200 éve született KARL MARX (patinás idők szájíze szerint magyaroschan: Marx Károly). Illetve 70 éve született az időskorára marxizmusra betért TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS (modern divat szerint rövidítve: TGM). A Corvinus Társadalomelméleti Kollégiuma (TEK, de nem az a TEK) kétnapos konferenciát rendezett az előbbi alkalmából október végén. A megnyitó beszédet az utóbbi mondta. Mind a konferencia, mind ez a riport egy kissé megkésett — évszázadoknál belefér. Érdemes azért belegondolni: Marx még az 1848-asok kortársa volt. Öt évvel született korábban Petőfi Sándornál a modernitás nagy gondolkodója, amikor még a gőzmozdony és a lánchíd volt a csúcstechnológia, az emberek túnyomó többsége még földet művelt és olvasni se tudott, este villanyt se tudott volna kapcsoljon, nemhogy posztokat olvasson A kiló nem százat jelent. blogon. TGM viszont a mi kortársunk. S szinte rajta nőttünk fel papír- majd elektronikus formában — ha épp nem is szerettük mindig. Isten éltesse! Mindkettőt! (Ez amúgy aktuális és remélem nem blaszfémia...)
TGM a Marx200 konferencián háttérben az Új Egyenlőség prominenseivel Pogátsa Zoltánnal és Éber Márkkal (saját fotó)
Szerencsére mi más világban élünk, mint a 19. század. A legnagyobb probléma ma nem feltétlenül a kizsákmányolás. A valódi társadalmi problémát az jelenti, hogy mit kezdjünk azokkal a tömegekkel, akiket nem akar senki sem kizsákmányolni. Akiknek nincs a piacon értékesíthető tudásuk. Akiknek a munkáját gépek végzik vagy fogják végezni hamarosan. — írtuk korábban: Schiffer, a Syriza és Macron megy a sivatagban
Nincs sportértéke az antimarxizmusnak?
Marx ma már csak kb. úgy él a köztudatban, mint Jézus. Neve az egykor élt húsvér embernél és nehezen kibogozható, többszörösen összetett mondatainál jóval többet és kevesebbet jelent, attól a szelektív emlékezet által elidegenedett ikon. Mi mondanivalója lehet egy kétszáz éve a társadalomba beilleszkedni nem képes szakállas értelmiséginek manapság? Nagyjából pont annyi, mint egy kétezer éve a társadalomba beilleszkedni nem képes szakállas hippinek (gyk.: Jézus). Ízlés dolga. A kérdés valójában csak az, hogy mennyire erőltetjük: egyedül saját tekintélyelvű konformizmusunk szab határt, hogy meglássuk a mások számára érdektelenből magunk számára csakazértis érdekest — s akár kultuszt faragjunk hóbortunkból. Egyetlen mentálhigiénés peremfeltétel: találjunk hozzá néhány hasonszőrűt. A posztmodernben a siker mindig relatív.
Ahogy relatív fogalom a marxi osztály, pláne az osztályharc, az elnyomás és a kizsákmányolás is. A jól fizetett, magasan kvalifikált alkalmazotti réteg nyugaton kétszer jár nyaralni és ismeretlen számára a munkanélküliség, nemhogy a kiszolgáltatottság az elnyomó osztályoknak még a ma divatos (felső) 1%-ra is könnyedén fütyülnek, mert társadalmi befolyásuk jóval nagyobb, mint a kiszámú szupergazdagoké: a nagyvállalatokat az ő nyugdíjalapjaik, mint finanáctőke, tulajdonolják. (Ezért is hamvábaholt a 99% vs. 1% osztályharcos újraértelmezés. Kb. 20% a haszonélvezője a rendszernek és nem 1%. 80% meg oda akar bekerülni.) A magas munkabérek miatt már nálunk a félperiférián is mennek csődbe olykor egész iparágak. A vállalkozások, tehát a tőkések egymással sokkal inkább képesek kitolni a tisztességtelen "versenyben". Mint ahogy nem kitol az ipari társadalom (alias kapitalizmus) a munkamegosztásba nem integrálható underclass-szel (alias tartós munkanélküliek, alias lumpenproletárok), csak képesítés nélkül nem tud velük mit kezdeni. S noha mindenkinél kiszolgáltatottabbak Marx elméletben éppúgy nem bánt velük kesztyűskézzel, ahogy a gyakorlatban az Orbán kormány hatóságai sem bánnak a hajléktalanokkal — a lumpenizálódásról szóló marxi látlelet ismerősként üdvözli az olvasót a konzervatív-neoliberális érvelésekben világszerte...
