Nincs olyan, hogy érzelmi intelligencia. Hadd ismételjem meg: nincs olyan, hogy érzelmi intelligencia. — Jordan B. Peterson, pszichológus professzor,Toronto-i Egyetem

Amíg a hazai ismeretterjesztő folyóiratok és színes magazinok is rögtön hírt adnak a nyugaton divatszerűen felkapott fél- és áltudományos "vívmányokról" illetve felszínes bölcsességekről, addig azok cáfolata már nem mindig jut el a szélesebb közönséghez. Komolynak tekinthető üzleti lapok is előszeretettel írnak ma is az "érzelmi intelligenciáról" ("EQ"). S boncolgatják, hogy nem az IQ, hanem a "magas" "EQ" a "siker kulcsa az életben". Noha magának az "EQ" fogalomnak nincs is egzakt és egységes definíciója a pszichológiai szakirodalomban — legalább három független értelmezése is versenyez egymással. És rögtön szögezzük le: ez a legfőbb probléma vele: mindenki azt ért alatta, amit akar.

Így könnyű kimutatni bármit, akár azt is, hogy aki saját bevallása szerint kiváló kapcsolatteremtő készséggel rendelkezik, netán már eleve erős kapcsolati tőkével született, mert már egy óvodába majd egy golfklubba is járt a felsőtízezerrel, oda szocializálódott, az szükségszerűen sikeres lesz — minden olyan egyéb egzakt, reprodukálhatóan mérhető és értékelhető emberi tulajdonságtól függetlenül, mint amilyen az intelligencia. (Nagy a baj azzal a társadalommal, ahol az előbbi a meghatározó és nem az utóbbi.) Az IQ ötször jobban jósolja meg a sikerességet mindennél.

Egy másik probléma az "EQ" IQ-ra hasonlító, megtévesztő neve. Az "EQ" kiötlője nem is pszichológus, csak egy egyszerű újságíró volt. Az "EQ" mint név zseniális marketingfogás. Az IQ-t már mindenki ismerte, értette és használta, ha nem is szerette mindenki... Az "EQ-brand" így az IQ valamilyen egyenrangú, alternatív párjaként került be előbb a köztudatba, majd a bulvárpszichológiába. Ha nem elég magas az IQ-d, még lehet magas az "EQ"-d — csak egy betű! Mint megannyi pongyola sajtónyelvi leegyszerűsítéssel, ami a rövid közérthetőséget szolgálja, egyáltalán nincs baj az érzelmi intelligencia vagy szociális intelligencia szófordulatokkal, mert értjük, miről szólnak, bár illőbb csínján bánni a kézműves fogalomgyártással. Az "EQ" azonban már átlépi a határvonalat, mert a tudományosság álcáját kölcsönzi egy rögtönzött metaforának.

Rossz szokás manapság, hogy mindenki pszichológusnak képzeli magát, pszichologizál és elméleteket fabrikál otthon. Az érzelmek világa különösen demokratizált, hiszen ha esze nem is feltétlenül, de érzelmei aztán mindenkinek vannak, mindenki ért is hozzá rögtön, véleménye is lehet azonnal, nemde?

A IQ  már egy évszázada a kísérleti reprodukálhatósággal hadi lábon álló pszichológia (illetve pszichometria) legbiztosabb pontja. (Bár árnyaltan, de azért érik kritikák, sőt politikai vádak is.) Megdöbbentő, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy az IQ — vagyis a valódi intelligencia, pontosabban intelligenciahányados — fogalma sem teljesen körülírt. Mérő László megfogalmazásában: az IQ leginkább az, amit az IQ-tesztek mérnek. Sőt az emberek maguk is meg tudják válaszolni, hogy kit tartanak intelligensebbnek, "okosabbnak", és ezek a válaszok egybevágnak az intelligenciatesztek eredményeivel, ami azt igazolja, hogy az IQ valamire jó. Valami olyat mutat meg, ami létezik. Egyáltalán nem csoda tehát, hogy az IQ igen jól megjósolja az emberek iskolai előmenetelét, eljutnak-e az egyetemig, lehet-e belőlük kiváló mérnök, természettudós, közgazdász vagy akár nyelvész, történész — sőt akár sikeres vállalkozó vagy ügyes maffiózó...

Ugyanakkor érdemes megkérdezni, mit gondolnak a mi "érzelmi intelligenciánkról" barátaink, és mit rosszakaróink, haragosaink, akiket megbántottunk vagy azok, akiket csak udvarias távolságból ismerünk... Időről időre el fognak térni a válaszok, ahogy kapcsolataink változnak. Akár a legvégletesebb módon. Ha rossz passzban vagyunk, valóban nem vagyunk kedvesek. És bárkit ki lehet hozni a sodrából... A temperamentumunk a viselkedésünk úgy általában, de nem egy második intelligenciánk.

