerősítve a nagypártokat, elsősorban a kormánypártokat, konzerválva leszerepelt narratívákat, csökkentve az esélyét a változásnak.
A világszerte elvándorlásra kényszerülő tömegek elviselhetetlen életfeltételei, mint fő problémaforrás, még csak nem is váltak részévé a közéleti vitáinknak. Csak magunkkal foglalkozunk, magunkat kívánjuk menteni, biztonságunkat féltjük, vagy ellenzéki politikusként épp politikai defenzívánkat váltjuk tanult tehetetlenségre és politikai jövőnket féltve feléljük azt. Két elvesztegetett év pergett le előttünk. Valójában korábban nem látott esélyt kapott a magyar politika, hogy kapcsolatot teremtsen a széles közvéleménnyel, amely fokozott figyelemmel, izgatottan és tanácstalanul sodródott az eseményekkel és követelt megoldást égető globális és lokális problémákra. Megoldást mind ez idáig nem kapott és nagyon valószínű, hogy mindez nem fogja erősíteni bizalmát a politikában, ami további politikától való elforduláshoz vezethet, vagyis a demokrácia további kiüresedését idézi elő. Komolyan azt hisszük, hogy az a legfontosabb kérdés, hogy mit rajzoljunk a szavazólapunkra október másodikán, vagy milyen módon csalásbiztos egy érvénytelenül leadott szavazólap egy olyan szavazás kapcsán, ahol a szinte legelőreláthatóbb az eredmény és a legcsekélyebb a csalás értelme, amivel kapcsolatban maga a népszavazási kezdeményezés élén álló kormányfő is egyértelművé tette, hogy a részvétel egyáltalán nem fontos, amely referendumon nem állították az embereket valódi döntés elé? A politikának bizalmat kellene ébresztenie a polgárokban jövőjüket és embertársaikat illetően, célokat kéne megfogalmaznia és javaslatokat kéne kidolgoznia azok megvalósítására, amikhez a vezetőknek az emberek jószándékát és támogatását kéne elnyernie. Puszta nemet mondással, tiltakozással, lázadozással nem lehet országot, demokráciát működtetni. A nemet mondás elleni puszta lázadás, vagy ha az egész közéletünkből viccet csinálunk, szintén nem vezet sehova, és rövidlátó politika. Részvétre és részvételre kéne szólítani mindenkit, aki képes és akar cselekedni az ország és az emberiség jövője érdekében.
Antlfinger Edvárd