Ám ennek ellenére még ma is tud e államvallásból szektává zsugorodott szcéna színvonalas előadókat kitermelni, mint amilyen az Új Egyenlőség folyóirat említett szerkesztői vagy a fiatal Kapelner Zsolt vagy a szintén idős és mindig szenzációs ifj. Marosán György. És vitathatatlanul e sorba illik a kétlábon járó munkásmozgalmi könyvtárként fungáló, bár még mindig kissé neofita TGM.
Hogy kétszáz után kétezer évet megérjen majd ez az eszmeáramlat arra viszont én kevés esélyt látok, ha ma születnének a marxi tételek diplomamunkaként: érzésem szerint megvédhetetlenek volnának. Ha mást nem is: az életművet lehetne húzni jócskán — az olyan indokolatlan és terjengősen német ideológiás fogalmak miatt is, mint az alap és a felépítmény. A nemlétük valójában jobban meghatározza a tudatot, mintsem azt bekezdéseken keresztül taglalni kelljen. Ám máig helytálló gondolatmenetek is vannak a hagyatékban.
Másrészt bár színvonaltalan próbálkozások vannak leginkább a marxizmus tételeinek cáfolatára, jórészt még arra se veszi a fáradtságot a hálátlan utókor, hogy a grafomán ideológus pontos idézetein mutassa ki azok mára elfogadhatatlanul reakciós fehér fogát — pl. az akkori korszellemben is teljesen elfogadott politikai erőszak elfogadását — sőt propagálását. Akár kései rajongói, úgy bírálói is inkább csak lebutított vulgármarxista változatát ködszurkálják. Marxot magát túlságosan is szembetűnő módon nem olvassák: ez amúgy a legtöbb klasszikus szerző művére igaz, de a bibliára is. Megállapításai és kategóriái használhatóságán, akár a szentírásén, hol bátortalan, hol szemellenzős hitvitákat folytat csak a kortárs marxizmus, ami leginkább egy elszigetelt féreglyukon túli miniuniverzumra emlékeztet bizarr fizikai törvényekkel. A kétnapos Marx-konferencia alapján úgy tűnik:
A marxizmus ma leginkább nehezen követhető felolvasó esteket jelent
Az olvasás és a gondolkodás jócskán ránk férne egyébként. Marx olvasása különösen. S ráfért volna minden korok forradalmáraira és társadalmi igazságosság-harcosaira is. Felsőközéposztálybeli bűntudat, oikofóbia és elnyomás-fétis: anticivilizatorikus bálványimádás és megcsontosodott személyi kultusz antagonisztikusan áll szemben a jobbratolódó utókorral — s belülről is kognitív disszonancia feszíti a kritikai gondolkodáshoz való viszonyában.
Ennek a modern marxizmusnak megkésett apostola maga a vitán felül hiperművelt Tamás Gáspár Miklós is: aki kellő értelmezési rugalmassággal illetve randomszerű, de vaskos és fájdalmasan szöveghű marxi idézetekkel felfegyverkezve képes bármikor csípőből tüzelni a kapitalizmus, a reakció és a fasizmus tetszőleges falra festett ördögére — vagyis a marxizmus ellenségképeire. Mert hát mi más volna a vulgármarxizmus lényege, mint ez a szélmalomharc effektíve a Marx által analitikusan feltárt a gazdasági törvényszerűségekkel.
Marx, "a 200 éves ember". Marxizmust olvasni ma olyan, mint a méltán világhírű Német humor évszázadainak bővített kiadását lapozgatni — csak jóval hosszabb, mára feltérképezhetetlennek tűnik. Marx borzalmasan német, modoros, kocka. (A követői úgyszintén.) Robotevolúciója egyre abszurdabb irányokat vesz, mint egy békategóriás szentimentális sci-fi-é. Még mindig nem érti az emberi humort, de már viccet akar mesélni...
Másrészt konferenciának álcázva néhány igen izguló és félig felkészült kisdiákot is láthattunk-hallhattunk felelni valami jól-rosszul bemagolt leckéből — s időnként TGM-et vagy más jótanulókat az első padból súgni, hogy a katedra előtt is értsék azt, amiről éppen valójában előadást tartanak. Nem viccelek...