Máskor a magas "érzelmi intelligencia" mintha valami olyasmit jelentene, hogy minden szavunk csupa kedvesség, bónuszként mindenki más is a kedvünkre akar tenni az életben — mert annyira magas szintet értünk el a jóember-skálán. Ez leginkább a mesék világa. Pedig jobb lenne, mint egy beszélő aranyhal! A figyelmesség nem egy szupererő — a figyelmetlenség pedig nem feltétlen egy képesség hiányát jelenti. Az igazi gorombasághoz kifejezetten erős empatikus, kulturális, verbális és szociális készségekre van szükség — ezek az "EQ" komponensei. A minden tudományos alapot nélkülöző "EQ-teszteken" elért magas pontszám, és az érzékelhető kedvesség vagy gondoskodás valaki részéről nem csak teljesen szubjektív nyilvánvaló módon, de végképp kultúra-, hangulat-, szituáció- és szimpátiafüggő is. Illetve valaki barátságossága-visszafogottsága — vagy hogy mennyire kedveli a társasági életet, az égegyadta világon nem tekinthetőek zsinórmértéknek. Egyformán elfogadható személyiségjegyek.

Még nagyobb probléma, hogy az "EQ-teszt" kérdéseire lényegében mindenki tudja a "helyes" választ — az IQ tesztére nos nem. Illetve az IQ teszten vannak helyes válaszok, az "EQ-teszteken" ízlések és pofonok olykor. A "rácsodálkozol-e egy virágra" vagy "mennyire befolyásolnak az érzelmeid" vagy "felzaklat-e egy éhező kisgyerek látványa" — az égegyadta világon semmit sem mérnek csak az adott kultúrában elvárt banális, közhelyszerű normák minimális ismeretét vagy elfogadását. A rájuk adott válaszok "helyessége" sem értelmezhető az IQ-hoz hasonló skálán — nem objektíve igazak csak a tesztet fabrikáló lelkes amatőr véleménye vagy képzelgései a morálisan helyesről. A standardizált IQ-tesztek viszont precíz statisztikai alapokon nyugszanak. Nem véleményesek. 

A kapitány leszól a gépházba:
— Mennyi?
— Harminc! — kiáltja a gépész.
— Mi harminc? — kérdez vissza a kapitány.
— Mi mennyi? — kérdez vissza a gépész.

A IQ-ról tudjuk, mit jelent, s hogy miért a magas pontszám a jobb. A világ hadseregeibe senkit fel se vesznek általában 83-as IQ alatt, mert nem várható el, hogy a legelemibb katonai utasításokat követni tudja, és már veszélyes puskát adni a kezébe: ők a társadalom 10-15%-a! (Az "EQ"-t nem mérik.) Aki a virágot nem szereti még lehet jó ember. A társaság középpontja, akinek be nem áll a szája, mások szemében lehet, hogy szánalmas ripacs — és szubkultúrája válogatja, hol csüngnek az ajkán szótlanul, hol megkérik, hogy változtasson a viselkedésén. Magától csak akkor érti meg, hogy mit kell tegyen, ha barátságossága-bőbeszédűsége mellett elég intelligens is, ami már nem "EQ". Nincs sem objektív mérce, a jó-rossz sem értelmezhető ezen a skálán — a pszichológia megerőszakolása lenne, ha a személyiségtípusokat ilyen módon osztályoznánk.

Az "EQ" nem pótolja az IQ-t. Ahogy a csúnya embereket sem teszi a "belső kisugárzás" valójában széppé sajnos. Ettől még valaki biztos értékelni fogja csak a személyiségünket, de nem érdemes neveznünk a Magyarország Szépe versenyre. Ha egyszerre csapnivalóak vagyunk természettudományokból és bonyolult számunkra a nyelvtan is, hiába hisszük magunkról, hogy értünk az emberek nyelvén, nem leszünk valójában okosabbak — és nagyon valószínű az utóbbi is csak korlátosan igaz. Ha megtanulunk késsel-villával enni, többet járunk jó társaságba, akkor nagyon gyorsan fejleszthetjük az "EQ" alatt valójában értett szociális készségeinket.

Ezzel szemben az IQ olyan velünk született és jobbára megváltoztathatatlan képesség, ami meghatározza a lehetőségeinket az életben. Többek közt azt is mennyire vagyunk képesek elsajátítani a matekon kívül a szociális szkilleket is (ha úgy tetszik az "EQ-nkat") — többek közt azt is, mennyire ügyesen használjuk akár az anyanyelvünket. Azt nem, hogy mennyire erősen tudunk a labdába rúgni, de valószínű szükség van rá a cselezésben és a jó csapatjátékban is.

Vannak képességeink, kifejlesztünk magunkban készségeket, vannak személyiségjegyeink és van viselkedésünk.

Az IQ mellett, ami szellemi képességeink elérhető maximális potenciáljáról mond valamit, léteznek még jól definiált és statisztikailag visszaigazolt mérőszámok, amelyek személyiségünket írják le. A pszichológusok öt nagy faktorba tudták besorolni az emberek személyiségjegyeit, ezeket Big5-nak is hívják: extravertáltáság, barátságosság, lelkiismeretesség, neuroticitás, nyitottság. Ezek mindegyike további altulajdonságokra bontható, amik ha korrelálni látszanak, akkor összetartoznak — de nem lehet önkényesen újakat kitalálni (pl. az "EQ"-t), anélkül, hogy önálló létüket bizonyítaná bármilyen statisztika is. Mivel itt személyiségtípusokról van szó, nem beszélhetünk jó-rossz skáláról az elért százalék azt mutatja, hogy ki milyen fokig tekinthető introvertáltnak vagy extravertáltnak, barátkozónak vagy zárkózottnak — egyik sem fekete-fehér, a szürke ötven árnyalata, s a végletek ritkák. 

Az "EQ"-val leginkább a barátságosság (agreeableness) hozható kapcsolatba — értelemszerűen a túl magas barátságosság azt jelenti, hogy valaki ugyan nagyon kedves, senkit se bántana meg, képtelen nemet mondani, konfliktuskerülő, de valószínűleg könnyen elnyomható. Ezt jelentené tehát a magas "EQ" is kb., ami nem kifejezetten a vezéregyéniségek vagy a sikeres emberek védjegye. Érdemes tehát a színes magazinok tesztjeit és cikkeit jókora fenntartásokkal kezelni komolyságukat illetően, amikor az "érzelmi intelligenciáról" értekeznek.

A legfontosabb, amit az "EQ"-ról és az azóta kitalált ilyen-olyan-intelligenciáról tudni érdemes, hogy tudományosan megalapozatlanok, interpretációjukban félrevezetőek, szóhasználatukban megtévesztőek — bármennyire is vonzóak egyszerűségük és közérthetőségük miatt, bármennyire is kényelmesen illenek az életünkbe és az elképzeléseinkbe, nyújtanak vígaszt s melengetik meg a szívünket. Legalább annyira naivak és komikusak, mint a Brian életében elhangzó mondatok: 

— ...Boldogok a szelídek. Ez nagyon szép, nem? — egészen elérzékenyül a próféta kinyilatkoztatásán — Nagyon örülök, hogy kapnak valamit, mert nem könnyű nekik! (...) — Gyere már, menjünk kövezni! — Jelenet a Brian életéből.

Hát ez sajnos nem így működik. Van az agyunk, ami egy egységes egész, van akié lassabb, van akié gyorsabb felfogású, de nincs egy agy a racionális funkcióknak külön és egy másik az érzelmeknek. (Még a féltekedominanciát is rég cáfolták. A jobb- és balagyfélteke együttműködnek és nem alkotnak két elkülönült világot.) Az érzelmek megértése és feldolgozása ugyanolyan kognitív folyamatokat igényel, mint a matek. A magas intelligenciájú emberek jobban értik az érzelmeiket is, ritkábban szenvednek poszttraumás stressztől. Érzelmeink fiziológiai tünetek manifesztációi; minden döntésünkben, minden racionális szellemi erőfeszítésünkben szerepet játszanak, hajtóerőt adnak, vagy gátlótényezők, végül igazodási pontokat biztosítanak emlékezetünkben, amik személyiségünk lényegét adják. Az értelem és az érzelem nem egymás ellentétpárjai.

Az érzelmek világa nem egy misztikus univerzum, ahol megszűntek a logika, a ráció szabályai — az emberi érzelmek arcról való felismerésében ma már a gépek, a mesterséges intelligencia lekörözi az embert. Nincs "EQ". Nincs két sportág, nincs két bajnokság, amin külön lehetne nevezni. Önbecsapás és szemfényvesztés — az van. Épp ezért fontos tanulnunk és értenünk érzelmeink logikáját és természetét. 

A szerző nem pszichológus/pszichiáter és nem is jár egyhez sem