A "Mátrix" és a valóság közötti szakadék időnként áthidalhatatlan. A mindent elsöprő hírcunaminak látszólag merőben ellentmondó tények bukkannak elő a statisztikák mélyéről.
Mit szólnál, ha azt mondanám neked, hogy a COVID-19 nem rövidítette meg senki életét?! Megdöbbentő, de (egyelőre) igaz, ahogy egy epidemiolgus-statisztikus professzor állítja!
A statisztikai számokhoz nem szokott közönség csak kapkodhatja a fejét, egy vagy egymillió éppúgy csak egy adat, sok vagy kevés, mindig viszonylagos, ha mindennap újra és újra halljuk sokkal többnek, rémisztőbbnek tűnik a kevés is, mint egy elvétve közölt nagyobb szám.
Összességében tehát a koronavírusBAN vagy valamely krónikus betegségben koronavírusSAL (20% illetve 80%: ezt a két számot folyamatosan egybemossák a naponta közölt hírekben, lásd Walter Ricciardi és számos más orvos nyilatkozatát) elhalálozó idős betegek halálozási statisztikája lényegében fedésben van, azonos az adott országban szokásos halálozási statisztikákkal. (Lásd Dr. Simon Thornly, PhD epidemiológus-biostatisztikus professzor előadását lent.) Aki nem hiszi járjon utána. Ezek a száraz tények.
Ugyanis nem élünk sajnos örökké és az idősebbekre ez egyre inkább igaz a kor előhaladtával. A koronavírushoz akár csak lazán is köthető mortalitási statisztikák az adott korcsoportban ezért lényegében megegyeznek az adott korcsoportok mortalitási statisztikáival. Ezt mutatják a számok. Tehát durván a 80 évnél idősebbek halálozási rátája kb. 10% úgy általában. Tizedük hal meg adott évben. Pontosan ennyi a koronavírus becsült halálozási rátája ugyanebben korcsoportban. Ahogy az is közismert tény már mindenki számára, hogy a fiatalok, a teljes népesség körében a halálozások száma elenyésző, ami természetesen szintén megfelel a nagy átlagnak: a fiatalok kisebb gyakorisággal halnak meg: ez a tömeg tölti meg a hetes buszt és a Hegyalja utat is reggelente. Pontosabban persze ők sem örök életűek, csak még el kell érjék az időskort. És többnyire el is érik. Ez a születéskor várható élettartam, ami a világon mindenütt egyenletesen és töretlenül növekszik szerencsére. Nálunk is egyébként, bár messze elmarad most a nyugaton erősnek mondható járvány idején is az olasz, a spanyol, a svéd várható élettartamtól.
Míg a kormány hírügynöksége azzal büszkélkedik, hogy a svédeknél "milyen szörnyű a halálozási arány", míg nálunk "milyen kevesen haltak meg" a koronavírus miatt, "lám-lám!", addig jobb, ha tudjuk, hogy a két két országban a halálozási ráta ma is ég és föld. Az a 3800 halott nem rontja le a svéd adatokat jelentősen. Az egy enyhe influenzaszezon adatsora idehaza is.
1000 emberből Svédországban 9-en, idehaza 13-an haltak meg 2018-ban.
A COVID-19-hoz köthető elhalálozás Svédországban 0,39, idehaza 0.05 volt 1000 főre vetítve, úgy tűnik tehát bíztatóbb életkilátásokat jelent talán koronavírusosnak lenni Svédországban, mint bármilyen okból elindulni egy magyar rendelő vagy kórház felé.
Tehát kb. 40 ezerrel több magyar ember hal meg évente, mint svéd.
A COVID-19 miatti szabad szemmel észrevehetetlen előnyünk eltörpül minden más miatti nagyságrendekkel nagyobb hátrányunk mellett.
Nagyon nincs mire büszkének lennünk. A kormányunknak legkevésbé. Ezek a szomorú tények.De nem csak a várható élettartam statisztikákat nem befolyásolta a COVID-19 számottevően sehol, de a halálozások száma sem mutat jelentős eltérést. Ez önmagában érdekes lehet. Hiszen kimagasló halálozásszámról írnak egyes lapok. Pl. Svédország esetében az áprilisi halálozások száma 27 éves csúcs közelébe került. Ebből persze az is látható, hogy még a súlyosnak mondható áprilisi járvány sem precedens nélküli a közelmúltban sem, lényegében egy szokványos adat. Az éves halálozási statisztikákba pedig még ezek a kilengések is belesimulnak majd. A jelenleg renelkezésre álló évesített statisztikák a "várt" vagy a többéves átlaghoz hasonló halálozási adatokat mutatnak világszerte. Ezek a szimpla tények.
Tehát lényegében ugyanannyian halnak meg, de esetleg most olyasmiben, amiről a média sokat ír, ezért más keretezést kapnak ezek a számok, mint amit a valóságban jelentenek: az ember halandó. Ha csak a tüdőgyulladásban elhunyt amerikaiak számát nézzük, most is csak egy részük köthető a COVID-19-hez vagy az influenzához (89 ezerből 32 ezer illetve 6 ezer) és a sok egyéb elhalálozás közel egymilliós számának is csak tizede a most legfrissebb már közel százezres COVID-19-hez sorolt mortalitás, amiből a provizórikus adatok 73 ezret fogadnak egyelőre el hivatalosan (CDC).
Ha idén elmaradt volna a járvány érzésem szerint kevesebben haltak volna meg az enyhe tél miatt, de nem jelentősen kevesebben, és pláne nem nagyságrendekkel. Magyarán az a közel százezer amerikai nem ebben, hanem valami másban halt volna meg vélhetően. A statisztika kegyetlenebb, mint némelyik ókori istenség. Nem ismeri a könyörületet. Láthattuk, hogy közel 7-10%-át teszik ki a halálozások teljes számának a COVID-19 betegek, a várt halálozások száma pedig most lépte csak túl a többéves átlagok alapján várt szintet kb. 3%-kal. Tételezzük fel, hogy az a 3% többlet írható közveltenül a valóban durva newyork-i járvány számlájára.
Nem rendkívüli a COVID-19 halálokhoz vezető krónikus alapbetegségek megoszlása sem. Az emberek COVID-19 nélkül is szív- és érrendszeri megbetegedésekben, cukorbetegség szövődményeiben, túlsúly, magasvérnyomás, röviden a metabolikus szindróma valamely tüneteihez köthető betegségben halnak meg. Azt lehet mondani tehát, hogy mind ugyanazon okból. Ezek a halálokok és ezekhez köthető életminőség- és egészségromlás viszont egyáltalán nem egy 97% számára enyhe vagy semmilyen tüneteket sem jelentő légúti fertőző betegséghez köthetőek, hanem a betegek életmódjához.
A nyugati életforma tehát még a folyamatosan javuló egészségügyi ellátás mellett is jelentősen ront a népesség életminőségén, és valóban életéveket rabol el tőlünk, szeretteinkkel együtt. Ha valódi csendes gyilkost keresünk tehát, ami ellen népegészségügyi szinten kötelességünk lenne fellépni, akkor az nem a koronavírus, hanem a túlzott szénhidrátfogyasztás lenne. Ez ellen viszont nem véd a nem is betartott kijárási korlátozás vagy a járványveszély elmúltával ránk erőszakolt szájmaszk.
Egészségügyi problémáink megkérdőjelezhetetlen gyökere saját életmódunk. Nem a jólét a probléma, hanem annak káros megélése. Hogy elvesztettük a kapcsolatunkat természeti lény önmagunkkal. Miközben túl sok szénhidráthoz jutunk hozzá, természetes napfényhez és azon keresztül D-vitaminhoz viszont jóval kevesebbet.
Mesterséges módon hosszabbítjuk meg ezt a káros és pazarló életmódot, amivel sokszor nemcsak magunknak, de a bolygónknak is ártunk. Részben igaza van azoknak, akik szerint új normalitásra kellene átállnunk, de az nem további bezárkózást kellene jelentsen, hanem a természetes emberi "élőhely", életmód, étkezés, szabadidőeltöltés helyreállítását. Sok szempontból pont az ellenkezőjét, amifelé amúgy is haladtunk már a karanténvilágtól függetlenül. Hiszen már régóta önkéntes szobafogságban él társadalmunk jelentős része. Napfénytől elzárt épületekben várunk a rendelt műételekre, számítógépek egészségtelen fényű képernyőire meredünk, digitális magányunkban, megbetegítő elszigeteltségben.