Social media-függő, mémekhez szokott emberek vagyunk: tisztázó kérdésekkel tudnánk mi is magunkat leginkább összezavarni.
A marxizmus-leninizmusból marxizmus-feminizmus
és úgynevezett kulturális marxizmus lett mára. A marxizmus-feminizmus összetétel szavai külön-külön is jobb sorsra lennének érdemesek, mint ebben a fogalmi kényszerházasságban, de túl csábító volt a marxi elnyomó osztály teóriáját rávetíteni a nők társadalmi helyzetére. Míg azonban Marx a személytelen társadalmi struktúrákat hibáztatta addig itt az elnyomó patriarchátus nagyon is emberi arcot — bajuszt, szakállt vagy kis borostát — kap. A szerintem máig nem kellőképpen elítélt, messianisztikusnak beállított proletárdiktatúra nyílt agresszióját pedig passzív agresszióra cseréli le a bölcsész-műkörmös szakpárok ideológiája. Merő egyszerűsítés és veszélyes általánosítás.
Még a vulgáris kritikák is állandóan harsogják a marxi osztályelmélet és a náci fajelmélet veszélyes logikai hasonlóságát, de ebben a kérdésben valójában Marx következetes és fedhetetlen. Itt azonban ez a határvonal is eltűnik, hiszen a férfi és nő közti különbség biológiailag adott és az osztályhelyzettől eltérően megmásíthatatlan. A marxi üdvtan osztálynélküli társadalma (kb. a középosztályosodott nyugati jóléti társadalom — szerintem) viszont fájdalmasan lenne csak megfeleltethető egy egyetemlegesen kasztrált vagy nővé átoperált férfitársadalomnak. Mint a bé-kategóriás sci-fikben szokás minden szirénának egyszerre kellene megszólalnia képzeletünk űrhajóján. Ezek sajnos már nem a hatvanas évek szabados, melltartót eldobó hippicsajai...
Már ha nem lenne ez az egész nagyjából egy nyolcvanas évekbeli magyar művészfilm vetítéséhez hasonló: amikor felkapcsolják a villanyt kiderül, hogy üres a nézőtér. (Mínusz néhány köpködő kritikus.)
Olykor egyébként bátor kritikát is kap Marx feminista irányból:
"Nem könnyű 1989 után marxista-feminista gondolkodásról írni. A marxizmus, legalábbis világméretű formájában, teljesen eltűnt a történelem színpadáról. Ami maradt, az a sok lerombolt remény és gesztus, ahogy megmerevedett a harcban. Mint jelzések ezek nehezen megfejthetők, mivel az ellentétes pozíciók ... áttekinthetetlenné váltak..."
"A feminista kritika ezzel szemben azt állítja, hogy az ingyenes női munkát, amely lényegében a munkaerőáru újratermelésével csak általánosan körülírt területen folyik, s amely össztársadalmilag láthatatlan, a marxi elmélet egyenesen szisztematikusan eltünteti." — Haug Frigga: Feminizmus és marxizmus: egy kapcsolat viharos története.
Egyáltalán nem butaság ez a női rafinériával megfogalmazott s marxistán bonyolult mondat. A házimunka régóta komoly vita tárgya — nem csak hétköznapi értelemben: persze mindig a másik kéne elvégezze, Nálatok is? —, hiszen nem jár érte ellenszolgáltatás és valóban alulértékelik magát mint munkát, és ebben a női szerepvállalást is. Ugyanakkor korunk szinglitársadalmában mégse lehet tökéletesen vegytisztán megtalálni ki az elnyomó, amikor pl. a nő egyszemélyes háztartást vezet, vagy ki az elnyomott, amikor egy férfi él egyedül...
Egyébként a Marxizmus első áldozata sokak szerint Jenny, Karl felesége volt. De a gazdag családba születő lány sanyarú sorsát valóban ő maga választotta. A többi százmillió áldozatot viszont szerintem igazságtalanság lenne teljes egészében az Eszmének felróni. Lenin, Sztálin vagy Mao számára is kell hagyni helyet immár a pokolbeli pantheonban.
Az erőszak azonban elválaszthatatlan a marxizmustól kezdettől fogva. S ez különbözteti meg a vörös színt a zöldtől, a zöld politikai mozgalom épp ebből a 19-20. századi keserű tapasztalatból az erőszakmentességre épül — valahogy jobban passzol a 21. századhoz és ezért veszik át a baloldal helyét zöldpártok nyugaton.
