Talán a legjobban jelzi a magyarok politikai csömörét, hogy a pártok népszerűtlenségi versenyében is felzárkózott a viccpárt a komoly ellenzéki pártok mögé. Mit mögé? Egyedül a szélsőjobboldalról a jobbközépbe tartó Jobbik elutasítottabb már csak nála, ami egyben üvegplafonként is szolgál a néppártosodási folyamat és a Jobbik bármikori kormányváltó ambíciói számára. A kormányt görcsösen leleplezni és komolynak látszani akaró ellenzéki politizálás annyira kiábrándítóan nem nyeri el a magyar polgárok tetszését, hogy már ennek a kiábrándító politikának a parodizálása is ellenszenvessé vált: ugyanis a polgárok igenis igényt tartanának egy értelmes poltikai képviseletre. Csak úgy érzik: nem kapják meg.

Friss októberi Medián-felmérés szerint a teljes népesség 61%-a utasítja el a Kétfarkú Kutyapártot és a Jobbikot. Tőlük lemaradva tartják pozícióikat a MSZP-DK képviselte már őskövületnek számító balliberális pártok (akik a nagy kavarodásban mostanában már amúgy kevésbé voltak elutasítottak), hol fegyverhordozó mikropártjaikkal, hol nélkülük — ilyen pártból több van lassan, mint szavazóból. Lényegében nincs ellenzéki párt, akit ne utálna a magyar választók többsége már. Miközben a Fidesz elutasítottsága csökkenőben van: a választók 37%-a nem szereti Orbánékat, de ha úgy tetszik majdnem kétharmad nem viseltet különösebb ellenszenvvel a harmadik, nem biztos, hogy kiérdemelt kétharmados gőzhengerrel szemben. (Magánrepülők vagy Tiborczék felmentése ide vagy oda.)

A 2010 óta nagy meglepetéseket nem produkáló pártcsoportok népszerűségénél a politikai közhangulatot ma jobban írja le az elutasítottság, és a minden korábbinál erősebb átszavazási hajlandóság. Épp ezért a jelenlegi felmérések pártprefenciái össze-vissza ugrálnak a hibahatárokon és küszöbökön át a különböző felmérésekben. Hol a Momentum látszik feltámadni zombi állapotából, hol éppen a Kétfarkú Kutyapárt notórius járdafestése látszik beérni, hol pedig a folyamatos és teljes tisztújítással elfoglalt magyar zöldek szavazói fejezik ki elégedetlenségüket, hogy legközelebb már el se mennének voksolni másra sem: viszlát és kösz a halakat! 

A mélyben ciklusonként növekvő mértékben sok-sok kispártra töredezett ellenzéki spektrumban a korábbi biztos pontok is fellazulni látszanak. Az hagyján, hogy a még mindig az identitását vagy örökbefogadó szüleit kereső Momentum "szavazóinak" 80%-a szívesen szavazna át egy profibb alternatívára. S nem meglepő az se, hogy a közvéleménykutatásokban mostanában gondosan kihalászott Párbeszéd-szimpatizánsok és viccpárti "szavazók" 75%-a könnyű szívvel voksolna másra, de a sokévtizedes szocializációval rendelkező MSZP és DK szavazóinak jó negyede vagy még több voksolna másra, ha úgy alakulna. A vereségben megroppant, korábban karakteresen nacionalista Jobbiknál is a szavazók több, mint harmada kezd kiszeretni pártjából, ha még az ex-radikális párttal szimpatizál is éppen. (A pártpreferenciák lényegesen nem változhattak meg, a hasonló üzenetű kispártokat időnként felcserélni látszanak a szavazók, de a Fidesz elsősége stabil az ellenzék pedig legalább három tömbre oszlik.)

Van-e ilyen nagy unszimpátia, távolmaradási és átszavazási hajlandóság mellett egyáltalán egy ellenzéki párt szimpatizánsairól vagy pláne szavazóiról beszélni — különösen, hogy több kispárt önállóan nem is létezett korábban? A Momentum, a Párbeszéd, a Mi Hazánk, a DK, az Együtt, a Liberálisok, a MoMa alig beazonosítható entitások alteregójukhoz képest.

Ha sötétben jönnének szembe utcán, inkább kitérnél az útjukból, de nem ismernéd fel melyik-melyik...

Nem kétséges: a magyar közéletet sikeresen széttrollkodták. A saját mondanivalóval bíró, fajsúlyosabb ellenzéki személyiségek szinte menekültek a színről a közelmúltban: az LMP-s, baloldali radikális Schiffer András, a konzervatív, jobbikos Vona Gábor vagy az agrárszocialista Gőgös Zoltán ebben az őskáoszban már nem akarnak pártpolitizálni. Folyamatosan súlytalan szereplők kapnak indokolatlanul nagy figyelmet. A koordinációs zavarokkal küszködő Gyurcsány Ferencet is már csak ugyanaz fűti belülről, mint a leköszönő Jean-Claude Junckert...
Az ellenzéki padsorok hátsó soraiban pedig olyan nagy volt a jövés-menés fél év alatt, hogy valami becsületes képviselői munka helyett inkább egy "pszichodráma-csoport" képe bontakozik ki a szemünk előtt, és legszívesebben azonnal becsuknánk az összes hírportált a böngészőnkben. (Errről hamarosan szintén írunk.)

Mintha nem lenne jobb dolgunk. Hagyjuk magunkat behúzni a csőbe a veszélyes szintre lépett CEU-elleni kormányoffenzívával, miközben a vidéki egyetemisták fő gondja nem is az, hogy nem tudja kifizetni a politikai okokból üldözött egyetem sokmilliós tandíját, hanem az, hogy az egekbe szökött albérletárak mellett az államilag finanszírozott "ingyenes" képzések is elérhetetlenné válnak számukra. Érdemes volna vitatkozni a jövőnkről, mert egy másik felmérés szerint a magyar válaszadók 76,4%-a ért egyet, hogy a belvárosba ne legyen szabad nagyon szennyező gépkocsival behajtani (Forbes, Ipsos). Az emberek most talán okosabbak, mint a "koordináción" marakodó politikusaik.

Forrás: HVG, Medián.

Új "Nemzeti Konzultációt" kezdeményezett a magyar kormány a "családok évének" vége és karácsony felé közeledve. És szokásukhoz híven saját politikájukat propagáló kis kérdőívvel lepnek meg most minden magyar polgárt. Mint jópolgár mi mást tehetnénk, legjobb tudásunk szerint kitöltöttük a szokás szerint eleve "helyes" válaszokat sugalló kérdőívet — de nem bedőlve ezeknek a sugalmazásoknak. Tudnunk kell: a kormány nem tervez családtámogatási reformot, a kérdőív egyedüli célja, hogy a polgárok rábólinthassanak arra, amit a kormánytól amúgy is "kapnak". Ugyanis mindegyik kérdés már elve meglévő törvényeket és szabályozásokat hagyatna pusztán jóvá. Szó sincs arról, hogy kikérnék a véleményünket, hogy milyen módon kéne támogatni a gyerekes családokat a jövőben. Amit látunk az a múlt. És mindjárt elmondjuk, a miért nem túl fényes múlt.

A jelenlegi szociálpolitika és családtámogatási rendszer ezer sebből vérzik. Elég csak ránéznünk a társadalom lehangoló állapotára. Szó sincs arról, amit a magyar kormány hirdet: a magyar állam nem a legbőkezűbb,  amennyiben a jövő generációnak felnevelésének támogatásáról van szó: az oktatás harmadrangúvá vált, az élsport mögött kullog, a családok pedig egyik napról a másikra élnek, szélesebbkörű a gyerekszegénység, mint egyébként a szegénység általában. De semmit sem teszünk, hogy ezt ne újratermeljük, nincsenek felvilágosító programok, a fogamzásgátlás elérhetetlen a legszegényebb lányok számára, akik tinédzserként, befejezetlen iskolával kezdik az anyaságot a hasznos felnőttélet helyett, újraindítva az ördögi kört, hogy a nyomorból kitörni se legyen esélyük nekik és gyerekeiknek.

A magyar állam eközben nagyon keveseknek nyújt valóban kirívóan sok támogatást (három gyerek után fejenként összesen 49 ezer forintot ad az állam: megfelelő jövedelem esetén 33 ezer forint adókedvezmény mellé 16 ezer forint családi pótlékot, és akár 10+10 millió forint csokot is kaphatnak ajándékba, ha kellő önrészt tudnak felmutatni), míg mindenki mást, aki gyereket vállal vagy nem elég tehetős ugyanez az állam az "út szélén hagy", hogy klasszikust idézzünk. (Alapesetben csak 12200 a családi pótlék, amire minden egyes gyerek jogosult, ami negyede annak, amit a tehetősebbek kapnak három gyerek esetén.)

Két kérdésben is próbál minket rászedni a kérdőív: hiszen első olvasásra ki ne érezné jogosnak, hogy támogassuk kiemelten a minél több gyereket vállaló családokat, három a magyar igazság!? Csakhogy ugyanezt lefordíthatjuk magyar nyelvre is, akkor valójában így hangzik: Egyetért-e Ön azzal, hogy a csak kettő vagy csak egy gyereket nevelő családok KEVESEBB támogatást kapjanak, mint mások?

Egyetért-e Ön azzal, hogy az állam jobban szeret bizonyos gyerekeket, mint másokat?

Az állam dolga szerintünk az volna, hogy MINDEN GYEREKET egyforma esélyekkel segítsen útnak indulni az életben függetlenül szüleik anyagi helyzetétől.

Ugyanilyen módon az Orbán-kormány alapvetésében téves és igazságtalan szociálpoltikáját próbálják eladni nekünk azzal a megtévesztő kérdéssel, hogy "kössük-e a munkaviszonyhoz a további családtámogatásokat". Helyesen úgy szólna a kérdés: szeretné-e Ön, hogy az Orbán-kormány megvonja Öntől a csak szerencsésebbeknek járó családtámogatásokat, amennyiben Ön vagy párja elvesztik az állásukat? Ugyanis erről van szó, nem arról, hogy a kormány azt szeretné, hogy mindenki dolgozzon és ne "segélyen éljen": a munkaalapú társadalomnak szerintünk sincs alternatívája. Viszont az állam dolga leginkább olyankor segíteni, amikor baj történik, nem olyankor, amikor valamiféle demográfiafetisiszta elhibázott pénzügyi ösztönző gyanánt valaki magas jövedelmű, boldog családi életet él és három gyereket is mer vállalni ebben a sokak számára bizonytalan és kilátástalan világban. Az állam tehát ma duplán bünteti azokat a családokat, ahol anya vagy apa elveszíti az állását, de középkori módon bünteti azokat a családokat is, ahol apa és anya úgy dönt, hogy nem szeretnének együtt élni és elválnak. 

Hogy a környezetváltozás lelkileg mennyire viseli meg a gyerekeket ilyenkor, és ebben mennyire lenne hasznos, ha az állam egyfajta jogi, anyagi és akár pszichológusi támaszt nyújtana az pl. lehetne kérdés és javíthatna azon a romhalmazon, ami ma a magyar társadalom. De hogy mennyire igazságos, hogy ezeket a gyerekeket számos állami támogatásból még ki is zárják, az már nem lehet vita tárgya.

A különélő szülők nem csak az adókedvezményeket nem vehetik igénybe, de megalázó módon még a gyerekek után járó szabadságokat is elveszítik — mintha az állam szemében megszűnnének szülőnek lenni a továbbiakban — ha korábban jogosultak voltak az otthonteremtési támogatásra, akkor egyik napról a másikra a teljes anyagi csőd közelébe kerülhetnek. Mindezt azért, mert valami ókonzervatív felfogásból fakadóan a politika szeretné akár anyagi kényszerrel is egyben tartani az akár diszfunkcionális családokat is, hogy az újrakezdésre és egy boldogabb életre esélye se legyen akár pl. egy bántalmazó kapcsolatban élő szülőnek — és a válásnál is nagyobb traumákat elszenvedő gyerekeiknek.

Ez az álszent gondolkodás elsőre akár tetszhet is a társadalom többségének, mert ezeken a sugallt kérdéseken keresztül a már rég nem érintett idősebbek vagy a szerencsésebb-boldogabb családok hajlamosabbak lehetnek csak az orrukig látni és moralizálva bólogatni. Nem elég tehát csak az Orbán-kormány (s amúgy a korábbi kormányok) politikáját szidni. Érdemes volna bekopogni a szomszédnénihez is és megbeszélni, hogy mik volnának a helyes válaszok ezekre az amúgy lényegében alig létező bevándorlásnál is fontosabb kérdésekre. (Nem, a bevándorlás nem megoldás a demográfiai helyzetre, de a kormány — tudjuk jól — vendégmunkásokat hív az országba, s eközben migrációval riogat... arra egy boldogabb társadalom lenne a megoldás, pusztán mert a politika ettől harsog nem fog több gyerek születni, mert nincs hova: így a demográfiai helyzet ma csak álprobléma. Ez a beteges demográfiafetisizmus pedig elvonja a figyelmet az előbb említett valódi társadalmi problémákról.)

Volna teendőnk leszámolni azokkal a bűnös és avitt sztereotípiákkal, amiket magunkban hordozunk, provincializmusunkkal és képmutatásunkkal, önsorsrontó beletörődésünkkel, tanult tehetetlenségünkkel, indokolatlan egymást bántó frusztrációnkkal és meg nem érdemelt szenvedésünkkel, amit magyar betegségként nemzedékről nemzedékre örökítünk — most a 21. században is —, s amit a mindig könnyebbik utat választó magyar kormányok családpolitikája még meg is erősített folyamatosan.

Kormányzati programokra volna szükség egy élhetőbb és progresszívebb társadalomért, amiben nem kellene másodosztályúnak és hibásnak éreznie magát a gyerekét egyedül nevelő anyának, ehelyett könnyebbé tennénk számára azt, ami amúgy is nehéz. Amiben a gyerekvállalást nem "állami" kötelességként, hanem önként vállalt örömként élhetnék meg a szülők kizárólag rájuk tartozó magánéletükben. Amit az állam minden élethelyzetben támogatna és méginkább védene — s persze tiszteletben is tartana: akármilyen identitású, származású vagy összetételű is az a család. Ez jelentené ugyanis a családok valódi védelmét a 21. században, ami a konzultáció címében szerepel.

A kiló nem százat jelent.

Még egy kis szociálpolitika: Lakástakarékpénztárak és csok helyett a bérlakásépítést kéne támogatnia az államnak

Nem. Ez nem egy szoci blog: Ami az MSZP budapesti kampányvideójából megint kimaradt

Az MSZP ott folytatja, ahol abbahagyta...

Elindulni látszik a zöld programmal induló független Puzsér Róbert ellen a főpolgármesterségért a szocialista Horváth Csaba, és a szokásos MSZP tempóval rögtön újra beszáll a választási fakenews-iparba. Ahogy tavasszal vagy ahogy mindig is tették. Horváth Csaba Facebook-oldalán közzétett múlt heti kampányvideójában "MSZP-színűre" festi Budapest választási térképét, noha legalább öt dolgot tudni kell erről az amúgy valóban "KÉTHARMADOS" budapesti "ellenzéki" győzelemről, amit szemmel láthatóan az MSZP politikusa kisajátítani igyekszik éppen. Hogy a szocikat erősebbnek és vonzóbbnak mutassa, mint amennyire elutasítottak egyébként már Budapesten is (a vidék balliberális szavazókat már csak nyomokban tartalmaz).

1. Budapest 18 egyéni választókerületéből valóban 12-ben nyert valamely ellenzéki párt jelöltje, megelőzvén a kormánypártok jelöltjét — értelemszerűen 6 kerületben a Fidesz-KDNP jelöltje kapott több szavazatot. Tehát eddig tökéletesen igaz Horváth Csaba (MSZP) állítása. Budapest az MSZP-P, a DK, az LMP és az Együtt egyéni képviselőjelöltjeinek az országban egyedülálló sikerét mutatja. 

2. Ugyanakkor a 12 képviselőből 3 a DK jelöltjeként, 1-1 jelölt pedig az Együtt és az LMP színeiben szerzett mandátumot. Nem szocialistaként! Az MSZP-P közös jelöltjei nagyon szép eredményt tudhattak így is magukénak: a maradék 7-et, amelyből egy a Párbeszéd jelöltje, Szabó Tímea volt, (ha a később a PM-frakcióhoz "kölcsönadott" Burány Sándort nem is számítjuk), akkor az ellenzéki képviselők fele, 6 választókerület az MSZP-é, (ahogy 6 a Fideszé), az összes budapesti mandátum harmada egyenlően szocialista vagy fideszes tehát, újabb harmada, 5-6 pedig, ha ellenzéki is, de nem MSZP-politikus. (Érdekes dolog ez a matematika.)

Minimum már ezért csúsztatás tehát az MSZP részéről kétharmadról és "az ellenzék nevében" beszélni és szinte az egész térképet pirosra festeni azon a Budapesten, ahol a Demszky-éra után Tarlós István a Fidesznél jóval népszerűbb és jó esélyekkel indul az újrázásra, miután ügyes politikusként és felelős városvezetőként kialkudta Orbántól, amit szeretett volna...

3. Miközben az országos mandátumok kiosztásánál a szavazatok majdnem felével a Fidesz-KDNP a mandátumok kétharmadát szerezte meg, Budapesten az MSZP választási sikere valójában jóval aránytalanabb, nemhogy a szavazatok kétharmadát, nemhogy a szavazatok felét, mint országosan a Fidesz, de valójában a harmadát se szerezték meg: az MSZP a listás szavazatok bő egy hatodát kapta csak ugyanis — tehát más pártok szavazóinak is köszönhetik a sikert, amit eddig és most is egyébként elmulasztottak megtenni. (Eddig csak Csárdi Antal (LMP) mondott köszönetet a többi pártnak és szavazóiknak.) Ugyanilyen aránytalan persze a DK 3 képviselői helye (17%), a DK listájára a budapesti szavazók 9% se voksolt, országosan pedig mindössze 5% — a közvéleménykutatások különös módon eddig mindig kicsit felülértékelték a Gyurcsánypártot...

Budapesti listás eredmények:
1. Fidesz-KDNP: 38,28%
2. MSZP-P: 17,98%
3. Jobbik: 12,90%
4. LMP: 10,89%
5. DK: 8,68%
6. Momentum: 5,80% 

4. Ha valóban "igazságtalan" és "aránytalan" a választási rendszer, akkor ez leginkább a budapesti eredményekben ütközik ki. Vidéken a legtöbb helyen a Fidesz-KDNP gyakran 50% felett vagy körül végzett, nagyon más eredményt nem lehetett várni tehát. A gyurcsányista és szocialista propagandagépezettől mégse hallunk mást, csak, hogy rendkívül alacsony támogatottságuk mellett is elvárták volna, hogy valamilyen csoda folytán a másik hat fideszes kerületet, különösen a három ősjobboldalinak tekinthető budait is megkaparintsák. Ez azonban csak a Belváros-Várkerületben volt lehetséges az LMP jelöltjével részleges összefogás mellett is (a Jobbik természetesen itt se "koordinált").

Talán a Jobbik járt "a nemlétező ellenzéki osztozkodásnál" legrosszabbul a választási rendszerrel, egyetlen egyénit se szereztek a fővárosban, noha országosan a második, Budapesten a harmadik párt lettek — s csak egyetlen egyénit nyertek vidéken is. Az LMP mandátumaránya Budpaesten 5%, míg támogatottságuk ennek a duplája, magyarán arányosan még egy egyéni mandátumot "reklamálhatnának" az "igazságosság és esélyegyenlőség" jegyében — az azóta sűrű bocsánatkérések mögé visszavonult Gulyás Marciéktól és Pápay Gyuriéktól. 

Noha pl. a polgári XII. kerületben az MSZP kb. ugyanolyan támogatottságú (14-15%) volt, mint az LMP mégis a fele annyi szavazót se vonzó, esélytelen DK Bauer Tamásának támogatására buzdítottak "civil" társutasaikkal egyetemben. (Erre feltétlenül igaz a két gyurcsányi mondat: "elkúrtuk", "nem kicsit nagyon". Köszi DK: akkor ahogy mondani szoktátok, miattatok van Kétharmad...)

A politikai zsarolással kikényszerített ellenzéki koordináció egyértelmű haszonélvezője a szocialisták és a DK voltak tehát. Támogatottságuknál jobban tudtak így szerepelni és mandátumot szerezni. Az LMP pedig kétszeresen kárvallotja: hiába léptek vissza, jelöltjeik nem kaptak ugyanolyan viszonzást a balliberálisok pártjaitól, s mégis bűnbakká lettek kikiáltva, tragikomikus módon mára a teljes LMP-elnökség lemondásra kényszerült, hiszen a számok alapján egyértelmű és kirívóan előnytelen alkuba erőltették bele félig a zöldpártot...

5. A minden más ellenzéki párt számára előnytelen koordináció nélkül a DK valószínűleg nem jutott volna be a parlamentbe, a bukásért pedig a dékások már levágták volna Gyurcsány fejét. De ami ennél is durvább, könnyen lehet, hogy az MSZP se éri el a P-vel való közös indulással az önként vállalt 10%-os küszöböt. De lehet bent lenne a parlamentben a Momentum vagy a Kétfarkú Kutyapárt.

Nagyjából ez hozható ki a választási eredmények utólagos "finghámozásából", ami mint azóta is szakmányban művelt "ellenzéki" műfaj rettentő utálatos és Istennek, vagyis a választóknak nemtetsző. Arról hogy kinek lett volna indokolt, kinek a javára visszalépni: az LMP három budapesti kerületet engedett át politikai riválisainak, s mindössze egyben volt kedvezményezettje a visszalépéseknek, amit meg is nyert, szemben sok más körzettel az országban, ahol a visszaléptetések ellenére is a Fidesz nyert bizony fölényesen.

Bár az MSZP-DK mohó módon más ellenzéki pártok lejáratására használta, hogy azok nem támogatták senki által se várt győzelmüket még több kerületben, most mégis, mint saját sikertörténetet mutatják be a fővárosi ellenzéki eredményeket — ahelyett, hogy megköszönnék végre, hogy az LMP, a Momentum, a Kétfarkú, az Együtt és a Jobbik budapesti szavazói parlamenti mandátumhoz segítették vidéken már esélytelen jelöltjeiket. 

Az MSZP és bizarr frenemy-je, a Gyurcsány-párt, akár a Bourbonok semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. A kérdés viszont nem ez. A magyar választó mennyire tanulékony és mennyire fog ennek a szemfényvesztésnek bedőlni a következő önkormányzati és európai parlamenti választásokon?

A kiló nem százat jelent.

(PS. Akit valamiért mégis érdekelne, hogy mit mond Horváth Csaba (MSZP), akkor röviden összefoglalom: nagyjából üres lózungokat, minden-de-minden jobb lesz, "Budapest többet érdemel" — ismerős? — , ezen felül pedig "önálló" és "szabad" Budapestet vízionál, aminél nagyobb bullshit már tényleg nem lehet. Budapest Magyarország fővárosa, értelemszerűen csak az országgal együttműködésben működőképes — és viszont. A "Szabad Budapest" nem csak üres balliberális lózung, de buta és veszélyes utópia vagy éppen disztópia is — elképzelhetetlenebb, mint a ma még álomszerű zöld, sétálható Belváros vagy a Duna-parti korzó, ami talán csak egy ixnyire van. Még érdekesebb Horváth Csabánál, hogy az elméletileg zöld (PM-s) Karácsony Gergely szórakoztatónak tartja a zöld Budapest vízióját s furcsálja, hogy Puzsér Róbert meg meri őt kritizálni — noha való igaz Zuglón sem látszik, hogy zöld polgármestere volna. Mi azon szórakozunk, hogy eközben Karácsony szintén azzal "fenyeget", amivel szocialista szövetségese most sokkolt: saját főpolgármesteri indulását helyezi kilátásba, mint Puzsér elleni csodafegyvert, megosztva az MSZP-P tábort is. Az MSZP-P-beli őrület kezd közveszélyes méreteket ölteni...)

Hosszú idő után újra növekedésnek indult a zeneipar bevétele. Ha kicsike is a grafikon jelenkori vége felé a fellendülést jelző domborulat a régi bakelit (vinyl), kazetta és CD hegycsúcsok után, de a Gellért-hegyet is meg kell becsülnie annak, akinek nem jut Mount Everest...

2002-ben (nem volt olyan rég) még a CD jelentette a zeneipar (rohamosan zsugorodó) bevételeinek zömét, mára a streaming, az internetről való letöltés nélkül, közvetlenül hallgatott zene válik egyre jobban a zenehallgatók kedvenc formátumává. A fogyasztó szemében a pénzbeni ár mellett a könnyű használhatóság, a kényelem és az igényesség is értékként jelenik meg.

A már némi szakértelmet is igénylő és olykor veszélyes tartalmakkal összekapcsolt, megtévesztően működő torrentoldalakon keresgélni és letölteni egyfajta alternatív költség, olykor bosszúság sőt anyagi kár, s ehelyett ha fillérekért hozzáférünk valamihez jogtisztán akár a Spotify, akár az iTunes vagy a Google Play szolgáltatásán keresztül, akkor inkább azt választjuk.

Tehát ez egy üdvözlendő trendnek és fair deal-nek tűnik, egyelőre.

Már letölteni is részben azért volt népszerűbb, mert könnyebb, mint a fél lakás áttúrával előkeresgélni a vágyott CD-lemezt — ártól függetlenül; de beírni egy fizetős előfizetéses streaming-szolgáltató keresőjébe a kívánt előadót vagy dalt még inkább egyszerűbb, mint illegális kalózmásolatát beszerezni egy adott mp3-nak akár egykor a Napsterről vagy mindenféle illegális zugportálról torrenttel vagy mással. 

Hogy az amúgy fizetős mellett szintén megjelenő, illegális streaming-szolgáltatások, mint a Kodi (egyes pluginjein keresztül élvezhetőek), mikor törnek át és kezdik el kilapítani ezt a zeneipar számára örvendetes visszatérést, az még a jövő zenéje. :)

Forrás: http://www.visualcapitalist.com/music-industry-sales/