• A pozsonyi csatáról készült animációs dokumentumfilm valójában teljesen rendben van. 
• Valószínű többen kritizálják, mint ahányan egyáltalán látták. A miénk egy ilyen kor. 
• Régi adósságot leróva, a korabeli tárgyi kultúrát és életet gazdagon kidolgozott képekben mutatja be a film.
• A 19. századig élő nemzeti hagyományainkra alapozott történetmeséléssel a modern történetírás, régészet, néprajz eredményeit kiegészítve az alkotók célja a mítosz ábrázolása volt.
  

"Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,
A riadó vak mélységet fölverje szavával,
S késő százak után, méltán láttassa vezérlő
Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát?
Hol vagyon? Ah ezeren némán fordulnak el: álom
Öldösi szíveiket, s velök alszik az ősi dicsőség.
A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb
Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól.
Engem is, a nyugalom napján, ily év hoza fényre
Már késő unokát, ki előbb a lányka mulandó
Szépségén függtem gondatlan gyermeki szemmel,
S rajta veszett örömem dalait panaszosra cserélvén.
Hasztalanúl eget és földet kérlelve betölték.
Mégis az ifjúság háborgó napjai múlván,
Biztos erőt érzek: kebelemben nagyra kelendő
Képzeletek villannak meg, diadalmas Ügekről,
S a deli Álmosról, s Álmosnak büszke fiáról,
Párducos Árpádról... Óh hon! meghallasz-e engem,
S nagyra törő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra?
Megjön az éj, szomorún feketednek az ormok, az élet
Elnyugszik, s a fél föld lesz nyoszolyája; de engem
Fölver az elmúlt szép tetteknek gondja. Derengő
Lelkem előtt lobogós kopják és kardok acéli
Szegdelik a levegőt: villog, dörög a hadi környék.
Látom, elől kacagányos apák, s heves ifju leventék
Száguldó lovakon mint törnek halni, vagy ölni,
Zászlódat látom, Bulcsú, s szemem árja megindúl.
     Óh hát halljátok, ti hazának gyermeki! szómat,
Későn hangzik már; de magában hordja halálos
Harcok fergetegét, s hű a haladékony időhöz..."

(Vörösmarty Mihály)

Nem kéne mindig fanyalogni. Ez a rajzfilm alapjában véve rendben van. Semmivel sem "gagyibb", mint más hasonló filmek.

Szépen illusztráltan, gazdagon és részletesen mutatja be a korabeli tárgyi kultúrát.

Korábban elég nehéz volt gyerekként képet alkotni, milyen is lehetett az élet ezer évvel ezelőtt az országban. Múltunkról egy nehezen követhető, homályos, sötét, lesajnált, hiányos skiccet rajzolnak fel a történelemkönyvek, amik főleg a kudarcokra koncentrálnak, pedig történelmünk nem "balsorsosabb", mint más népeké — lásd legalább a lentebb belinkelt 2010-es Expóra készült lengyel rajzfilmet. Karácsony alkalmából akár lehetne a közös történelmünkre jó érzésekkel is emlékezni. És nem egymással kötekedni hisztis dedós módjára. Buta mémeket osztogatva.

A történelmet bemutató rajzfilm gyakran alkalmazott műfaj lett. Lehet a többség nem látott ilyet, de a többség vidójátékokkal sem játszik. Hogy melyik hasonlít a másikra? Teljesen mindegy, valóban ugyanazzal a számítógépes grafikával készülnek, ami ma már egyre tökéletesebb. Több hasonló animációs fim készült a világon és idehaza is már. A technika javulása ellenére még mindig "divat" kevébé kidolgozott animációkat is készíteni. Az alkotóművészetben a korszerűség nem követelmény.

Miért készítenek animációs dokumentumfilmeket?

Mert könnyebb hitelesen visszaadni animációban a képi valóságot úgy, hogy ne érezzük csalásnak. Hiszen tudjuk, hogy rajzról van szó. A rajzfilm változat lehet sematikus. A X. századról több a kérdőjel, mint a biztos adat. A rajzfilm azt mutathatja meg, amit akar. Minden más részletet elnagyolhat. Ezt felróni nagyjából olyan, mint kicikizni a gyereket úszásóra után, hogy nem úszott új olimpiai csúcsot. Hogy teasütemény nem olyan, mint az esküvői torta.