Marxizmus, szocializmus, tágabb értelemben vett baloldaliság utóélete nem csak a feminizmus nagyon is fontos nőügyei miatt zavarosak és viharosak. Amit látunk — TGM-en és Marx-konferenciákon innen és túl — nem biztos, hogy még mindig marxizmus. Inkább, jobb kifejezés híján: "csak" posztmodern. Rágógumi-ideológia, öncélú gumifogalmakkal, mesterséges világnézeti színezékkel, de kötelezően mesterséges posztértelmiségi, ráadásul metaburzsoá édesítőszerrel. (S ha anyu nem fizetné az emelkedő albérleted árát akkor nem a Corvinus-on vagy a CEU-n írnád a majd soha el nem készülő és senkit se érdeklő PhD-det...)
A 21. századi Don Quijote-értelmiség küldetése Marxékkal ellentétben egyáltalán nem világos: reméljük nem terjed túl a körúton, de az Aurórában és a Gólyában szívesen összefutok velük egy sörre én is. Cervantes Don Quijote-jének hősei tudják, hogy színdarabot adnak elő — ezzel múlatják az időt a börtönben. TGM bár pompásan beleéli magát valami romanticizált munkásmozgalomba, leginkább csak benne felejtette magát e szerepben — amely a valósgában vagy sosem létezett, vagy legalábbis ma nem létezik. Marx és TGM eltérő halmazállapotúak, de a marxizmus és a "tgm-izmus" mára szétválaszthatatlan és megkülönböztethetetlen elegyet alkotnak — főleg idehaza. Politikai reprezentációja nullánál is kisebb, csak közvetve hat igen szűk körben, rövid ideig és azonnal oldódik.
De érdemes TGM-et és Marxot is olvasni. Ha épp nincs semmi új A kiló nem százat jelent. blogon: Különösen a még nem ideologiát gyártó Marx mondott amúgy nagyon jókat:
„A történelem ismétli önmagát. Először mint tragédia, azután mint komédia.” — Karl Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája, 1851.
Ki ért ebből bármit? I és III. Napóleon apropóján írta, Marx ekkor még nem marxista. Nem tudta, hogy a majdani marxizmus sorsa ugyanez lesz: előbb tragédia, majd abszurd börleszk. Hálistennek most ez utóbbit éljük. Azért jobb röhögni, mint a Gulagon végezni — valljuk be!
Sekélyes és közhelyes hollywood-i fantasztikus film. Meglelni vélt igazságaiban már semmi felemelő nincs. Mások számára mondanivaló nélkül maradt, mint egy elmagányosodott, magában motyogó kisnyugdíjas. Még meghalni is meg kell tanulnia.
A konferencia első napjának vége felé a Corvinus büféjében kapható szocialista módon bűnrossz, de legalább kapitalistán már méregdrága (=Magyarország) földízű kávé után lankadó érdeklődésem fenntartandó újabb termék fogyasztásában keresem a megoldást: ahogy a marxizmus is leegyszerűsödik egy ilyesmi életérzésre végül: kólát iszom, mert vörös a címkéje.
A marxizmus is egy lesz a fogyasztói társadalom avagy a kései kapitalizmus dobozos termékei közül az alsó polcon, amit egy nagy leárazás után selejtez majd az (ég)bolt. Ugyanis túltermelési válság van az ideológiák piacán is.
Mára a marxizmus szinte minden tétele megkérdőjeleződött — de nem ez a gond —, hanem oly módon dőlt meg végső soron, hogy nem cáfolták tételesen és következetesen, és oly módon tűnik el, hogy a helyébe nem sikerült semmit se tennünk. Ahogy az általa kiüresített kereszténység helyére sem. Így folyton itt kísért e technokrata kor kísértetházában.
Európa szíve helyén nem dobog semmi: pedig még a tőke szabad áramlásához is szükség volna rá.
A magát sok évtizednyi girbe-gurba útkeresés után szintén a marxizmusban megtaláló Tamás Gáspár Miklós verzusz az újhullámos egalitárius internetes olvasókör. Pogátsa Zoltán szokásosan színvonalas beszélgetése a 70 éves Tamás Gáspár Miklóssal. Mi így szeretjük:
