Nincsenek tömegek az utcán. Inkább készül mindenki a karácsonyi céges bulira. Egymást törik ugyan az ellenzéki pártok és a szakszevezetek, hogy megmutassák: ők aztán most kiállnak a munkavállalók érdekeiért — szemben azzal a kormánnyal, amelyik az utolsó bőrt is lehúzná róluk a — hangzatos ellenzéki gúnynevén — "rabszolgatörvénnyel". Egy felmérés szerint az aktív korúak 81%-a szerint "a túlóraszám növelésével nő a dolgozók kiszolgáltatottsága" (Policy Agenda), ami azt sejtetné, hogy most eljött az ellenzék ideje. Viszont alig valószínű, hogy a kormánypárt ilyen politikai szarvashibát követne el. Az szinte biztosra vehető, hogy az ellenzéki pártok kollektíve vetődnek árnyékra — de megadjuk az esélyét, hogy most mi tévedünk. Lehet szándékosan csapják be magukat, akik megtévesztő kérdéseket tesznek fel a közvéleménynek. Mert talán, tudatában van mindenki, hogy akár évi 400 óra túlórát is elrendelhetnek számára, de korántsem biztos, hogy ez valami tömeges elégedetlenséget váltana ki a társadalomban. Megmondjuk miért.
(Szinte) kommentár nélkül. Jó ötletnek tartotta az MSZP-P, hogy a maga módján "csatlakozzon" a francia #giletjaunes vagyis a Macron-elleni sárgamellényes lázadáshoz. Hátha nekik is bejön. Végülis a francia benzináremelés el is maradt. De nem azért mert három magyar politikus mellényt vett fel, hanem mert többszázezer francia polgár érezte úgy, hogy fel kell vennie és a társadalom 72%-a is melléjük állt. Az utóbbit a három úriember nem mondhatja el a magyar társadalomról. A középsőt talán fel sem ismeri a többség... (Na, ő az MSZP pártelnöke.)
Újlaki Ákos a Boston Consulting Group szakértője beszélt a szlovákiai tapasztalatokról az Inforádióban, amiből mi is tanulhatnánk. Különösen, hogy a pozsonyi közgazdász számunkra érthető nyelven beszél. Fordítani se kell. Most már úgy tűnik elég tőlünk északabbra átlépni a határt és rögtön egy értelmesebben működő világban találjuk magunkat.
Ésszerű centralizáció, méretgazdaságosság, kevesebb, de felkészültebb kórház: többszintű, de hatékonyabb és jobb minőségű ellátás.
Déjà vu érzésünk lehet itt Magyarországon, mert idehaza mi már láttunk ilyet '90-ben a taxisblokád idején. Franciaországot valósággal lángba borították és blokád alá vonták a láthatósági mellényes tüntetők. Macron francia elnök kormánya — akárcsak annak idején az Antall-kormány — meghátrált: mégsem emelik most az üzemanyagok adóját. Macron politikája ellen nem a legszegényebbek lázadtak fel, hanem az elővárosi középosztály.
200 éve született KARL MARX (patinás idők szájíze szerint magyaroschan: Marx Károly). Illetve 70 éve született az időskorára marxizmusra betért TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS (modern divat szerint rövidítve: TGM).A CorvinusTársadalomelméleti Kollégiuma (TEK, de nem az a TEK) kétnapos konferenciát rendezett az előbbi alkalmából október végén.A megnyitó beszédet az utóbbi mondta. Mind a konferencia, mind ez a riport egy kissé megkésett — évszázadoknál belefér. Érdemes azért belegondolni: Marx még az 1848-asok kortársa volt. Öt évvel született korábban Petőfi Sándornál a modernitás nagy gondolkodója, amikor még a gőzmozdony és a lánchíd volt a csúcstechnológia, az emberek túnyomó többsége még földet művelt és olvasni se tudott, este villanyt se tudott volna kapcsoljon, nemhogy posztokat olvasson A kiló nem százat jelent. blogon. TGM viszont a mi kortársunk. S szinte rajta nőttünk fel papír- majd elektronikus formában — ha épp nem is szerettük mindig. Isten éltesse! Mindkettőt! (Ez amúgy aktuális és remélem nem blaszfémia...)
TGM a Marx200 konferencián háttérben az Új Egyenlőség prominenseivel Pogátsa Zoltánnal és Éber Márkkal (saját fotó)
Marx ma már csak kb. úgy él a köztudatban, mint Jézus. Neve az egykor élt húsvér embernél és nehezen kibogozható, többszörösen összetett mondatainál jóval többet és kevesebbet jelent, attól a szelektív emlékezet által elidegenedett ikon. Mi mondanivalója lehet egy kétszáz éve a társadalomba beilleszkedni nem képes szakállas értelmiséginek manapság? Nagyjából pont annyi, mint egy kétezer éve a társadalomba beilleszkedni nem képes szakállas hippinek (gyk.: Jézus). Ízlés dolga. A kérdés valójában csak az, hogy mennyire erőltetjük: egyedül saját tekintélyelvű konformizmusunk szab határt, hogy meglássuk a mások számára érdektelenből magunk számára csakazértis érdekest — s akár kultuszt faragjunk hóbortunkból. Egyetlen mentálhigiénés peremfeltétel: találjunk hozzá néhány hasonszőrűt. A posztmodernben a siker mindig relatív.
Ahogy relatív fogalom a marxi osztály, pláne az osztályharc, az elnyomás és a kizsákmányolás is. A jól fizetett, magasan kvalifikált alkalmazotti réteg nyugaton kétszer jár nyaralni és ismeretlen számára a munkanélküliség, nemhogy a kiszolgáltatottság az elnyomó osztályoknak még a ma divatos (felső) 1%-ra is könnyedén fütyülnek, mert társadalmi befolyásuk jóval nagyobb, mint a kiszámú szupergazdagoké: a nagyvállalatokat az ő nyugdíjalapjaik, mint finanáctőke, tulajdonolják. (Ezért is hamvábaholt a 99% vs. 1% osztályharcos újraértelmezés. Kb. 20% a haszonélvezője a rendszernek és nem 1%. 80% meg oda akar bekerülni.) A magas munkabérek miatt már nálunk a félperiférián is mennek csődbe olykor egész iparágak. A vállalkozások, tehát a tőkések egymással sokkal inkább képesek kitolni a tisztességtelen "versenyben". Mint ahogy nem kitol az ipari társadalom (alias kapitalizmus) a munkamegosztásba nem integrálható underclass-szel (alias tartós munkanélküliek, alias lumpenproletárok), csak képesítés nélkül nem tud velük mit kezdeni. S noha mindenkinél kiszolgáltatottabbak Marx elméletben éppúgy nem bánt velük kesztyűskézzel, ahogy a gyakorlatban az Orbán kormány hatóságai sem bánnak a hajléktalanokkal — a lumpenizálódásról szóló marxi látlelet ismerősként üdvözli az olvasót a konzervatív-neoliberális érvelésekben világszerte...
