Történt, hogy Konok Péter, az amúgy művelt baloldali értelmiségi az éppen a HírTV-t visszafoglaló Orbán-rendszer ellen, ahol éppen fellépése lett volna, egy Arany-idézettel protestált. Amit gyerekkorában mindenkivel betaníttatnak Magyarországon. Edvárd királyról szóló játékos rigmusa bevésődik a memóriába — saját tapasztalataim szerint a vers üzenetét teljesen elfedve és elfeledtetve. "Edvárd király, angol király léptet fakó lován" — éppenséggel nem egy tömeggyilkos elnyomó képe. Viszont ha az embert Magyarországon Edvárdnak keresztelték, akkor megismerkedéskor reflexszerű asszociációként a zsarnok uralkodóról szóló versből idézve kedveskednek neki. (Twilight előtti idők...) Kevés groteszkebb és szürreálisabb dolog van. "Éljen Eduárd!" — a tudatalattink humortalan pasas, mindent szó szerint vesz. Félő még a műveltebbek sem értik mindig a burkolt üzeneteket.
"Ötszáz, bizony, dalolva ment / Lángsírba velszi bárd: / De egy se birta mondani / Hogy: éljen Eduárd." — Arany János: Wales-i bárdok.
A költő 1857-ben betegségre való hivatkozással elhárította a "megtiszteltetést", hogy üdvözlő verssel köszöntse a császári párt magyarországi látogatása alkalmából a legenda szerint helyette megírta (de valószínű csak négy-öt évvel később) az "ó-angol ballada fordításként" kiadott Wales-i bárdokat. (Volt cenzúra és átment rajta.) Aranyt nem egyszer vádolták meg túlzott óvatossága, sőt állítólagos „gyávasága” miatt kortársai. Az utólag költött legenda ott is sántít, hogy az ellenálló költő, aki joggal rettegett 1849. ősze után, egy Köszöntő dalt mégis írt az Erzsébet tiszteletére írt operához...
A legendák és a nagy ellenállók is már csak ilyenek.
Személyes érintettség okán.
Provinciális társadalom vagyunk, a vasfüggöny mögött a világtól elzárva éltünk generációkig. Szomorú és ciki. Bután csóváljuk a fejünket, ha idehaza ismeretlen, számunkra szokatlan dolgot hallunk — akár ha egy ritka névvel találkozunk. Az idő ugyanígy elválaszt minket saját törtémelmünktől is. Tudatlanságunkat, félismereteinket erkölcsi normaként éljük meg. Tapasztalatok híján a gőgös kisember pöffeszkedve moralizál. Osztja az észt, fröcsög. Kevés tudással lehet csak igazán okos az ember. Azt könnyű fejben tartani.
Arany János a Wales-et meghódító angol király romantikus balladáját használta, hogy a Habsburgok és a szabadságharc elfojtása ellen "tüntessen", és Edvárd király balladabeli megőrülésén keresztül megvuduzza a magyar királyt — vagyis a vers által legalább a szokás szerint reménytelen letargiába esett lázadó sorstársainak nyújtson némi vígaszt a képzeletbeli kárörömben. Konok Péter pedig Aranyt idézi, hogy kifejtse ellenérzéseit a kétharmaddal újraválasztott kormánytöbbséggel szemben. A honi baloldal tehát reménytelennek látja a helyzetét: de minő különbség nem a császári és cári seregek nyomják el, hanem honfitársai szavazatai.
Nem pusztán érdekességből írom: sem a Wales-iek nem emlékeznek sem keserűen, sem sehogyan a balladabeli történelmi afférra Edvárd királlyal, sem a magyarok nem nagyon tápláltak és táplálnak már rossz érzéseket a Kiegyezés utáni K. und K. boldog békeidőket jelentő monarchiájával szemben. Ferenc József felesége, a kortársak körében is népszerű Sissi ma is inkább egy szeretett történelmi celebként él a köztudatban, semmint a véreskezű zsarnok, az idegen elnyomó királynéjeként. Ferencjóska személye Horthyhoz és Kádárhoz hasonlóan elválaszthatatlan és szerves része a történelmi identitásunknak, mint a Himnusz, a Nemzeti dal vagy a Wales-i bárdok.
Úgy kéne elfogadnunk a történelmünket, ahogy van, nem vagyunk már csokievésen kapott óvodások, nem kellene újraköltsük. Arany hisztije nem volt teljesen megalapozatlan, jöhettek volna érte a fogdmegek, de nem jöttek. Értünk akkor se jönnek, ha óránként kiposztoljuk. De Aranyék ötszáz, de öt értelmiségije sem ment "dalolva" lángsírba... (Patetikus... Divatjamúlt romantika.) Haynau még kitüntetést is küldött a költőnek.
Vitassa, aki akarja, de egy kissé kimarad a történelemoktatásunkból, hogy a Habsburgok legitim uralkodóink voltak — ha nem is mindig a legokosabb és legszimpatikusabb uralkodóink. Bizonyára nem rosszabbak, mint más uralkodók másfelé. S bár az általuk kirobbantott világháborúban megtörik szinte évezredes sikerszériájuk, legalább olyan államépítőt kéne látnunk bennük, mint az Árpádokban. Arany kortársai között megoszlottak a vélemények a szabadságharcot illetően. A szabadságharc után még okkal erdőkben is bujdosó Arany egyértelműen Kiegyezés-párti lett — egyidőben a vers keletkezésével. A magyar arisztokrácia politikai kalandorságot látott Kossuthék — Széchenyi szerint szükségtelen és nemzeti tragédiát okozó — "ribilliójában", ami valóban bármely kortárs monarchiában ugyanolyan büntetést vont volna maga után. Az alkotmányosakban is.
(Idegen elnyomásról beszélni is csúsztatás valójában: a magyar és az osztrák elit ezer szállal kötődött egymáshoz, a Kossuth által legnagyobb magyarnak kinevezett Széchenyi egyenesen a forradalomba belebukó Metternich kancellár rokona volt, a magyar főurak az udvar egyenrangú tagjai voltak.)
Nekünk is ki kéne egyeznünk a realitásokkal.
A szabadságharc mártírjai emelt fővel viselték sorsukat, úriemberek voltak. (Divatjamúlt romantika.) Pontosan tudták, hogy ha elbuknak, akasztás lesz a sorsuk. (Kegyelem esetén golyó általi halál.) Lehet arról vitázni, hogy 1849 a becsvágyó Kossuth egójáról szólt-e. A túl jó szónokok időnként rabul ejtenek és romlásba döntenek egy nemzetet. Ahogy a korábbi nemzeti függetlenségi harcként eladott felkelések is olykor inkább egyes rendi kiváltságok megőrzéséért indultak. A pátoszos nemzeti ellenállás inkább utólagos költés, ilyen a politika.
Na meg ilyen: Kossuth az establishment részeként is szép karrier elé nézett, még ő maga is levert egy jobbágylázadást:
"1831-ben kolerabiztosként nagy szerepet játszott a járvány további terjedésének megakadályozását célzó átgondolatlan intézkedések miatt lázadó jobbágyok lecsillapításában és Sátoraljaújhely felkelők elleni védelmének megszervezésében. Ígéretesen induló megyei karrierjének aztán egy sikkasztási vád (az ún. árvapénz-ügy) vetett véget." (Wikipedia)
Nagyon modern. Akkor még kisemberként belebukik, de amikor már országos sztár, Kossuth korrupciós ügyét a Habsburgok már nem használták fel: "úgy se hinnék el az emberek". Ez az effektus ma is működik. Egy "nemzeti hőst" nem lehet megbélyegezni.
Ugyanakkor Arany az, aki ironizálva ír magáról a szabadságharcról a Nagyidai cigányok c. vígeposzában, kifigurázva ugyanezen nemzeti hősöket, akiknek mítoszához az udvar se mert nyúlni.
Aranynak igazából herótja volt a "nagy nemzeti ellenálló költő" szerepétől. Esze ágában se volt az lenni.
Eközben, o tempora, o mores, a "felségárulással" haknizó Konok Péteréknek csak egy tévéstúdiót kellett elhagyniuk, de még kávét is kaptak. Nem bögrébe már, csak műanyagpohárba. (Hisztire nincs igazán ok, sőt ciki.)
Ahogy korábban már írtuk: a történelmi párhuzamok nem mindig passzolnak annyira jól, mint a remekbeszabott jambusok, illetve olykor túlságosan is sokat mesélnek. Orbán is törököt fogott a történelmi párhuzamokkal. De némileg Konok Péter, sőt már Arany János is. (Megszólalásaikban mindhárman egyformán orrvérzésig magyarok. S szerintünk mindhárom pontosan tudja, hogy hol ér véget a fantázia és hol kezdődik a reálpolitika — de szerintünk az utóbbira volna szükség, romantikus költészet helyett.) Persze egy remek versért vagy egy frappáns beszólásért sose kár. Oly korban élünk, hogy szerencsére egyre kevesebb okunk van a hisztire. Romantikus túlzásaink azért a lírában is falsul csenghetnek ma már. A politikában egyenesen tévútra vezetnek.
Szeretjük Konok Pétert. A póló nagyon tetszik. Szeretnék én is egy ilyet! (Más okból...)
Antlfinger Edvárd
Emlékezetpolitikai írásaink még: Magyarság tengerérzése Trianontól az Adriáig, Demográfiafetisizmus, Orbán törököt fogott a történelmi párhuzamokkal, A közélet elviselhetetlen könnyűsége