Nem az volt a cél. Nem az Oscar-ért indulnak ezek az alkotások.

Egészen kár, hogy régmúltunkból nem maradtak fent videófelvételek, hogy betekinthessünk őseink életébe, megérthessük sajátos távoli világukat. Persze nemhogy nyilvánvalóan videófelvételek nem maradtak fent, de sokszor hiteles törétnelmi dokumentumok sem, ezért múltunkról elsősorban feltételezések és következtetések útján próbálunk képet alkotni — ezért a történetírás természetesen mindig plurális kell legyen, teret adva vitáknak és vetélkedő elméleteknek. Ezek időnként bombasztikusak, mint a teljes Nagy Károly-időszakot történelemhamisításnak tartó elmélet.

Ehhez a termékeny sokszínűséghez valamiért nem szoktunk hozzá, és a hazai történész szakma sem. Ez a valami pedig az államszocializmus, ami az egyetemeinkről és a kulturális életünkből még mindig nem költözött ki teljesen. (Általában mi magunk költözünk ki nyugati egyetemekre, vagy mentünk a CEU-ra, ha idehaza fullasztó volt a légkör, és a unokaöccsökkel telepakolt, kontraszelektált tanszékek kínálatát szegényesnek éreztük.

Szegényesebbnek, mint bármely kis rajzfilmet, amely a 19. századi romantikus költők nyelvén akar alkotni nekünk modern eposzokat. A pátosz lehet taszító, de a már-már kényszeres fikázás biztos rosszabb nála. Történelmünk nagy sorsfordulóit illetően édesmindegy, hogy ki a miniszter 2020-ban vagy hányas fokozaton utáljuk Kásler Miklóst, a kulturkampf fideszes pofozózsákját. Azt vallom, hogy az O1G-n kívül is kell legyen élet. Márpedig ez a közéleti vita (is) erről szól csupán. (Pedig a Fidesz holdudvarába tartozó értelmiségiek is kritizálják.)

Modern közéletünk még egy tízperces alacsonyköltségvetésű rajzfilmet sem érdemelne.

Kínos számomra az az értetlen kicsinyesség, amivel a provinciális magyar közvélemény (na és a szakma) reagál arra a kevés hazai történésre, ami kulturális életünkben akár közös nevező is lehetne: közérthető közös alapélmény az értelmes párbeszédhez és együtt gondolkodáshoz. Ezt dobjuk el magunktól most is.

Mindent lefikázunk, ami mára az internet anyanyelve lett. Én nem vagyok hajlandó elsajátítani sem ezt. Száműzöm a szótáramból a LOL-t, a ROFL-t és társait. Ez nem az én világom.

Ugyanazon amatőr alkotók muhi csatáról készült rajzfilme.

A folyamatos hiperkritikus beszédmód megöli a kreativitást. A kreativitás elüldözése szürkévé és élhetetlenné teszi az életet. A 907-es pozsonyi csata az 1456-os Nándorfehérvári diadalhoz mérhető jelentőségű döntő, drámai hatású ütközet. Legendákkal és jópár örökre tisztázatlan kérdéssel körülvéve. De a fő gond: hogy szinte sosem volt téma eddig pl. pont a pozsonyi csata. 

A tankönyvek is nyúlfarknyi lábjegyzetként kezelik, míg kisebb horderejű eseményeket agyontárgyalnak — indokolatlanul nagy hőssé kiáltva középszerű kádereket. Éppen időszerű volt egy olyan populárisnak szánt alkotással előrukkolni, ami elmeséli a két világrend összeütközését, hagyományos életformánk virágkorát. És egy korszak legjelentősebb ütközetét.

Rajzfilm a hasonlóan korszakos 732-es poitiers-i csatáról.

Az sem baj, ha kicsit vitát kavar. 

Egy rajzfilmnél is többet megérdemelne egy olyan kornak a bemutatása, amikor még látványosan sikeres együttműködésre volt képes a magyar társadalom. Míg ma úgy tűnik szót érteni sem bír magával és képtelen látni a fától az erdőt, a rajzfilmtől a valóságot.

(Nézd végig a többi rajzfilmet, olvasd el a Zalán futását és az alapján mondj ítéletet.)