Ám ennek ellenére még ma is tud e államvallásból szektává zsugorodott szcéna színvonalas előadókat kitermelni, mint amilyen az Új Egyenlőség folyóirat említett szerkesztői vagy a fiatal Kapelner Zsolt vagy a szintén idős és mindig szenzációs ifj. Marosán György. És vitathatatlanul e sorba illik a kétlábon járó munkásmozgalmi könyvtárként fungáló, bár még mindig kissé neofita TGM.
Hogy kétszáz után kétezer évet megérjen majd ez az eszmeáramlat arra viszont én kevés esélyt látok, ha ma születnének a marxi tételek diplomamunkaként: érzésem szerint megvédhetetlenek volnának. Ha mást nem is: az életművet lehetne húzni jócskán — az olyan indokolatlan és terjengősen német ideológiás fogalmak miatt is, mint az alap és a felépítmény. A nemlétük valójában jobban meghatározza a tudatot, mintsem azt bekezdéseken keresztül taglalni kelljen. Ám máig helytálló gondolatmenetek is vannak a hagyatékban.
Másrészt bár színvonaltalan próbálkozások vannak leginkább a marxizmus tételeinek cáfolatára, jórészt még arra se veszi a fáradtságot a hálátlan utókor, hogy a grafomán ideológus pontos idézetein mutassa ki azok mára elfogadhatatlanul reakciós fehér fogát — pl. az akkori korszellemben is teljesen elfogadott politikai erőszak elfogadását — sőt propagálását. Akár kései rajongói, úgy bírálói is inkább csak lebutított vulgármarxista változatát ködszurkálják. Marxot magát túlságosan is szembetűnő módon nem olvassák: ez amúgy a legtöbb klasszikus szerző művére igaz, de a bibliára is. Megállapításai és kategóriái használhatóságán, akár a szentírásén, hol bátortalan, hol szemellenzős hitvitákat folytat csak a kortárs marxizmus, ami leginkább egy elszigetelt féreglyukon túli miniuniverzumra emlékeztet bizarr fizikai törvényekkel. A kétnapos Marx-konferencia alapján úgy tűnik:
A marxizmus ma leginkább nehezen követhető felolvasó esteket jelent
Az olvasás és a gondolkodás jócskán ránk férne egyébként. Marx olvasása különösen. S ráfért volna minden korok forradalmáraira és társadalmi igazságosság-harcosaira is. Felsőközéposztálybeli bűntudat, oikofóbia és elnyomás-fétis: anticivilizatorikus bálványimádás és megcsontosodott személyi kultusz antagonisztikusan áll szemben a jobbratolódó utókorral — s belülről is kognitív disszonancia feszíti a kritikai gondolkodáshoz való viszonyában.
"(Kolozsvár, 1948) esszéíró, filozófus, az 1989 előtti és utáni demokratikus ellenzék tagja, korai nézeteit elvetette, mai - marxista - álláspontja szilárd és népszerűtlen. Honvágya van."
MARX KÁROLY (Trier, 1818 – London, 1883) a Wikipedián:
"német filozófus, közgazdász, szociológus, a kommunista munkásmozgalom teoretikusa és a marxizmus névadója, a modern társadalomtudomány és a szociológia alapítója. A történelem egyik legnagyobb befolyást elérő gondolkodója." Fiatalkorában még ő maga sem volt marxista.
Ennek a modern marxizmusnak megkésett apostola maga a vitán felül hiperművelt Tamás Gáspár Miklós is: aki kellő értelmezési rugalmassággal illetve randomszerű, de vaskos és fájdalmasan szöveghű marxi idézetekkel felfegyverkezve képes bármikor csípőből tüzelni a kapitalizmus, a reakció és a fasizmus tetszőleges falra festett ördögére — vagyis a marxizmus ellenségképeire. Mert hát mi más volna a vulgármarxizmus lényege, mint ez a szélmalomharc effektíve a Marx által analitikusan feltárt a gazdasági törvényszerűségekkel.
Marx, "a 200 éves ember". Marxizmust olvasni ma olyan, mint a méltán világhírű Német humor évszázadainak bővített kiadását lapozgatni — csak jóval hosszabb, mára feltérképezhetetlennek tűnik. Marx borzalmasan német, modoros, kocka. (A követői úgyszintén.) Robotevolúciója egyre abszurdabb irányokat vesz, mint egy békategóriás szentimentális sci-fi-é. Még mindig nem érti az emberi humort, de már viccet akar mesélni...
Másrészt konferenciának álcázva néhány igen izguló és félig felkészült kisdiákot is láthattunk-hallhattunk felelni valami jól-rosszul bemagolt leckéből — s időnként TGM-et vagy más jótanulókat az első padból súgni, hogy a katedra előtt is értsék azt, amiről éppen valójában előadást tartanak. Nem viccelek...
Social media-függő, mémekhez szokott emberek vagyunk: tisztázó kérdésekkel tudnánk mi is magunkat leginkább összezavarni.
A marxizmus-leninizmusból marxizmus-feminizmus
és úgynevezett kulturális marxizmus lett mára. A marxizmus-feminizmus összetétel szavai külön-külön is jobb sorsra lennének érdemesek, mint ebben a fogalmi kényszerházasságban, de túl csábító volt a marxi elnyomó osztály teóriáját rávetíteni a nők társadalmi helyzetére. Míg azonban Marx a személytelen társadalmi struktúrákat hibáztatta addig itt az elnyomó patriarchátus nagyon is emberi arcot — bajuszt, szakállt vagy kis borostát — kap. A szerintem máig nem kellőképpen elítélt, messianisztikusnak beállított proletárdiktatúra nyílt agresszióját pedig passzív agresszióra cseréli le a bölcsész-műkörmös szakpárok ideológiája. Merő egyszerűsítés és veszélyes általánosítás.
Még a vulgáris kritikák is állandóan harsogják a marxi osztályelmélet és a náci fajelmélet veszélyes logikai hasonlóságát, de ebben a kérdésben valójában Marx következetes és fedhetetlen. Itt azonban ez a határvonal is eltűnik, hiszen a férfi és nő közti különbség biológiailag adott és az osztályhelyzettől eltérően megmásíthatatlan. A marxi üdvtanosztálynélküli társadalma (kb. a középosztályosodott nyugati jóléti társadalom — szerintem) viszont fájdalmasan lenne csak megfeleltethető egy egyetemlegesen kasztrált vagy nővé átoperált férfitársadalomnak. Mint a bé-kategóriás sci-fikben szokás minden szirénának egyszerre kellene megszólalnia képzeletünk űrhajóján. Ezek sajnos már nem a hatvanas évek szabados, melltartót eldobó hippicsajai...
Már ha nem lenne ez az egész nagyjából egy nyolcvanas évekbeli magyar művészfilm vetítéséhez hasonló: amikor felkapcsolják a villanyt kiderül, hogy üres a nézőtér. (Mínusz néhány köpködő kritikus.)
Olykor egyébként bátor kritikát is kap Marx feminista irányból:
"Nem könnyű 1989 után marxista-feminista gondolkodásról írni. A marxizmus, legalábbis világméretű formájában, teljesen eltűnt a történelem színpadáról. Ami maradt, az a sok lerombolt remény és gesztus, ahogy megmerevedett a harcban. Mint jelzések ezek nehezen megfejthetők, mivel az ellentétes pozíciók ... áttekinthetetlenné váltak..."
"A feminista kritika ezzel szemben azt állítja, hogy az ingyenes női munkát, amely lényegében a munkaerőáru újratermelésével csak általánosan körülírt területen folyik, s amely össztársadalmilag láthatatlan, a marxi elmélet egyenesen szisztematikusan eltünteti." — Haug Frigga: Feminizmus és marxizmus: egy kapcsolat viharos története.
Egyáltalán nem butaság ez a női rafinériával megfogalmazott s marxistán bonyolult mondat. A házimunka régóta komoly vita tárgya — nem csak hétköznapi értelemben: persze mindig a másik kéne elvégezze, Nálatok is? —, hiszen nem jár érte ellenszolgáltatás és valóban alulértékelik magát mint munkát, és ebben a női szerepvállalást is. Ugyanakkor korunk szinglitársadalmában mégse lehet tökéletesen vegytisztán megtalálni ki az elnyomó, amikor pl. a nő egyszemélyes háztartást vezet, vagy ki az elnyomott, amikor egy férfi él egyedül...
Egyébként a Marxizmus első áldozata sokak szerint Jenny, Karl felesége volt. De a gazdag családba születő lány sanyarú sorsát valóban ő maga választotta. A többi százmillió áldozatot viszont szerintem igazságtalanság lenne teljes egészében az Eszmének felróni. Lenin, Sztálin vagy Mao számára is kell hagyni helyet immár a pokolbeli pantheonban.
Az erőszak azonban elválaszthatatlan a marxizmustól kezdettől fogva. S ez különbözteti meg a vörös színt a zöldtől, a zöld politikai mozgalom épp ebből a 19-20. századi keserű tapasztalatból az erőszakmentességre épül — valahogy jobban passzol a 21. századhoz és ezért veszik át a baloldal helyét zöldpártok nyugaton.
Marxizmus, szocializmus, tágabb értelemben vett baloldaliság utóélete nem csak a feminizmus nagyon is fontos nőügyei miatt zavarosak és viharosak. Amit látunk — TGM-en és Marx-konferenciákon innen és túl — nem biztos, hogy még mindig marxizmus. Inkább, jobb kifejezés híján: "csak" posztmodern. Rágógumi-ideológia, öncélú gumifogalmakkal, mesterséges világnézeti színezékkel, de kötelezően mesterséges posztértelmiségi, ráadásul metaburzsoá édesítőszerrel. (S ha anyu nem fizetné az emelkedő albérleted árát akkor nem a Corvinus-on vagy a CEU-n írnád a majd soha el nem készülő és senkit se érdeklő PhD-det...)
A 21. századi Don Quijote-értelmiség küldetése Marxékkal ellentétben egyáltalán nem világos: reméljük nem terjed túl a körúton, de az Aurórában és a Gólyában szívesen összefutok velük egy sörre én is. Cervantes Don Quijote-jének hősei tudják, hogy színdarabot adnak elő — ezzel múlatják az időt a börtönben. TGM bár pompásan beleéli magát valami romanticizált munkásmozgalomba, leginkább csak benne felejtette magát e szerepben — amely a valósgában vagy sosem létezett, vagy legalábbis ma nem létezik. Marx és TGM eltérő halmazállapotúak, de a marxizmus és a "tgm-izmus" mára szétválaszthatatlan és megkülönböztethetetlen elegyet alkotnak — főleg idehaza. Politikai reprezentációja nullánál is kisebb, csak közvetve hat igen szűk körben, rövid ideig és azonnal oldódik.
De érdemes TGM-et és Marxot is olvasni. Ha épp nincs semmi új A kiló nem százat jelent. blogon: Különösen a még nem ideologiát gyártó Marx mondott amúgy nagyon jókat:
„A történelem ismétli önmagát. Először mint tragédia, azután mint komédia.” — Karl Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája, 1851.
Ki ért ebből bármit? I és III. Napóleon apropóján írta, Marx ekkor még nem marxista. Nem tudta, hogy a majdani marxizmus sorsa ugyanez lesz: előbb tragédia, majd abszurd börleszk. Hálistennek most ez utóbbit éljük. Azért jobb röhögni, mint a Gulagon végezni — valljuk be!
Sekélyes és közhelyes hollywood-i fantasztikus film. Meglelni vélt igazságaiban már semmi felemelő nincs. Mások számára mondanivaló nélkül maradt, mint egy elmagányosodott, magában motyogó kisnyugdíjas. Még meghalni is meg kell tanulnia.
A konferencia első napjának vége felé a Corvinus büféjében kapható szocialista módon bűnrossz, de legalább kapitalistán már méregdrága (=Magyarország) földízű kávé után lankadó érdeklődésem fenntartandó újabb termék fogyasztásában keresem a megoldást: ahogy a marxizmus is leegyszerűsödik egy ilyesmi életérzésre végül: kólát iszom, mert vörös a címkéje.
A marxizmus is egy lesz a fogyasztói társadalom avagy a kései kapitalizmus dobozos termékei közül az alsó polcon, amit egy nagy leárazás után selejtez majd az (ég)bolt. Ugyanis túltermelési válság van az ideológiák piacán is.
Mára a marxizmus szinte minden tétele megkérdőjeleződött — de nem ez a gond —, hanem oly módon dőlt meg végső soron, hogy nem cáfolták tételesen és következetesen, és oly módon tűnik el, hogy a helyébe nem sikerült semmit se tennünk. Ahogy az általa kiüresített kereszténység helyére sem. Így folyton itt kísért e technokrata kor kísértetházában.
Európa szíve helyén nem dobog semmi: pedig még a tőke szabad áramlásához is szükség volna rá.
A magát sok évtizednyi girbe-gurba útkeresés után szintén a marxizmusban megtaláló Tamás Gáspár Miklós verzusz az újhullámos egalitárius internetes olvasókör. Pogátsa Zoltán szokásosan színvonalas beszélgetése a 70 éves Tamás Gáspár Miklóssal. Mi így szeretjük:
#SaveYourInternetA Sargentini-jelentés miatt idehaza is "hangos" sikert aratott uniós "7-es cikkely" után egy újabb uniós jogszabálytervezetre is érdemes lenne felfigyelnünk. Egy szeptemberi európai parlamenti döntés óta készülőben van a már nevében is baljós Article 13 vagyis 13-as cikkely. A mindannyiónkat közvetlenül érintő információszabadság vs. szerzői jogok kötélhúzásában bizony a szabadság áll egyelőre egyre inkább vesztésre a kontinensen.
Mégpedig azért mert az Európai Unió demokratikus deficittel terhelt, obskurus intézményrendszere jóval kitettebb az óriásvállalatok, így a szerzői jogok kiterjesztéséért foggal-körömmel küzdő gazdag nemzetközi kiadóvállalatok lobbitevékenységének is (MPAA, RIAA, Artis Jus és társaik). A világon mindenütt hiperbonyolult szellemi tulajdonhoz fűződő jogokhoz természetszerűleg egyáltalán nem értő közvélemény Európa-szerte inkább néma és tehetetlen a nem kisrészt most az ő pénztárcájában könyékig turkáló, de a pénze után egyre inkább hiába futó nagyvállalati lobbival szemben — noha mi vagyunk azok, akik az Európai Parlament képviselőit is megválasztottuk.
S mi vagyunk azok, akik majd hiába keressük a megszokott tartalmakat az interneten és mi lehetünk azok, akik mit sem sejtve egy átszerkesztett kép- vagy videófeltöltés/-letöltés miatt megütjük a bokánkat. De mi vagyunk azok is, akik meglepődve szembesülhetnek azzal, hogy a legálisan megvásárolni vélt tartalom licensze nem biztosít semmilyen jogot a távoli jövőre nézve: a szolgáltató levéve a virtuális polcról bármikor meg is foszthat minket a már kifizetett filmektől vagy zenéktől is, mert mi csak kisemmizhető "bérlői" vagyunk azoknak és nem jogtulajdonosai. Egy ilyen egyoldalúan a csak vállalati jogászok igényeire szabott és kénye-kedvének alárendelt környezetben már egyáltalán nem tűnik túlzásnak az információszabadság radikális formáit zászlajukra tűző politikai mozgalmak megjelenése, mint a "kalózpártok" megjelenése: a jog csak akkor működőképes, ha minden szereplő elfogadja a közös játékszabályokat, mert érdekei szerint valónak érzi.
Meglepő lenne, de mégsem meglepő, hogy a tervezett további internetes szerzői jogi szigorítások ellen csak egy másik jogászokkal és pénzzel állig felfegyverkezett óriáscég vehette fel igazán a fegyvert. Beszállni látszik az európai politikába az amerikai Google YouTube nevű videómegosztó odalán keresztül... Milyen jó, ha az ember internetóriás és rögtön milliárdnyi embert ér el internetes kampányával saját platformján... nem igaz? A gazdasági szereplők politikában való közvetlen megjelenése izgalmas távlatokat jelenthet a politológusok számára is, én most ezen a teljesen ismeretlen terepen nem mernék komolyabb megfejtéseket kijelenteni a nyilvánvalón túl: a videómegosztó oldalak magától értetődően elemi üzleti érdekeikből kifolyólag szegődnek most (részben) az információszabadság prókátoraivá. A politika így működik. Most inkább örüljünk az érdekegyezésnek és a váratlan szövetségesnek.
Zárójelben megjegyezném, hogy a YouTube és társai üzleti modellje csak annyiban tér el a nyíltan illegális fájlcserélő torrentoldalaktól, hogy mögötte is ott vannak azok a bizonyos vállalati jogászok és dollármilliárdok korlátlan mennyiségben. A részletkülönbségek technikailag és jogilag is precíz szétszálazásától most tartózkodnék...
A 13. cikkely előterjesztett változata megszüntetné a jogtulajdonosok és a platformok védelme érdekében jelenleg alkalmazott „figyelmeztetés és eltávolítás” rendszert. A 13. cikkely értelmében az olyan platformok, mint a YouTube, a Facebook, az Instagram, a Soundcloud, a Dailymotion, a Reddit és a Snapchat – a feltöltés pillanatától kezdve – anyagi felelősséget vállalnának a felhasználók, az alkotók és az előadók által feltöltött, a szerzői jogokat sértő tartalmakért. Ez azt jelentené, hogy ezeket a platformokat, köztük a YouTube-ot, arra kényszerítenék, hogy a szerzői jogok tulajdonlásának összetettsége és az azzal kapcsolatos bizonytalanság miatt az európai feltöltések nagy többségét eltávolítsák, valamint megakadályozzák annak lehetőségét, hogy az európai felhasználók megtekinthessék a máshol feltöltött tartalom jelentős részét...
Kétségtelen tény, hogy a YouTube valószínű szép haszonra tesz szert az illegálisan feltöltött tartalmakból — is. Lényegében ma már több rajta a reklám, mint a tévében. De ez most részletkérdés. A videómegosztók ideális platformok a fiatal művészeknek és alkotóknak, újságíróknak vagy politikai mozgalmaknak is, hogy közvetlenül juthassanak el a közönséghez — és jórészt teljesen ismeretlenül fejezzék be karrierjüket. De miért kéne elvenni tőlük a lehetőséget, miért kéne beszűkíteni az esélyüket a szerzői jogi túlkapásból agyonkorlátozott feldolgozások, újraértelmezések elől, amik évszázadokon keresztül voltak alkotók inspirációi és jelentették számos jelentős alkotó és későbbi értékes mű megszületésének kiindulópontját. A szerzői jogok további szigorításai nem a szerzőket vagy jogaikat védik: a mash-up, a remix, a feldolgozás, a mém a modern kultúra elválaszthatatlan része. Tiltani és korlátozni nem más, mint megölni és elfojtani a kreativitást. Szimpla, rövidlátó és aránytalan üzleti haszonszerzés reményében...
Az EP első támadása az információszabadság ellen júliusban elbukott. Két kritikus cikkely is volt/van az azóta sem teljesen félretett tervezetben a 11-es és a 13-as:
Abban azonban már jelentősen eltérnek a vélemények, hogy ez a közös piac hogyan kellene kinézzen. A legnagyobb vitát a 11-es és a 13-as cikkely keltette. Előbbi a "linkadó" néven került be a köztudatba, mert előírta, hogy még az egészen parányi infómorzsák átvételéhez is licencelési szerződést kell kötni. Ez a német (és más európai) kiadók régi vesszőparipája, álláspontjuk szerint a Google és a Facebook az ilyen morzsák átvételén gazdagodott meg és vált jelentős híraggregátorrá, ebből pedig a kiadók semmit nem kaptak vissza. A kiadói nyomásra korábban Németország és Spanyolország is bevezetett linkadót, mindkét esetben masszív kudarc lett a próbálkozás vége. — HWSW
Egy egységes európai szabályozás jó volna, sőt a 21. században egyszerűen csak világszinten lenne értelme az internetet vagyis az információs javakat szabályozni, de miért a legrosszabb példákat terjesztenénk el? Olykor a fagyi visszanyal:
Másrészt a kiegészítő szerzői jog (ancillary copyright) vagy "linkjog" keretében a Google és egyéb online szolgáltatások csak a kiadók engedélyével vehetnének át bármilyen tartalmat akár indexelésre, akár hírgyűjtő oldalakon történő közzétételre, mint ahogy korábban említettük. Ez az erős kiadói lobbi hatására került a tervezetbe, ezzel kíván az Axel Springer és más gigakiadók visszavágni a Google üzleti modelljének. A módszer már több európai országban kudarcot vallott, Németországban végül minden kiadó ingyenes engedélyt adott az oldalaknak, Spanyolországban pedig ilyen lehetőség híján a kiadók jelentős látogatószám-visszaesést könyvelhettek el. — HWSW
A megosztások, az egyes képi elemek, idézetek átvétele, újraértelmezése ráadásul mindig is természetszerűen szabad volt csak a közelmúltban szigorodott az abszurditásig, hogy egy iskolai prezentációban felhasznált egyetlen jogdíjas, de bárki által elkattintható fotóért is pénzbírságot szabott ki egy német bíróság. A jog szerepe szerintünk nem ez egy polgári társadalomban — főképp nem az, hogy az aránytalanul drága jogi képvsielethez való hozzáférés döntse el kinek az érdekei érvényesüljenek: kinek legyen igaza. A saját tulajdonhoz fűződő érdekek védelme természetes és ősi. Szabályozni szükséges. Az információs javak azonban speciálisak, oly módon váltak megoszthatóvá, hogy eredeti tulajdonosuk se kell lemondjon róluk: ma már nem kölcsönadjuk a lemezt, hanem lemásoljuk a fájlt. S eközben korlátlanul lehetőséget kellene biztosítani a jóhiszemű újrahasználásra és főleg a módosításra minden médiatartalom esetén oly módon, hogy egy átlagember is nyugodtan dőlhessen hátra és élvezhesse az információs társadalom és az információs technológiák minden vívmányát.
Az információszabadság olyan alapvető érték az információs társadalomban, amelynek a csorbulása egyértelműen és közvetlenül csak az improduktív jogi költségek elszaladását, az invenciók elmaradását, a kreatív energiák elfojtását eredményezi; s ily módon súlyos társadalmi-nemzetgazdasági veszteségeket, versenyképességi hátrányt majd pl. a még a szabadalmakra is fittyet hányó Kínával szembeni lemaradást okozhatnak. Nemcsak a talán kevésbé fontosnak tűnő szórakoztatóipar, de a szoftvergyártás, de lényegében általánosan minden mélyen információra és tudásra épülő iparágban — márpedig minden produktív tevékenység, minden valódi étékteremtés az egyre értékesebb, egyre bonyolultabban feldolgozott és előállított információkra épül. Jobb, ha ezt a vén Európa is észben tartja.
A szeptemberi szavazáson egyébként így szavaztak a magyar képviselők:
A 2019-es EP-választásig már nincs egy év, így érdemes azt is megnézni, hogy a népes magyar küldöttség hogyan szavazott. Megszavazta a tervezetet a teljes fideszes delegáció (a két hiányzó kivételével: Deli Andor (Fidesz), Deutsch Tamás (Fidesz), Erdős Norbert (Fidesz), Gál Kinga (Fidesz), Hölvényi György (Fidesz), Járóka Lívia (Fidesz), Kósa Ádám (Fidesz), Schöpflin György (Fidesz), Szájer József (Fidesz), Tőkés László (Fidesz)
Ellene szavazott: Balczó Zoltán (Jobbik), Jávor Benedek (Együtt 2014), Meszerics Tamás (LMP), Kovács Béla (Jobbik), Molnár Csaba (DK), Niedermüller Péter (DK), Szanyi Tibor (MSZP), Ujhelyi István (MSZP) - ezzel a Fideszen kívül mindenki a tervezet ellen voksolt.
Nem vett részt: Bocskor Andrea (Fidesz), Gyürk András (Fidesz), Morvai Krisztina (Jobbik).
Az erdélyi EP-képviselők közül Sógor Csaba és Winkler Gyula (RMDSZ) megszavazta. A szlovákiai listákról bejutó Csáky Pál (MKP) tartózkodott, Nagy József (Híd-Most) viszont igennel szavazott. — HWSW
Talán a legjobban jelzi a magyarok politikai csömörét, hogy a pártok népszerűtlenségi versenyében is felzárkózott a viccpárt a komoly ellenzéki pártok mögé. Mit mögé? Egyedül a szélsőjobboldalról a jobbközépbe tartó Jobbik elutasítottabb már csak nála, ami egyben üvegplafonként is szolgál a néppártosodási folyamat és a Jobbik bármikori kormányváltó ambíciói számára. A kormányt görcsösen leleplezni és komolynak látszani akaró ellenzéki politizálás annyira kiábrándítóan nem nyeri el a magyar polgárok tetszését, hogy már ennek a kiábrándító politikának a parodizálása is ellenszenvessé vált: ugyanis a polgárok igenis igényt tartanának egy értelmes poltikai képviseletre. Csak úgy érzik: nem kapják meg.
Friss októberi Medián-felmérés szerint a teljes népesség 61%-a utasítja el a Kétfarkú Kutyapártotés a Jobbikot. Tőlük lemaradva tartják pozícióikat a MSZP-DK képviselte már őskövületnek számító balliberális pártok (akik a nagy kavarodásban mostanában már amúgy kevésbé voltak elutasítottak), hol fegyverhordozó mikropártjaikkal, hol nélkülük — ilyen pártból több van lassan, mint szavazóból. Lényegében nincs ellenzéki párt, akit ne utálna a magyar választók többsége már. Miközben a Fidesz elutasítottsága csökkenőben van: a választók 37%-a nem szereti Orbánékat, de ha úgy tetszik majdnem kétharmad nem viseltet különösebb ellenszenvvel a harmadik, nem biztos, hogy kiérdemelt kétharmados gőzhengerrel szemben. (Magánrepülők vagy Tiborczék felmentése ide vagy oda.)
A 2010 óta nagy meglepetéseket nem produkáló pártcsoportok népszerűségénél a politikai közhangulatot ma jobban írja le az elutasítottság, és a minden korábbinál erősebb átszavazási hajlandóság. Épp ezért a jelenlegi felmérések pártprefenciái össze-vissza ugrálnak a hibahatárokon és küszöbökön át a különböző felmérésekben. Hol a Momentum látszik feltámadni zombi állapotából, hol éppen a Kétfarkú Kutyapárt notórius járdafestése látszik beérni, hol pedig a folyamatos és teljes tisztújítással elfoglalt magyar zöldek szavazói fejezik ki elégedetlenségüket, hogy legközelebb már el se mennének voksolni másra sem: viszlát és kösz a halakat!
A mélyben ciklusonként növekvő mértékben sok-sok kispártra töredezett ellenzéki spektrumban a korábbi biztos pontok is fellazulni látszanak. Az hagyján, hogy a még mindig az identitását vagy örökbefogadó szüleit kereső Momentum "szavazóinak" 80%-a szívesen szavazna át egy profibb alternatívára. S nem meglepő az se, hogy a közvéleménykutatásokban mostanában gondosan kihalászott Párbeszéd-szimpatizánsok és viccpárti "szavazók" 75%-a könnyű szívvel voksolna másra, de a sokévtizedes szocializációval rendelkező MSZP és DK szavazóinak jó negyede vagy még több voksolna másra, ha úgy alakulna. A vereségben megroppant, korábban karakteresen nacionalista Jobbiknál is a szavazók több, mint harmada kezd kiszeretni pártjából, ha még az ex-radikális párttal szimpatizál is éppen. (A pártpreferenciák lényegesen nem változhattak meg, a hasonló üzenetű kispártokat időnként felcserélni látszanak a szavazók, de a Fidesz elsősége stabil az ellenzék pedig legalább három tömbre oszlik.)
Van-e ilyen nagy unszimpátia, távolmaradási és átszavazási hajlandóság mellett egyáltalán egy ellenzéki párt szimpatizánsairól vagy pláne szavazóiról beszélni — különösen, hogy több kispárt önállóan nem is létezett korábban? A Momentum, a Párbeszéd, a Mi Hazánk, a DK, az Együtt, a Liberálisok, a MoMa alig beazonosítható entitások alteregójukhoz képest.
Ha sötétben jönnének szembe utcán, inkább kitérnél az útjukból, de nem ismernéd fel melyik-melyik...
Nem kétséges: a magyar közéletet sikeresen széttrollkodták. A saját mondanivalóval bíró, fajsúlyosabb ellenzéki személyiségek szinte menekültek a színről a közelmúltban: az LMP-s, baloldali radikális Schiffer András, a konzervatív, jobbikos Vona Gábor vagy az agrárszocialista Gőgös Zoltán ebben az őskáoszban már nem akarnak pártpolitizálni. Folyamatosan súlytalan szereplők kapnak indokolatlanul nagy figyelmet. A koordinációs zavarokkal küszködő Gyurcsány Ferencet is már csak ugyanaz fűti belülről, mint a leköszönő Jean-Claude Junckert... Az ellenzéki padsorok hátsó soraiban pedig olyan nagy volt a jövés-menés fél év alatt, hogy valami becsületes képviselői munka helyett inkább egy "pszichodráma-csoport" képe bontakozik ki a szemünk előtt, és legszívesebben azonnal becsuknánk az összes hírportált a böngészőnkben. (Errről hamarosan szintén írunk.)
Mintha nem lenne jobb dolgunk. Hagyjuk magunkat behúzni a csőbe a veszélyes szintre lépett CEU-elleni kormányoffenzívával, miközben a vidéki egyetemisták fő gondja nem is az, hogy nem tudja kifizetni a politikai okokból üldözött egyetem sokmilliós tandíját, hanem az, hogy az egekbe szökött albérletárak mellett az államilag finanszírozott "ingyenes" képzések is elérhetetlenné válnak számukra. Érdemes volna vitatkozni a jövőnkről, mert egy másik felmérés szerint a magyar válaszadók 76,4%-a ért egyet, hogy a belvárosba ne legyen szabad nagyon szennyező gépkocsival behajtani (Forbes, Ipsos). Az emberek most talán okosabbak, mint a "koordináción" marakodó politikusaik.
Új "Nemzeti Konzultációt" kezdeményezett a magyar kormány a "családok évének" vége és karácsony felé közeledve. És szokásukhoz híven saját politikájukat propagáló kis kérdőívvel lepnek meg most minden magyar polgárt. Mint jópolgár mi mást tehetnénk, legjobb tudásunk szerint kitöltöttük a szokás szerint eleve "helyes" válaszokat sugalló kérdőívet — de nem bedőlve ezeknek a sugalmazásoknak. Tudnunk kell: a kormány nem tervez családtámogatási reformot, a kérdőív egyedüli célja, hogy a polgárok rábólinthassanak arra, amit a kormánytól amúgy is "kapnak". Ugyanis mindegyik kérdés már elve meglévő törvényeket és szabályozásokat hagyatna pusztán jóvá. Szó sincs arról, hogy kikérnék a véleményünket, hogy milyen módon kéne támogatni a gyerekes családokat a jövőben. Amit látunk az a múlt. És mindjárt elmondjuk, a miért nem túl fényes múlt.
A jelenlegi szociálpolitika és családtámogatási rendszer ezer sebből vérzik. Elég csak ránéznünk a társadalom lehangoló állapotára. Szó sincs arról, amit a magyar kormány hirdet: a magyar állam nem a legbőkezűbb, amennyiben a jövő generációnak felnevelésének támogatásáról van szó: az oktatás harmadrangúvá vált, az élsport mögött kullog, a családok pedig egyik napról a másikra élnek, szélesebbkörű a gyerekszegénység, mint egyébként a szegénység általában. De semmit sem teszünk, hogy ezt ne újratermeljük, nincsenek felvilágosító programok, a fogamzásgátlás elérhetetlen a legszegényebb lányok számára, akik tinédzserként, befejezetlen iskolával kezdik az anyaságot a hasznos felnőttélet helyett, újraindítva az ördögi kört, hogy a nyomorból kitörni se legyen esélyük nekik és gyerekeiknek.
A magyar állam eközben nagyon keveseknek nyújt valóban kirívóan sok támogatást (három gyerek után fejenként összesen 49 ezer forintot ad az állam: megfelelő jövedelem esetén 33 ezer forint adókedvezmény mellé 16 ezer forint családi pótlékot, és akár 10+10 millió forint csokot is kaphatnak ajándékba, ha kellő önrészt tudnak felmutatni), míg mindenki mást, aki gyereket vállal vagy nem elég tehetős ugyanez az állam az "út szélén hagy", hogy klasszikust idézzünk. (Alapesetben csak 12200 a családi pótlék, amire minden egyes gyerek jogosult, ami negyede annak, amit a tehetősebbek kapnak három gyerek esetén.)
Két kérdésben is próbál minket rászedni a kérdőív: hiszen első olvasásra ki ne érezné jogosnak, hogy támogassuk kiemelten a minél több gyereket vállaló családokat, három a magyar igazság!? Csakhogy ugyanezt lefordíthatjuk magyar nyelvre is, akkor valójában így hangzik: Egyetért-e Ön azzal, hogy a csak kettő vagy csak egy gyereket nevelő családok KEVESEBB támogatást kapjanak, mint mások?
Egyetért-e Ön azzal, hogy az állam jobban szeret bizonyos gyerekeket, mint másokat?
Az állam dolga szerintünk az volna, hogy MINDEN GYEREKET egyforma esélyekkel segítsen útnak indulni az életben függetlenül szüleik anyagi helyzetétől.
Ugyanilyen módon az Orbán-kormány alapvetésében téves és igazságtalan szociálpoltikáját próbálják eladni nekünk azzal a megtévesztő kérdéssel, hogy "kössük-e a munkaviszonyhoz a további családtámogatásokat". Helyesen úgy szólna a kérdés: szeretné-e Ön, hogy az Orbán-kormány megvonja Öntől a csak szerencsésebbeknek járó családtámogatásokat, amennyiben Ön vagy párja elvesztik az állásukat? Ugyanis erről van szó, nem arról, hogy a kormány azt szeretné, hogy mindenki dolgozzon és ne "segélyen éljen": a munkaalapú társadalomnak szerintünk sincs alternatívája. Viszont az állam dolga leginkább olyankor segíteni, amikor baj történik, nem olyankor, amikor valamiféle demográfiafetisiszta elhibázott pénzügyi ösztönző gyanánt valaki magas jövedelmű, boldog családi életet él és három gyereket is mer vállalni ebben a sokak számára bizonytalan és kilátástalan világban. Az állam tehát ma duplán bünteti azokat a családokat, ahol anya vagy apa elveszíti az állását, de középkori módon bünteti azokat a családokat is, ahol apa és anya úgy dönt, hogy nem szeretnének együtt élni és elválnak.
Hogy a környezetváltozás lelkileg mennyire viseli meg a gyerekeket ilyenkor, és ebben mennyire lenne hasznos, ha az állam egyfajta jogi, anyagi és akár pszichológusi támaszt nyújtana az pl. lehetne kérdés és javíthatna azon a romhalmazon, ami ma a magyar társadalom. De hogy mennyire igazságos, hogy ezeket a gyerekeket számos állami támogatásból még ki is zárják, az már nem lehet vita tárgya.
A különélő szülők nem csak az adókedvezményeket nem vehetik igénybe, de megalázó módon még a gyerekek után járó szabadságokat is elveszítik — mintha az állam szemében megszűnnének szülőnek lenni a továbbiakban — ha korábban jogosultak voltak az otthonteremtési támogatásra, akkor egyik napról a másikra a teljes anyagi csőd közelébe kerülhetnek. Mindezt azért, mert valami ókonzervatív felfogásból fakadóan a politika szeretné akár anyagi kényszerrel is egyben tartani az akár diszfunkcionális családokat is, hogy az újrakezdésre és egy boldogabb életre esélye se legyen akár pl. egy bántalmazó kapcsolatban élő szülőnek — és a válásnál is nagyobb traumákat elszenvedő gyerekeiknek.
Ez az álszent gondolkodás elsőre akár tetszhet is a társadalom többségének, mert ezeken a sugallt kérdéseken keresztül a már rég nem érintett idősebbek vagy a szerencsésebb-boldogabb családok hajlamosabbak lehetnek csak az orrukig látni és moralizálva bólogatni. Nem elég tehát csak az Orbán-kormány (s amúgy a korábbi kormányok) politikáját szidni. Érdemes volna bekopogni a szomszédnénihez is és megbeszélni, hogy mik volnának a helyes válaszok ezekre az amúgy lényegében alig létezőbevándorlásnál is fontosabb kérdésekre. (Nem, a bevándorlás nem megoldás a demográfiai helyzetre, de a kormány — tudjuk jól — vendégmunkásokat hív az országba, s eközben migrációval riogat... arra egy boldogabb társadalom lenne a megoldás, pusztán mert a politika ettől harsog nem fog több gyerek születni, mert nincs hova: így a demográfiai helyzet ma csak álprobléma. Ez a beteges demográfiafetisizmus pedig elvonja a figyelmet az előbb említett valódi társadalmi problémákról.)
Volna teendőnk leszámolni azokkal a bűnös és avitt sztereotípiákkal, amiket magunkban hordozunk, provincializmusunkkal és képmutatásunkkal, önsorsrontó beletörődésünkkel, tanult tehetetlenségünkkel, indokolatlan egymást bántó frusztrációnkkal és meg nem érdemelt szenvedésünkkel, amit magyar betegségként nemzedékről nemzedékre örökítünk — most a 21. században is —, s amit a mindig könnyebbik utat választó magyar kormányok családpolitikája még meg is erősített folyamatosan.
Kormányzati programokra volna szükség egy élhetőbb és progresszívebb társadalomért, amiben nem kellene másodosztályúnak és hibásnak éreznie magát a gyerekét egyedül nevelő anyának, ehelyett könnyebbé tennénk számára azt, ami amúgy is nehéz. Amiben a gyerekvállalást nem "állami" kötelességként, hanem önként vállalt örömként élhetnék meg a szülők kizárólag rájuk tartozó magánéletükben. Amit az állam minden élethelyzetben támogatna és méginkább védene — s persze tiszteletben is tartana: akármilyen identitású, származású vagy összetételű is az a család. Ez jelentené ugyanis a családok valódi védelmét a 21. században, ami a konzultáció címében szerepel.
Elindulni látszik a zöld programmal induló független Puzsér Róbert ellen a főpolgármesterségért a szocialista Horváth Csaba, és a szokásos MSZP tempóval rögtön újra beszáll a választási fakenews-iparba. Ahogy tavasszal vagy ahogy mindig is tették. Horváth Csaba Facebook-oldalán közzétett múlt heti kampányvideójában "MSZP-színűre" festi Budapest választási térképét, noha legalább öt dolgot tudni kell erről az amúgy valóban "KÉTHARMADOS"budapesti "ellenzéki" győzelemről, amit szemmel láthatóan az MSZP politikusa kisajátítani igyekszik éppen. Hogy a szocikat erősebbnek és vonzóbbnak mutassa, mint amennyire elutasítottak egyébként már Budapesten is (a vidék balliberális szavazókat már csak nyomokban tartalmaz).
1. Budapest 18 egyéni választókerületéből valóban 12-ben nyert valamely ellenzéki párt jelöltje, megelőzvén a kormánypártok jelöltjét — értelemszerűen 6 kerületben a Fidesz-KDNP jelöltje kapott több szavazatot. Tehát eddig tökéletesen igaz Horváth Csaba (MSZP) állítása. Budapest az MSZP-P, a DK, az LMP és az Együtt egyéni képviselőjelöltjeinek az országban egyedülálló sikerét mutatja.
2. Ugyanakkor a 12 képviselőből 3 a DK jelöltjeként, 1-1 jelölt pedig az Együtt és az LMP színeiben szerzett mandátumot. Nem szocialistaként! Az MSZP-P közös jelöltjei nagyon szép eredményt tudhattak így is magukénak: a maradék 7-et, amelyből egy a Párbeszéd jelöltje, Szabó Tímea volt, (ha a később a PM-frakcióhoz "kölcsönadott" Burány Sándort nem is számítjuk), akkor az ellenzéki képviselők fele, 6 választókerület az MSZP-é, (ahogy 6 a Fideszé), az összes budapesti mandátum harmada egyenlően szocialista vagy fideszes tehát, újabb harmada, 5-6 pedig, ha ellenzéki is, de nem MSZP-politikus. (Érdekes dolog ez a matematika.)
Minimum már ezért csúsztatás tehát az MSZP részéről kétharmadról és "az ellenzék nevében" beszélni és szinte az egész térképet pirosra festeni azon a Budapesten, ahol a Demszky-éra után Tarlós István a Fidesznél jóval népszerűbb és jó esélyekkel indul az újrázásra, miután ügyes politikusként és felelős városvezetőként kialkudta Orbántól, amit szeretett volna...
3.Miközben az országos mandátumok kiosztásánál a szavazatok majdnem felével a Fidesz-KDNP a mandátumok kétharmadát szerezte meg, Budapesten az MSZP választási sikere valójában jóval aránytalanabb, nemhogy a szavazatok kétharmadát, nemhogy a szavazatok felét, mint országosan a Fidesz, de valójában a harmadát se szerezték meg: az MSZP a listás szavazatok bő egy hatodát kapta csak ugyanis — tehát más pártok szavazóinak is köszönhetik a sikert, amit eddig és most is egyébként elmulasztottak megtenni. (Eddig csak Csárdi Antal (LMP) mondott köszönetet a többi pártnak és szavazóiknak.) Ugyanilyen aránytalan persze a DK 3 képviselői helye (17%), a DK listájára a budapesti szavazók 9% se voksolt, országosan pedig mindössze 5% — a közvéleménykutatások különös módon eddig mindig kicsit felülértékelték a Gyurcsánypártot...
4.Ha valóban "igazságtalan" és "aránytalan" a választási rendszer, akkor ez leginkább a budapesti eredményekben ütközik ki. Vidéken a legtöbb helyen a Fidesz-KDNP gyakran 50% felett vagy körül végzett, nagyon más eredményt nem lehetett várni tehát. A gyurcsányista és szocialista propagandagépezettől mégse hallunk mást, csak, hogy rendkívül alacsony támogatottságuk mellett is elvárták volna, hogy valamilyen csoda folytán a másik hat fideszes kerületet, különösen a három ősjobboldalinak tekinthető budait is megkaparintsák. Ez azonban csak a Belváros-Várkerületben volt lehetséges az LMP jelöltjével részleges összefogás mellett is (a Jobbik természetesen itt se "koordinált").
Talán a Jobbik járt "a nemlétező ellenzéki osztozkodásnál" legrosszabbul a választási rendszerrel, egyetlen egyénit se szereztek a fővárosban, noha országosan a második, Budapesten a harmadik párt lettek — s csak egyetlen egyénit nyertek vidéken is. Az LMP mandátumaránya Budpaesten 5%, míg támogatottságuk ennek a duplája, magyarán arányosan még egy egyéni mandátumot "reklamálhatnának" az "igazságosság és esélyegyenlőség" jegyében — az azóta sűrű bocsánatkérések mögé visszavonult Gulyás Marciéktól és Pápay Gyuriéktól.
Noha pl. a polgári XII. kerületben az MSZP kb. ugyanolyan támogatottságú (14-15%) volt, mint az LMP mégis a fele annyi szavazót se vonzó, esélytelen DK Bauer Tamásának támogatására buzdítottak "civil" társutasaikkal egyetemben. (Erre feltétlenül igaz a két gyurcsányi mondat: "elkúrtuk", "nem kicsit nagyon". Köszi DK: akkor ahogy mondani szoktátok, miattatok van Kétharmad...)
A politikai zsarolással kikényszerített ellenzéki koordináció egyértelmű haszonélvezője a szocialisták és a DK voltak tehát. Támogatottságuknál jobban tudtak így szerepelni és mandátumot szerezni. Az LMP pedig kétszeresen kárvallotja: hiába léptek vissza, jelöltjeik nem kaptak ugyanolyan viszonzást a balliberálisok pártjaitól, s mégis bűnbakká lettek kikiáltva, tragikomikus módon mára a teljes LMP-elnökség lemondásra kényszerült, hiszen a számok alapján egyértelmű és kirívóan előnytelen alkuba erőltették bele félig a zöldpártot...
5. A minden más ellenzéki párt számára előnytelen koordináció nélkül a DK valószínűleg nem jutott volna be a parlamentbe, a bukásért pedig a dékások már levágták volna Gyurcsány fejét. De ami ennél is durvább, könnyen lehet, hogy az MSZP se éri el a P-vel való közös indulással az önként vállalt 10%-os küszöböt. De lehet bent lenne a parlamentben a Momentum vagy a Kétfarkú Kutyapárt.
Nagyjából ez hozható ki a választási eredmények utólagos "finghámozásából", ami mint azóta is szakmányban művelt "ellenzéki" műfaj rettentő utálatos és Istennek, vagyis a választóknak nemtetsző. Arról hogy kinek lett volna indokolt, kinek a javára visszalépni: az LMP három budapesti kerületet engedett át politikai riválisainak, s mindössze egyben volt kedvezményezettje a visszalépéseknek, amit meg is nyert, szemben sok más körzettel az országban, ahol a visszaléptetések ellenére is a Fidesz nyert bizony fölényesen.
Bár az MSZP-DK mohó módon más ellenzéki pártok lejáratására használta, hogy azok nem támogatták senki által se várt győzelmüket még több kerületben, most mégis, mint saját sikertörténetet mutatják be a fővárosi ellenzéki eredményeket — ahelyett, hogy megköszönnék végre, hogy az LMP, a Momentum, a Kétfarkú, az Együtt és a Jobbik budapesti szavazói parlamenti mandátumhoz segítették vidéken már esélytelen jelöltjeiket.
Az MSZP és bizarr frenemy-je, a Gyurcsány-párt, akár a Bourbonok semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. A kérdés viszont nem ez. A magyar választó mennyire tanulékony és mennyire fog ennek a szemfényvesztésnek bedőlni a következő önkormányzati és európai parlamenti választásokon?
(PS. Akit valamiért mégis érdekelne, hogy mit mond Horváth Csaba (MSZP), akkor röviden összefoglalom: nagyjából üres lózungokat, minden-de-minden jobb lesz, "Budapest többet érdemel" — ismerős? — , ezen felül pedig "önálló" és "szabad" Budapestet vízionál, aminél nagyobb bullshit már tényleg nem lehet. Budapest Magyarország fővárosa, értelemszerűen csak az országgal együttműködésben működőképes — és viszont. A "Szabad Budapest" nem csak üres balliberális lózung, de buta és veszélyes utópia vagy éppen disztópia is — elképzelhetetlenebb, mint a ma még álomszerű zöld, sétálható Belváros vagy a Duna-parti korzó, ami talán csak egy ixnyire van. Még érdekesebb Horváth Csabánál, hogy az elméletileg zöld (PM-s) Karácsony Gergely szórakoztatónak tartja a zöld Budapest vízióját s furcsálja, hogy Puzsér Róbert meg meri őt kritizálni — noha való igaz Zuglón sem látszik, hogy zöld polgármestere volna. Mi azon szórakozunk, hogy eközben Karácsony szintén azzal "fenyeget", amivel szocialista szövetségese most sokkolt: saját főpolgármesteri indulását helyezi kilátásba, mint Puzsér elleni csodafegyvert, megosztva az MSZP-P tábort is. Az MSZP-P-beli őrület kezd közveszélyes méreteket ölteni...)
Igazi sárgamellényes dolgozók. 
